Meghalt Tamás Gáspár Miklós, a legszabadabb magyar
„Én lázadásra és ellenállásra vagyok beállítva. Mindenki nem élhet így. Szerencsés ember vagyok. A szabadsághiány és az elkerülhető szenvedés léte hideg dühöt, keserű gúnyt váltott ki belőlem mindig. A részvét – amint a francia forradalom óta tudjuk – nem ártatlan érzés.” (TGM)
74 évesen, hosszú betegség után meghalt Tamás Gáspár Miklós erdélyi származású magyar filozófus, a Kádár-rendszer földalatti ellenzékének tagja, a rendszerváltás egyik fontos alakja, konzervatív-liberális országgyűlési képviselő, majd a nyugati marxista irodalom közkedvelt szerzője, az egyik legjobb magyar publicista. A halálhírt a Litera jelentette be.
Fotó: Horváth Ernő/Fortepan
Magyarok és románok együtt és külön
Tamás Gáspár Miklós (többnyire csak TGM vagy az ismerőseinek Gazsi) 1948. november 28-án (Friedrich Engels születésnapján), vasárnap született Kolozsváron, Krausz Erzsébet műtősnőnek, a Romániai Kommunista Párt egyik alapítójának és Tamás Gáspár író, újságírónak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház későbbi igazgatójának egyetlen, kései gyerekeként.
A szülei kommunista aktivistaként többször börtönt is kaptak, a zsidó származású anyja a börtönbüntetés miatt úszta meg, hogy deportálják Auschwitzba, ahol megölték TGM anyai nagyanyját, nagybátyját és nagynénjét is. A háború után a család karriert csinálhatott volna a Pártban, de kiábrándultak, és TGM azt mondta, már tinédzserként sem voltak illúziói a rendszerről. „A legkorábbi gyerekkori emlékem az, hogy roppant magas bőrkabátos bácsik bejönnek éjszaka, fölgyújtják a villanyt, és elmennek az apámmal, de szerencsére visszaengedték” – mondta 1989-ben a Valóságnak TGM, akinek gyerekként a BBC-t kellett hallgatnia és a hallottakat visszamondania az apjának.
Elmondása szerint egy másfél szobás lakásban laktak, az apja a műveit egy kifűthetetlen, átalakított verandán írta, a kis Gazsinak pedig a konyhában volt kartonfüggönnyel elkerítve az ágya. Kb. 10 évesen barátja volt Kós Károlynak, iskola után sokszor mesélt neki az idős, unatkozó építész. 12 évesen járt utoljára focimeccsen, a hivatásos sport sosem érdekelte. Kisgyerekként mozdonyvezető, majd sarkkutató szeretett volna lenni, később pedig hegedűs, de hamar belátta, hogy a zenéhez nincs elég tehetsége.
Az apjára 2014-ben így emlékezett: „Apa nem volt jelentős író. Nem volt nagy író. Azért írt, mert olyan nagy formátumú ember, mint ő, a magyar huszadik században csak művész lehetett, minden más ambíció alacsonyrendű volt, alárendelve a haszon vagy a hatalom szánandó követelményeinek. Szabad ember, jó ember csak művész lehetett, márpedig ő szabad ember volt, jó ember volt, ráadásul éles elmével, pazar humorral és ezerféle tehetséggel megverve. Kitűnően hegedült, nagyszerűen rajzolt és festett, félelmetes pókerjátékos volt (egy iskolai kiránduláson, a vonaton elnyerte a tanáraim összes pénzét, s amikor revansot adott, a félévi fizetésüket, persze elengedte az egészet) és virtuóz sakkozó, elképesztő volt kézügyessége és mechanikai, no meg matematikai készsége, még az enyémnél is jobb szövegmemóriája, magyar nyelvtudása egyedülálló – jellemző módon a Magyar Nyelvőr közölte róla a legelismerőbb tanulmányt – , elbűvölő társalgó és adomázó, raconteur és tréfamester, messze földön híres szerkesztő, kiváló színigazgató. Csak úgy fél kézzel vetett oda latin nyelvű Horatius-pastiche-okat, remekül főzött, jól lőtt célba, minden sportban kitűnt (profi bokszból élt egy időben), tévedhetetlenül tájékozódott a rengetegben térkép és iránytű nélkül, a zsebkésével javította meg ismerősei zsebóráját. (A szövegmemórián kívül mindebből az égvilágon semmit nem örököltem.)”
Arra a kérdésre, hogy hogyan szerezte a páratlan memóriájával párosult, legendásan nagy műveltségét1, TGM azt mondta, az egész család könyvmoly volt, és még időskorában is többnyire drága, külföldi könyvekre költött. Gyerekként segítenie kellett a szüleinek bevásárolni, de a romániai hiánygazdaságban az 1960-as években is jegyrendszer volt, ezért órákat kellett sorokban töltenie, közben pedig vitte magával a sámliját és tanult. Sokat is betegeskedett, így leginkább otthon olvasott.
16 évesen már filozófus akart lenni. „Engem úgy izgatnak fel a filozófiai könyvek, mint másokat a krimik” – mondta. (Ugyanabban az interjúban egyébként Raymond Chandlert nevezve az egyik kedvenc szerzőjének, akiről Vajda Mihálynak 1973-ban levélben azt írta: „teljesen mellőzi a »lényeget« (az izgalmas krimi-cselekményt) és minden erejét az alaptalan keményfiúskodás nyelvi tic-jeinek ábrázolására fordítja. Valamint nem rejti véka alá, hogy az egész hülyeség. Továbbá – persze – istenien tudják egymást verni, néptelen erdei utakon, éjszaka, némán, figyelmeztetésképpen. Nagyon jellemző: vállalja azt, amit kigúnyol. De kigúnyolja. Ebben a klauzulában rejlik nemzedékem maga-mentsége. Nem sok.”)
Érettségi után a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemre ment filozófiát tanulni, ahol Bretter György is tanította. A Bukaresti Egyetemre is járt klasszika-filológiára, 1968-ban ott volt, amikor az egyetemen Charles de Gaulle nagy beszéddel állt ki Nicolae Ceauşescu mellett. „Azt hiszem egyébként Bukarestben lettem magyar. A görög szószedet mellett Majtényi Erik atyai barátom könyvtárában Zrínyit és Gulyás Pált és Sinkát olvastam, székely cselédlányokkal és a Szőlőhegyi úti – Soseaua Viilor – magyar református egyházközség őrültjeivel és a Petőfi Ház dzsesszklubjának meghittjeivel vitattam bethleni gróf Bethlen Miklós nézeteit a Semmiről…” – mondta 1989-ben a Valóságnak.
Kisebbségi vélemény
1972-ben lediplomázott, majd az Utunk irodalmi hetilaphoz került, de 1974-től változóan szigorú publikációs tilalom alatt állt, többnyire korrektorként dolgozhatott. 1975-ben jelent meg Erdélyben az első esszégyűjteménye, ami Magyarországon vélhetően a budapesti iskola tagjainak említése miatt nem kerülhetett forgalomba. A Magyar Műhelyben Hanák Tibor az egyébként elismerő kritikájában szóvá tette, hogy TGM „annyira más, mint a többi, hogy minduntalan elkülönülését, elszakadását érezzük azoktól, akikkel tulajdonképp szót kell értenie. Könyvének azt a címet adta, hogy »A teória esélyei«. De milyen társadalmi esélye van annak a teóriának, mely nem veszi tekintetbe a társadalmat, saját közönségét, hanem szívesen húzódik hermetikus világokba. […] »Kísérlet rekonstrukcióra« című írását teleszórta görög szavakkal, van benne öt soros görög idézet görög betűkkel, latin kifejezések, német szavak, mondatok, köztük egy nyolc és egy húsz soros német szöveg (magyar fordítás nélkül), amit nem biztos, hogy minden olvasója megért, és nem is esztétikus tipográfiai eljárás ez, sem pedig indokolt egy öt és fél oldalas cikkben, mely különben sem adhat kellő kifejtést, legfeljebb a téma felvetésére alkalmas.” A marxista fogalomkészletről direkt tudomást sem vevő TGM-nek 1977-ben még kiadták a Descartes-fordítását (A módszerről), aztán egy jó darabig semmit.
„Számomra – szerencsémre talán – a baloldaliság a hatalmon lévő posztsztálinista »állampártokkal« és a hivatalos marxizmus-leninizmussal szembeni gondolkodást és szellemi cselekvést jelentette világéletemben (már ameddig léteztek). […] Függetlenül akkori és későbbi intellektuális kalandozásaimtól, a »valóságosan létező szocializmus« éveit bizonyos tekintetben vakon éltem végig, álláspontom harcias volt és polemikus, tárgyilagosságra és megértésre nem nagyon törekedtem. Utáltam és gyűlöltem a rendszert, elfogulatlanságot nem vártam magamtól. Ifjúságom »polgári« társai erről nagyjából azt hitték, hogy az antikommunizmus is kommunizmus (legalábbis az enyém), ez fölháborított, de már jó ideje értem, hogyan gondolták” – emlékezett vissza erre az időszakra TGM 2019-ben.
A hetvenes évek Kolozsvárjának hangulatáról később az A punga című cikkében írt érzékletesen, egy 1989-es interjúban pedig azt mondta: „Romániáról az embernek leginkább a hajnali pályaudvarok és féldecik jutnak eszébe. És a katonaság.” A Szocializmus, kapitalizmus és modernség című esszéjében pedig a kor félfeudális viszonyait magyarázva felidézte, hogy: „a hetvenes években egy ízben Romániában a hegyekben egy parasztember kezet csókolt nekem, mert »városi nadrágot« viseltem”.
Egyszer bevitte a Securitate is, hogy ráijesszenek, és mivel ezután ellehetetlenült, 30 évesen kénytelen volt Magyarországra költözni. „Engem a demokratikus ellenzék tagjának a Securitate nevezett ki” – fogalmazott a Kádár-korszak ellenzékéről szóló filmben.
A Valóságnak 1989-ben ezt mondta arról, hogy az Utunk szerkesztőségéből többen kérdőre vonták, amiért – szerintük önzően – visszautasította egy, Ceauşescut éltető cikk megírását: „Nem lehetett azt a provincializmus elleni harcot, amit mi többedmagunkkal elkezdtünk, tovább folytatni anélkül, hogy az ember árulóvá ne vált volna. Ezt pedig nem óhajtottam, és a dilemma elől eljöttem.” 2007-ben erről az időszakról azt mesélte: „Rossz volt annak a miliőnek a mikrovilágában benne élni, amelyben a Securitatéról és a kivándorlással kapcsolatos, az útlevélről és papírokról és űrlapokról való beszéd minden egyéb témát háttérbe szorított.”
„Én viszonylag jó kedélyű ember vagyok, de hát ez az ifjúság azért szörnyű volt. Ott pusztultak el mellettem, velem szemben. Ki belehalt, ki beleőrült, kiből szörnyeteg lett. Nem kevesekből. Elnézem néha rémülten, hogy Magyarországra elkerült erdélyi kollégák miket művelnek, miket írnak, miket gondolnak, és egész félelmetes dolgok vannak köztük” – mesélte a 73. születésnapján.
Az apja 100. születésnapjára írt Apa száz éve című írását így zárta: „Az utolsó tette az volt, hogy kilökdösött engem Romániából 1978-ban, amikor ott már egyértelműen csak a börtön várt rám. Eljöttem Budapestre, úgy érezte, nincs több dolga, és meghalt. Meghalt apa.”
TGM 2021-ben azt mondta, könnyebben mehetett volna Párizsba, mert élt ott egy nagybátyja, aki a Renault gyárában volt munkás, és az akkori szabályok alapján az elsőfokú rokonához két hónap alatt kimehetett volna, Magyarországra viszont négy évbe tellett átjutnia. „Gondoltam, én magyarul írok, és ameddig lehet, mert mégiscsak van egy másik hely, ahol lehet ezt csinálni, nem csak otthon, hanem Pesten is, akkor próbáljuk meg” – mondta.
A pesti filozófiai életről 1991-ben ezt írta: „Megismerkedtem én a későbbiekben sok nagyszerű emberrel – hadd dicsekedjem: Pilinszkyvel, Weöressel –, de az egykori Lukács-körben találkoztam avval a műveltséggel, avval a civil kurázsival, avval a világra nyitottsággal, amelyet oly fájdalmasan hiányoltam romániai beszorítottságomban, és ott találkoztam először a rendszer olyasféle ellenzésével és bírálatával, amely a változatosság kedvéért eszméket is tartalmazott.”
Az utópia kockázata
Csakhogy itt sem volt nyugta sokáig: 1981-ig az ELTE munkatársa volt, de politikai okokból (mivel írt a legfontosabb szamizdatba, a Beszélőbe) elbocsátották, és ugyanebben az évben kiutasították Romániából is. Később így értékelte a korszakot: Romániában azért üldözték, amit nem volt hajlandó csinálni, Magyarországon azért üldözték, amit csinált.
Innentől nélkülözött, előfordult, hogy nem volt mit ennie, olykor feketén vállalt fordításokat. Jól dokumentált, hogy 1983-ban egy ELTE-n tartott beszélgetésen a közönség soraiból felállva odament az őt felemlegető, hírhedt miniszterhelyettes mellé, és azt mondta, „csak megismételhetem Tóth Dezső szavait: »valamikor én is egyetemi előadó voltam itt, bár az lennék most is«”, amit nagy taps fogadott, hiszen mindenki tudta, hogy politikai okokból rúgták ki.
„Ezzel pedig annyit és csak annyit értek el az illetékes elvtársak, hogy Gazsi abbahagyta a német romantikus filozófia kutatását, és minden erejét a reálisan létező szocializmus (akkor még anarchoszindikalista irányultságú) szételemzésének szentelhette. Ennek maradandó értékű eredménye olvasható A Szem és a Kéz című, 1983-ban szamizdatként megjelent röpiratában” – emlékezett vissza 2008-ban egy tanítványa, Márton László író. TGM az említett szövegben többek között azt írta: „minél nagyobb baj valamely társadalomban a politikai passzivitás, annál jobb az a társadalom; minél közömbösebb az emberek gyakorlati és tevőleges részvétele a politikában, annál rosszabb”.
„Kilenc esztendeig felelgettem a reformszocialista hatóságok kérdéseire, amelyek azt firtatták, miért nincs föltüntetve munkahely a személyi igazolványomban. Az egyik hatóság – az igazoltató reformszocialista rendőrőrmester – kérdőre vont, amiért a másik reformszocialista hatóság – pártközpont, Művelődési Minisztérium – lehetetlenné tette, hogy az egyik hatóságnak kielégítő választ adhassak. Ezt nagyon untam, és estefelé kerültem a pályaudvarokat és aluljárókat, nehogy a reformszocialista államrend (utólag eszményített) őreivel vitatkozzam erről a paradoxonról” – írta 1991-ben.
De a karrierje csak átmenetileg tört meg: 1986 óta a Columbia, az Oxfordi Egyetem, az École des Hautes Études en Sciences Sociales, a Chicagói Egyetem, a Georgetown Egyetem, a Yale, a New School, a Dickinson College, a CEU és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem vendégtanára, a Wilson Center, a Wissenschaftskolleg zu Berlin, a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen vendégkutatója, 1989 és 1991 között pedig az ELTE docense (20 évvel később ugyanitt tartotta a Guy Debord-ról, 1968-ról, a szituacionizmusról és a második avantgárdról szóló előadás-sorozatát), utána meg pár évig az MTA Filozófiai Intézet igazgatója volt.
Morális forradalom
A filozófus amerikai és angliai tartózkodása alatt jobbra tolódott. A magyar szabadelvűség hagyományát Deák Ferenc, Eötvös József és Asbóth János nyomán folytatta volna, és ekkoriban sokat hivatkozott Leo Straussra, Friedrich August von Hayekre és Michael Oakeshottra, a legveszélyesebbnek pedig Max Weber filozófiáját tartotta.
„Sokat szidtuk a Kádár-rendszer apolitikus átlagpolgárát. Nincs azonban számunkra fölemelőbb és magasztosabb, mint a cívis kiáltása: hagyjanak békén! Minimumra szorított állam, jogbiztonság, a lehető legkevesebb szükséges közügyi aktivitás, a »militantizmus« bukása: ez volna jelenlegi erőfeszítéseink értelme. Nem Periklész és Desmoulins közvetlen demokráciáját, nem az anarcho-szindikalizmus szüntelen politizálását akarjuk. A Kádár-rendszer időleges sikerének az volt a titka, hogy – bár torzan, hamisan és őszintétlenül – lehetővé tette, hogy a magánember úgyszólván nyugalomba vonuljon a parancsuralmi mozgósítottság állapotából. Ebből nem a permanens forradalom a kiút. Elég négyévenként politikai izgalomba jönni” – írta a Beszélőben 1989 elején megjelent Búcsú a baloldaltól című esszéjében.
„Én legalább annyira konzervatív vagyok, mint amennyire liberális, méghozzá annak az új konzervativizmusnak az értelmében, amely a II. világháború után fejlődött ki az angolszász országokban. Liberalizmus sokféle van. Én ennek egy jól körülírt változatát képviselem, amely – ha úgy tetszik – a liberalizmus jobb oldalán található, s amelynek a lényege: szkepszis az emberek megismerőképességével kapcsolatban” – nyilatkozta az Új Magyarországnak 1991-ben.
A konzervatív fordulatát – ami egyébként többek között Kis János filozófust is bosszantotta („Nem volt világos, hogy mennyi belőle a meggyőződés, és mennyi a póz.”) – TGM évtizedekkel később azzal magyarázta, hogy az akkori, harmadik világban zajlott forradalmak idején ellenszenvvel nézte a baloldali (és single issue) mozgalmakat, amik kombinálták „a szociáldemokrácia és a radikális forradalmiság legrosszabb vonásait” (elméletellenességben, eltúlzott egalitarizmusban stb.), mert mindazokat a hibákat tartalmazták, amiket ő Rousseau-ban vélt fölfedezni. „Akkor azt gondoltam, hogy az én spontaneista preferenciáimat jobban szolgálja a tradicionalizmus, mint a megkonstruált és utópikus forradalmiság. Tehát így csúsztam bele egy libertárius baloldali álláspontból egy libertárius jobboldaliságba” – mondta.
A Kádár-korszak demokratikus ellenzékének egyik legismertebb és legnépszerűbb tagja lett, 1985-től rendszeresen beszélt a Szabad Európa Rádióban és a BBC magyar adásában, az antinacionalista kisebbségvédelem emblematikus alakja volt. Kis János évtizedekkel később úgy emlékezett, hogy „’84-ben vagy ’85-ben Tamás Gazsi egy négyszemközti beszélgetésben felvetette, hogy politikai szövetséggé kellene szerveződni”, de a későbbi első SZDSZ-elnök még nem tartotta időszerűnek a szervezetalapítást, a kérdés 1988-ig nem is került elő újra.
TGM 1985-ben felszólalt az ellenzéki csoportok monori találkozóján, vitába szállva Csurka Istvánnal. Ugyanabban az évben a fővárosban szerveződő ellenzék az akkori belvárosi (Budapest 14.) választókerületében független jelöltként elindította a választásokon, de csalással és hatalmi eszközökkel megakadályozták, hogy felkerülhessen a jelöltlistára. 1987-ben egy brit tévécsatorna kelet-európai ellenzékiekkel foglalkozó dokumentumfilmjéhez adott interjút Budapesten.
Nagy Imre halálának 30. évfordulóján, 1988. június 16-án is beszédet mondott. Utólag azt mesélte, hogy a titkosrendőrség olyan rosszul tájékozott volt, hogy több társát is bevitték már reggel, de ő kimaradt, pedig ő volt a kijelölt szónok. (Annak is kiváló volt: egyszerű, rövid, hatásos, jó értelemben populista, lázító mondatai voltak, ügyesen beiktatott hatásszünetekkel.) TGM később az AFP-nek elmondta, hogy éppen a beszéd felolvasására készült, amikor hat rendőr vetette rá magát, megbilincselve elhurcolták, a tömeget pedig könnygázzal próbálták szétoszlatni.
A Fekete Doboz felvételén is látszik, hogy mellette Kis János és Orbán Viktor ellen is erőszakkal léptek fel a rendőrök. TGM utólag azt is elmesélte, hogy a rendőrőrsön is gyomorszájba vágták, amikor Hodosán Róza védelmére kelt.
Személyes ügy
A rendszerváltás előtti időkről több mint 30 évvel később azt mondta: „Volt akkor egy angol feleségem, és két angol gyerekem. Ekkor viszont úgy gondoltam, hogy itt magyar demokráciát kell építeni, és inkább visszajöttem. Érdekes ügy volt, amit demokráciának képzeltünk egy pillanatra, mondjuk így. Viszont ráment a családi életem.”
Összesen háromszor nősült, élete egyik legrosszabb időszakának tartotta, amikor 28 éves korára tönkrement az első házassága, ettől évekre súlyos depresszióba esett. Négy gyereke született, a nagyobbik lányának Roger Scruton volt a keresztapja, a kisebbik fiáé Charles Moore, a Spectator és a Daily Telegraph főszerkesztője, Margaret Thatcher hivatalos életrajzírója.
TGM évtizedekig reformátusnak vallotta magát, de bohémnak is: rendszeresen járt házibulikba, étkezéskor rendszeresen ivott bort, kocsmázni járt (de be nem rúgott), és pipázott meg szivarozott (43 évig).
Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus
1988 és 1990 között a Szabad Demokraták Szövetsége ügyvivője volt, 1990 elején az SZDSZ jelöltjeként Budapest 14. választókerületében az ott visszahívott és lemondott képviselő helyén bejutott az egypárti Parlamentbe. 2019-ben azt mondta, sosem felejti el az őrök tekintetét, amikor kénytelenek voltak beengedni őt a kapun.
1990. március 24-én arról írt a Beszélőben, hogy az SZDSZ liberalizmusa mélyen gyökerezik a magyar liberális hagyományban, és minden versengő párt előtörténete így vagy úgy a Horthy-korszak ellenzékéhez vezethető vissza, „legalábbis színleg”, csakhogy:
„Ha nem az SZDSZ győz a választáson, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem. […] Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.”
A cikk felháborodást keltett, Kis János pártelnök válaszolt rá: „Ha nem gondoljuk azt – márpedig TGM egész biztosan nem gondolja –, hogy minden Mucsa, ami a mi műveltségünktől és kulturális ízlésünktől különbözik, akkor nem világos, miért kell a választót Mucsával fenyegetni.”
2018-ban TGM már így értékelte az ügyet: „a Mucsát természetesen nem az országra (tehát például magamra) értettem, hanem arra, ha a kisgazdák, satöbbi hatalomra kerülnek. Magyarország nem mucsaibb, mint bármely ország, mert minden ország szörnyű, mint ahogy minden állam is az. Az emberiség mint olyan, elég borzalmas.” Hogy mit jelent a mucsaiság, arról ezt mondta: „Vidékiességet meg elmaradottságot. Por és sár. De egyébként pontosan ugyanilyen mucsainak tekintem ezt a szervetlen, mesterkélt, provinciális nyugati másolatot, ami uralkodik a budapesti társadalmi élet bizonyos szakaszaiban. Mi vidékibb, mint az utánzás? Az a legvidékibb. Úgyhogy a kozmopolita mucsaiság szintén rendkívül jelentős szerepet tölt be az életünkben, enné meg a fene. A rendszerváltás idején pedig illúzióim voltak. Azt gondoltam, hogy mindenféle fényes modernizációk fognak lejátszódni, hacsak meg nem tapad Torgyán József és a hozzá hasonlók. De nem lett volna fényes akkor sem, ha ők nincsenek. Lengyelország és Csehország se jobb nálunk sokkal, pedig ott kezdetben mindenféle demokratikus géniuszok kerültek az élre. Úgyhogy ezt is rosszul láttam.”
A sötét reakció
2000-ben így emlékezett vissza arra, mekkora csalódást okozott neki az 1990-es év: „1990. januári megválasztásomról a Stern német magazin evvel a címmel számolt be: Gazsi, wir lieben Dich – ezt egy transzparensről fordították le, amellyel választóim ünnepélyesen bekísértek az Országházba. Négy-öt hónappal később az általános választásokra készült plakátjaim fényképe (fekete festékkel jelképesen kiszúrt szem, horogkeresztek és Dávid-csillagok) a The Economist címlapján jelent meg, hogy tudassa a világgal: megvan még a régi jó Kelet-Európa, amelyet a sablonos antifasiszta filmek hirtelen időszerűvé vált ósdi paneljaiból a matinék minden látogatója ismert Dundee-tól Chichesterig, Tijuanától Anchorage-ig. A halálos fenyegetések miatt gyermekeimet rendőröknek kellett őrizniük.”
A szabadon választott parlament első ülésén Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ nevében benyújtott egy, a NATO-hoz való közeledésről szóló javaslatot, amit az akkori kormánypártok a felvetést korainak tartva elutasítottak, viszont megszavazták „a szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségek helyzetéről” szóló határozatát.
Ekkoriban ragadt rá TGM-re, hogy ezüstfejű sétapálcával jár. Erről utólag azt mondta, hogy fájt a dereka, ezért kapott ajándékba egy sétapálcát, azzal járt egy ideig, és egyetlenegyszer bevitte egy tévéműsorba is, de a váratlanul nagy visszhangja miatt megbánta.
A magyar liberalizmus válsága
A Parlament első ciklusa idején fokozatosan megromlott a nagy liberális párt, az SZDSZ és a fiatalabbakból álló Fidesz közötti, addig baráti viszony. TGM egyszer például állítólag azt mondta – és ezt Kövér László évekkel később is felemlegette –, hogy „a tehetségesebb fideszeseknek majd a hóna alá nyúlunk”, azaz a kisebb párt erősebb politikusait meghívják az SZDSZ-be.
Tölgyessy Péter szerette volna, ha TGM irányítja az SZDSZ külügyeit, de ezt Kis János megakadályozta. TGM 1990 őszén lemondott a párttisztségéről, egyrészt mert a személye „az éles konfrontáció jelképévé vált”, másrészt azért, mert „mint szabadelvű konzervatív, mint a párt jobbszárnyának reprezentánsa” elszigetelődött. 1992-re ki is ábrándult a parlamenti munkából.
Mégis a legtöbb szavazattal lett az SZDSZ országos tanácsának elnöke. „Formát kellett adni a kormánnyal szembeni ellenállásra, a maihoz hasonló támadás érte a médiát, az Alkotmánybíróságot, de hát ez nem új, a jobboldal, amikor csak tudott, mindig rárontott a nemzetére” – mesélte 18 évvel később. Az ot-elnökségét így értékelte: „Nem jelöltettem magam újra, rendeztek nekem egy búcsút, Pető Iván szép beszédet mondott. De a sikert egy olyan politika nevében, amit elvetek, nem tartom sokra. Tökéletes vakságban éltem.”
A Csurka István jelentette szélsőjobboldali veszély ellen létrejött Demokratikus Chartát támogatta, és az utána következő, MSZP-vel kötött koalíciót is helyeselte 1994-ben, de akkor már Chicagóban volt vendégprofesszor. 1993-ra teljesen elege lett a parlamenti vitákból, és kivonult az aktív pártpolitikából. Az első balatonszárszói találkozón – ahol három másik határon túli értelmiségivel egy diófát is elültetett – arról beszélt, hogy „a múlt csatáit vívjuk”.
A Búcsú a jobboldaltól? című, 1994-es esszéjét így zárta: „Az Osztrák-Magyar Monarchia liberális elitje (a belföldi British Raj) szomorú és kétértelmű örökséget hagyott maga után, amelyet én dacosan eszményítettem. Ez nem megy. Újra fogom olvasni Platónt.” Az 1994-es esszé- és interjúkötete, a Másvilág előszavában azt írta: „nem ismertem fel idejében (igaz, más sem) az állami tekintély szétesésének, az állampolgári kötelességtudás (patriotizmus) hanyatlásának súlyát”.
Utólag azt mondta: úgy érezte, kételkedik, ezért nem mondhatja meg a Parlamentben, hogy mit csináljanak az emberek. „Az, amit én konzervatívként megkonstruáltam, az képzelődés volt, ábránd volt, visszafelé irányzott utópia volt, és – meglengetve divatjamúlt kalapomat – elbúcsúztam tőle” – mondta. 1994-ben Lengyel László a Kritikában LuciFeri címmel száll bele TGM-be, valamiféle megfelelési kényszeres (Antall Józsefet idézve) „pojácának” beállítva őt (az írást Radnóti Sándor szedte szét).
TGM a képviselői karrierje után is igyekezett részt venni a közvélemény formálásában, sőt ekkoriban Sipulusz, Kákay Aranyos és Generalisszimusz álnéven is írt néhány irodalomkritikát/közéleti kommentárt a Beszélőbe, ezen az 1995-ös pécsi felvételen pedig a médiatörvényről vitatkozik:
1996-ban – a Tocsik-botrány kirobbanása után – otthagyta az SZDSZ Országos Tanácsát, 2000-ben pedig ki is lépett az SZDSZ-ből. Erről később azt mondta: „Demszky Gábor akkori pártelnök jobbra tolódását elleneztem. Akkorra már rég ki kellett volna lépnem, de nem láttam rendes ellenzéki erőt. És túlságosan szentimentális voltam.”
Csurka István 1998-ban rágalmazásért beperelte TGM-et, aki a Népszavában azt írta a MIÉP-ről, hogy „fajgyűlölő, sovén, antiszemita, idegengyűlölő, antidemokratikus, köztársaság- és alkotmányellenes”, de a pártelnök végül el sem ment a bíróságra.
Fasiszták és posztfasiszták
Az ezredforduló felé közeledve TGM marxista fordulatot vett, és radikálisan baloldali, antifasiszta ideológiát alakított ki, amiről az Új osztálypolitika című esszéjében számolt be. Innentől rendszeresen elhatárolódott a saját korábbi, rendszerváltás körüli nézeteitől, például így: „a konzervatív kitérő az én életpályámon tényleg kitérő, epizód volt. Amit nem szégyellek és nem bánok, bár szégyellhetném és bánhatnám is éppenséggel, nem vagyok én se tökéletes. […] Én ugye radikális természet vagyok, úgyhogy elmentem a falig. Nem lettem fasiszta, a libertárius irányba álltam. A szocializmussal – a szónak most már történelmi értelmében – szembeni harag bennem volt. Hogy tönkretették a szüleim nemzedékének az életét, tönkretettek egy csomó mindent, csalódást okoztak, elnyomás volt, az egész egy katasztrófa, és még mindig nem tanulnak – elegem volt.”
A későbbi fordítója, Sipos Balázs egy TGM-ről szóló konferencián azt mondta, a filozófus baloldali fordulatában nagy szerepet játszottak a délszláv háború etnicista indulatai, illetve az is, hogy a Nyugat tehetetlen volt és félreértette a helyzetet. A posztfasizmus és az etnicizmus kifejezést is TGM vezette be a szakirodalomba.
1998-ban az Etnarchia és etnoanarchizmus című esszéjében TGM azt írta: „Politika utáni világ születik. A liberalizmus és a republikanizmus kis szigetei megmaradnak. Egészében a magánélet teljesen fölszabadult az intézményi beavatkozás alól, ugyanakkor a biedermeier vagy viktoriánus plüss karosszékeknek és kandallótűznek viszont mindörökre befellegzett. A burzsoá, ha nem védi többé a köztársaság, csak vadember, aki naponta a lábunkra lép. […] Az etnoanarchizmus a gonosz új változata. Nem minden gonosz egyforma. Az etnoanarchizmus a megváltás ősi tana szekularizált változatának végső következménye. Szerinte annak megállapításában, hogy mi jogosan a miénk, nincs helye erkölcsi kritériumoknak, a törvény pedig semmi egyéb, mint a csoportérdek kifejeződése. Ez az uralkodó hit a mai világban, még azok is hisznek benne, akiknek álmukban sem jutna eszébe az erőszak vagy szándékos igazságtalanság. Ez a vélekedés azonban filozófiailag helytelen, és helytelen a mérhetetlen mennyiségű fölösleges szenvedés miatt. Az az álom, amelyben a szabadság a politika végét jelenti, egy gyilkos álma.”
Ezeket a gondolatokat továbbfejlesztve 2000-ben megírta az egyik leghíresebb, a posztfasizmusról szóló esszéjét, előrevetítve, hogy a modern demokratikus társadalmak egyre inkább szakítani fognak a felvilágosodás univerzális elveivel: „Normatív jogállam a kapitalista közép magnépességének, és a nem-állampolgárokra vonatkozó, önkényes utasítások rendeleti állama másoknak. A klasszikus, totalitárius fasizmussal szemben a rendeleti (prerogative) államot csak homályosan látják a normatív vagy jogállam honpolgárai, a lényegi szükséges emberi és honpolgári közösség a ki- és alávetettekkel erkölcsileg láthatatlan. A radikális kritika, amely szerint a szabadság illúzió a normatív jogállamon belül, téves, bár érthető. Az állampolgárság nem kizsákmányolás, elnyomás vagy közvetlen diszkrimináció révén a »homogén társadalom« lakói között, hanem kirekesztéssel és távolsággal megvalósuló megtagadás, nehezen ragadható meg, mivel a javak és a hatalom igazságosabb újraelosztásáért küzdő fölszabadító mozgalmak intellektuális, fogalmi beidegződései már nem alkalmazhatók. Nem az a baj, hogy a normatív jogállam kezd tekintélyelvűbbé válni. A baj az, hogy keveseké.”
A 2002-es választás idején kiadott, az A helyzet című szatirikus röpirata volt az egyik első hosszabb, kifejezetten marxista írása, abban afféle maffiához, a mongol hódítók Arany Hordájához hasonlította az Orbán-kormányt, és arról írt, hogy ha nem lesz kormányváltás, akkor olyasmi lesz a folytatás, mint ami 2010 után radikálisabb formában be is következett.
A zűrzavar logikája
„A csöndes Európában, első komolyabb politikai írásomban, minden naivság ellenére olyan kérdéseket vetek föl, amelyek baloldali »visszafordulatom« óta megint foglalkoztatnak” – írta 2003-ban. Az iraki háborút például így látta: „Az amerikai-brit agresszió elősegíti mindazt, amitől liberális és konzervatív támogatói félnek: az alaktalan, politikai »projekt« nélküli lázadást, az üres Nyugat-ellenességet, a sovinizmust, a babona és előítélet reneszánszát és végül az iránytalan erőszakot.”
Emlékezetes volt az is, amikor 2005-ben a Népszabadságban a Kis Jánossal és másokkal folytatott vitában érvelt a liberális demokrácia ellen radikális baloldali álláspontról.
„Kedves János, miért kellene a világnak ott megállnia, ahol a mi fáradt nemzedékünk megállt? Kudarcot vallottunk. Én ezt nem akarom szépíteni. Én kiszállok. De a világon kívül nincs világ, ezért csak egy marad: a forradalom. Mentségemre csak azt hozhatom föl, hogy nekem – szemben Adammal [Michnik] és veled – nem tiszta a lelkiismeretem” – írta TGM.
Amire Kis János: „Kedves Gazsi, ki kell mondanom: a te szocializmusideáloddal nem az a baj, hogy téves, hanem az, hogy üres. Egyedül azt tudjuk meg róla, hogy a »polgári« társadalomra jellemző intézmények összeegyeztethetetlenek vele. Ezeknek mindenestül el kell tűnniük. Hogy a helyükbe mi lép, azt sűrű homály fedi.”
TGM viszonválaszában pedig többek között ez állt: „A tévé, az internet és a mobiltelefónia fúziója pedig – a jelenlegi politikai körülmények között, és persze nem a nagyszerű technika miatt – a status quo olyan támaszát jelentheti, amely ellen már csak éhséglázadás, fundamentalista káosz és félbolond etnicizmus lehet hatásos (ehhöz ugyanis elég a puszta szóbeliség, a rémhír, a hiedelem és a rugalmas előítélet). […] A világméretű válságból – amelynek egyik fő oka a »harmadik világ« kizsákmányolása és a vele szembeni ellenállás – nem föltétlenül az európai gazdasági stabilitás amúgy is reménytelen őrzése (a bezárkózás a piaci ortodoxia és a rettegő idegengyűlölet csúf mikrokozmoszába) a kiút. Ezt Nyugaton és a »harmadik világban« már egyre többen látják; politikailag ez az oka a marxizmus hatalmas méretű (egyelőre főleg kulturális és tudományos) föltámadásának Európában, Észak- és Latin-Amerikában, Indiában, Japánban és (féllegálisan persze) a kínai nyelvterületen. (Ez kollektív vállalkozás, a marxizmus nem az »én« szeszélyem, mai eredményei igen jelentősek, ha Magyarországon erről kevesen is tudnak.)”
Ellenforradalom az ellenforradalom ellen
Amikor Fodor Gábor, az SZDSZ 2008-ben megválasztott új elnöke vissza szerette volna hívni a párt alapító tagjait, TGM kedves gesztusként értékelte a hívást, de azt mondta, „nem térhetek vissza az SZDSZ-be, nemcsak azért, amit én az SZDSZ politikájáról gondolok, hanem azért, mert én nem vagyok liberális”. Azt mondta, kb. „103 százalékig” ellenzi az SZDSZ politikáját, de a politikai életben jellemző antiliberális hisztériát is aggasztónak nevezte.
TGM 2008-ban így írt magáról: „Az egalitárius és (régimódi szocdem) »osztályharcos« TGM jobb filozófiai lelkiismerete ellenére nem azonos velem. Nem tagadom meg, jól teszi, hogy próbál hazája szűkös körülményei között segíteni az elnyomottakon és a szenvedőkön, akkor is, ha sűrűn megjelenő prédikációi kissé naivak. TGM meghozza a magyar értelmiségitől elvárható legnagyobb áldozatot: megkockáztatja azt, hogy ne nézzék pokolian okosnak. Az általa szeretve gyűlölt Rousseau-hoz hasonlóan »a nép oldalán áll«. Hát istenem. Én azonban valójában marxista vagyok, ha tetszik: kommunista, sok gyötrődés és kínlódás árán, amiről ne essék több szó. Ha azt mondom, »kommunista«, olvasóim elméjében olyan képzettársítások százait idézem föl, amelyek teljesen idegenek tőlem.”
Pár hónappal később, a 60. születésnapján a Beszélőnek az SZDSZ-esekről azt mondta: „bár úgyszólván semmiben sem értünk egyet, egy dolgot még mindig irigylek tőletek, az ellenségeiteket. A szabad demokratáknak kétségkívül sok bűnük van, de sikerült nekik kivívni azt, hogy a magyar közélet, a magyar társadalom legrosszabb elemei legyenek az esküdt ellenségeik. Erre büszkék lehetnek.” Ugyanebben az interjúban a radikális baloldali fordulatát így magyarázta:
„Nem látok olyan kulturális, politikai, gazdasági vagy technikai okot vagy tényezőt, amely arra mutatna, hogy a rendszer megváltozzon. Ám ha a kapitalizmus fönnmarad, akkor valószínű, hogy az emberiség viszont nem fog fönnmaradni, márpedig én kétségkívül azt szeretném, ha az emberiség túlélné a kapitalizmust. […] Ha a hierarchia és az elnyomás meglétét csak azon az áron lehet kritikailag elmélkedés tárgyává tenni, ha egyúttal megkérdőjelezzük a klasszikus, polgári liberális filozófia alapföltételezéseit, ezt meg kell tennünk még akkor is, ha tudjuk, hogy ez egyáltalán nem veszélytelen.”
Kőszeg Ferenc – aki annak idején TGM első, 1975-ös, még Romániában megjelent könyvéről írt lektori jelentést, mielőtt azt itthon nem adták ki – 2008-ban azt írta: „Sokan, sokszor leírták, hogy Tamás Gáspár Miklós éles váltásokkal teli, látszólag egymásnak ellentmondó nézeteket tartalmazó életműve valójában rendkívül koherens: anarcho-szindikalista és liberális-konzervatív korszakának például egyképpen jellemzője az erőteljes antietatizmus, liberális korszakában éppúgy jelen van a »számon kívül maradtakkal«, a kisebbségbe szorítottakkal való tevőleges szolidaritás igénye, mint a jelenlegi baloldali radikális korszakában.” Ungvári Tamás úgy vélte, „TGM Európa egyik legműveltebb embere, bravúros stiliszta, élvezetes szerző”, György Péter pedig egyszer azt mondta róla, hogy: „Nála függetlenebb és bátrabb embert keveset láttam életemben, vagy tán nem is.”
Új kelet-európai baloldal
TGM nem csak ideológiai téren volt ismert arról, hogy képes beismerni a tévedéseit. 2005-ben egy antirasszista tüntetésen felszólalt a Mortimer-ügyben, de miután kiderült, hogy nem is egy rasszista, hanem egy roma fiatal késelt meg egy másikat, azt mondta: „Az egész tévedésen, félreértésen alapult. Árnyékra vetődtünk, ahogy mondani szokás. Ez – tekintettel a dolog súlyosságára – nagyon sajnálatos, és én borzasztóan sajnálom, hogy akaratlanul is megtévesztettem embereket. Magamat is megtévesztettem, de ez nem vigasz.” (2007-ben pedig ez történt, de erről ennyit.)
TGM 2009-ben társszerzője volt a RAF: Búcsúszimfónia című könyvnek, amiben a néhai Vörös Hadsereg Frakcióról azt írta: „Olyasmi pusztult el, ami szembeszállt a pusztulással. Kudarc volt, tévedés volt, szörnyű volt, de volt még benne élet.” Ugyanebben az évben a Zöld Baloldal nevű párt EP-jelöltjeként, majd a következő évben a párt elnökeként próbált visszatérni a pártpolitikai életbe, bár ezt a szereplését utólag szimbolikusnak nevezte.
2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének vezetője, Boros János az intézet munkatársainak többségét leminősítette a szakmai munkájukat hiányolva, és nyugdíjazta TGM-et is, mondván, nincs nyelvvizsgája. Pedig magyarul, románul, angolul, németül, franciául és olaszul is anyanyelvi szinten tudott, de tudott valamennyit spanyolul, illetve ógörögül és latinul is, ráadásul publikált eleget. És mivel a Kádár-rendszer idején politikai okokból kirúgták az állásából, tíz évig munkanélküli volt, így a nyugdíja minimálisra zsugorodott.
Szabályok, tanácsok, intelmek
2011-ben az értelmiségi szerepéről azt mondta, kötelességének érzi, és „mint minden magyar értelmiséginek, nekem sincs pénzem, de ez nem kivételes”.
2011-ben az új alaptörvényről a Népszabadságban azt írta: „Az új rezsim hívei azt hozzák föl patrónusaik védelmére, hogy nem lövetnek, mi több: egyelőre megírhatjuk véleményünket a különösebb befolyás nélküli lapokban. Igazuk van. Erőszakra akkor volna szükség, ha a magyar emberek tudnák, mi készül.” Nagy visszhangja volt annak is, amikor az ATV-ben arról beszélt, hogy a magyar állam köztudottan rasszista, illetve diszkriminatorikus többek között az öregekkel, a pályakezdőkkel és a nőkkel szemben.
2013-ban a Magyar Nemzetben megjelent nyílt levelében kérte Orbánt, hogy vigyen virágot az Izsákon rendőrségi kényszervallatásba belehalt Bara József sírjához. Ez azért volt érdekes, mert Orbán belföldön már ekkor sem tett semmilyen gesztust senkinek, aki nem a feltétlen híve, de ennek a kérésnek mégis eleget tett, és hozzátette: „Kedves Gazsi! Nekem címzett nyílt leveledet megkaptam. Hagyjuk a felesleges udvariaskodást, jólesett. Tanácsodat megfogadtam. Az igazat megvallva, magamtól is eszembe juthatott volna. Sőt, talán eszembe kellett volna, hogy jusson. Akárhogy is, megvolt.” A szélsőjobboldali miniszterelnök kávézni is elhívta egykori harcostársát, de TGM – aki ekkor már 15 éve nem beszélt Orbánnal – nem fogadta el a meghívást.
Várakozás a forradalomra
2016-ban a Népszabadság bezárása miatt szervezett tüntetésen, a Parlament előtti beszédében TGM azt mondta:
„Abban a helyzetben vagyunk, hogy a magyar nép vezetői a magyar nép ellenségei. Abban a helyzetben vagyunk, hogy ezt még el sem lehet mondani az újságban, folyóiratokban, a színpadokon, a filmekben, rövidesen vége a magyar sajtószabadságnak, szólásszabadságnak, amennyiben hagyjuk.”
Az utolsó éveiben baloldali körökben kiemelten népszerű volt, afféle – romantikus, idealista – öreg bölcs. Mégis úgy vélte, hogy nem része „eleven ellenzéki kultúrának”, „egy magányos ember”, „tipikus, sereg nélküli vezér”, akinek nincs sok ráhatása a közéletre, bár a nemzetközi intellektuális baloldal részese. A hosszabb, elméleti munkáit már inkább angolul írta (az emailjeit pedig valamiért Comic Sans betűtípussal). Nyíltan hangoztatta, hogy kommunista, de nem híve semmilyen eddig létező szocialista rendszernek, ezek ugyanis a dolgozók szemszögéből valójában nem is szocializmust, hanem – ahogy már Lenin is megírta – csak államkapitalizmust tudtak megvalósítani.
Egy 2016-os vitán – rá nagyon jellemző stílussal – azt mondta, a kor nagy marxista kérdése az, hogy „a személyek közötti viszonyok személyiek, az alanyok közötti viszonyok alanyiak lesznek-e, avagy tárgyiak maradnak”. 2018-ban azt mondta, Európában vagy szocializmus lesz, vagy fasizmus, „itt polgári demokrácia nem lesz”. Egy évre rá, amikor Révai Gábor az interjúkötete végén megkérdezte, nem szélmalomharc-e, amit csinál, TGM azt válaszolta:
„Még mindig kevésbé, mint bárki másé. Többre megyek, mint Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc, mert én legalább teszek milliméternyi lépéseket a változás felé, ők viszont csak menedzselik a hanyatlást és a válságot. Szélmalomharc, igen, de sokkal realisztikusabb, hogy az ember fölfedez valamit kritikai értelemben, esetleg kidolgoz valamilyen módszert vagy retorikát vagy utópiát a változás érdekében, mint hogy csak piszmog a mocsokban. A gondolat szabad, akármit művelnek a földi hatalmak.”
2019-ben arról írt, hogy undorodik az ellenzéktől, mert a „széthúzás, hűtlenség, illojalitás, árulás, orgyilkos hátba döfés, paranoia és téboly a magyarországi ellenzék minden szektorára jellemző”, majd vitába keveredett a tusványosi fideszes fesztiválon fellépő Lovasi Andrással, mivel TGM szerint „a mai magyar reakció, sovinizmus és antidemokratizmus évenkénti ünnepére nem helyes elmenni”. Magyarországot – a baloldal jelentéktelensége miatt – bizonyos értelemben a Föld legreakciósabb országának tartotta.
Egy évre rá a koronavírus-járvány kezeléséről azt mondta: „Fogalmunk sincs, hogy mi a helyzet. Ezt jelenti az, amikor egy ország nem szabad. Nem tudhatja a közönség, hogy mi történik. Pontosan ugyanaz történik ma Magyarországon a koronavírussal kapcsolatban, mint a Szovjetunióban Csernobil alkalmából. Nem lehet tudni, hogy mi az igazság.” Nem sokkal később írta meg az Az értelmiség mint történelmi probléma című, 3 részes esszéjét, ebben fejtette ki legalaposabban, hogy szerinte a 20. század valójában a szocializmus és a fasizmus versenyéről szólt, és a fasiszták győztek.
Világvége a világhiányban
TGM arról is ismert volt, hogy még évtizedes ellenségeskedések után is meg tudta adni a tiszteletet a politikai ellenfeleinek. Csurkáról például 2012-ben azt írta, hogy gonosz volt, de legalább imádta a magyar népet, szemben a „globálfasiszta” új szélsőjobboldallal. A Barátom, ellenségem című, Szőcs Géza 2020-as halálára írt búcsúját pedig így zárta: „Nagyon nagy kár, hogy így esett. De nem lehetünk olyan pazarlók, hogy ennek a senki máshoz nem hasonlító, eredeti és különös embernek a verseit ne olvassuk. Nagyon haragszom. Nagyon búsulok. Nagyon el vagyok keseredve. Semmi sincs jól.”
Bár több interjúban is elmondta, hogy szörnyű hely Budapest, ahol élni kénytelen – mert az ő otthona Kolozsvár volt, és valószínűleg ott is maradt volna mindig, ha nem üldözik el onnan –, Karácsony Gergely 2020-ban Budapest díszpolgárává avatta. A főpolgármester TGM-et egy tőle vett idézettel méltatta:
„Ha valamilyen probléma fölmerül, akkor egy demokratikus politikus összehív egy értekezletet – én meg kihúzom a telefont, és leülök az íróasztalomhoz. Nem kell magamat elhelyezni. Én én vagyok. A nézeteim világosak, meg szoktam őket írni. Főhivatású radikális vagyok. Az a borsó, amit huszonöt év alatt hánytam a falra, már heggyé emelkedett. Én arra vagyok ítélve, hogy mindig kisebbségben legyek.”
TGM ezután egy interjúban bejelentette, hogy visszavonul a közügyektől: „Nekem ebből elegem van, ez már a civilizáció fölbomlása, nem politika – az állam is eltűnőben, közigazgatás helyett mindenütt káosz, irracionális gyűlölködés, gyilkos és öngyilkos tudatlanság –, ebben nekem nincs és nem is lehet szerepem, abba fogom hagyni. Átengedem a terepet a nálam alkalmasabbaknak, az üvöltözőknek és a káromkodóknak, az okoskodóknak és a közhelyfinomítóknak meg a nagy realistáknak, akik szerint – ide süss, komám – minden a steksz meg a szex meg a rassz. Jó szórakozást.” Egy másik interjúban ezt azzal egészítette ki, hogy a közeggel és vele is baj lehet, a magyar politikáról szóló írásban már nem leli semmiféle örömét.
Valaminek most vége
Mégsem vonult vissza, továbbra is publikált kül- és belpolitikai témákban is, amíg csak tudott, bár egyre kevesebb illúzióval. Gyakorlatilag a rendszerváltás óta egyre keserűbbek voltak a cikkei, de az utolsó években már ilyen fordulatok voltak jellemzők: „Folyamatos az államcsíny, és szüntelen a csönd”; „Felháborodni sem érdemes”; „Mit javasolok? Semmit se javasolok”; „Tűrje, aki bírja”; „Érdemes ezt megírnom? Nem nagyon.”
De a vágyott alternatíváról sem tudott sokkal biztatóbban nyilatkozni: „Nem pusztán csak arról van szó, hogy szocializmus vagy barbárság, hanem kétségkívül az emancipatorikus célokkal való szakítás valóban szembeállítja a kommunistákat a civilizáció ismert formáival, tehát a civilizációval. Tehát barbárság mindenképpen bekövetkezik, akkor is, ha győz az igazság. Barbárság abban az értelemben, hogy a privilégiumokhoz és az eldologiasodáshoz fűződő élvezetek – hiszen nemcsak tragédiák kapcsolódnak hozzájuk, hanem élvezetek is –, gyönyörűségek és szépségek természetesen a valóban szabad emberek társadalmában elvesznek.”
Az egyre búsabb hangvételű interjúi egyikében ezt mondta 1968-at felidézve (ami neki a prágai bevonulás miatt a szocializmusból való kiábrándulást jelentette): „Ekkoriban rengeteget kellett vonatoznom Bukarest és Kolozsvár, illetve Temesvár között, mindig nálam volt a Schleiermacher-féle Platón-fordítás, a bibliapapírra nyomott Insel-kiadásban. […] Most megint Platónnál és Schleiermachernál tartok, mert hogy megint válságba került minden, ami nagyszabású és magasrendű volt az elszállt emberöltőben, ami maradt belőle, az paródia, pastiche, tudatlanságból táplálkozó, bágyadt ponyva. Ötlettelen búbánat, gondolattalan lázadás, lélektelen részvét.”
Hajnali tűnődések kommunizmusról és egyebekről
Ennek ellenére némi elégtéttel tapasztalta, hogy „tudományos, elméleti szempontból a marxizmus még sosem állt jobban, mint most, amiről az idősebbeknek sejtelmük sincs”, bár olvasmánylistának klasszikusokat ajánlott. 2021-ben a baloldali fordulata utáni hosszabb – többnyire eredetileg angol nyelvű – írásaiból jelent meg kötete.
Az addigi utolsó nagyobb, 1999-es könyve, a jobboldali korszakának – főleg nacionalizmusról, hagyományról, konzervativizmusról, liberalizmusról és szocializmusról szóló – hosszabb esszéiből álló Törzsi fogalmak, amivel középutat keresett „az antifilozofikus »korparancs« és a filozófiai radikalizmus” között, nem szólt különösebben nagyot. (Farkas Zsolt az akkori kritikájában úgy vélte, hogy „Tamás láthatólag abban a hitben él, hogy a világon minden fontosat meg lehet tudni és át lehet látni és végig lehet gondolni. Ez nála nem szemfényvesztés: látszik, hogy tényleg így gondolja.”)
TGM a Törzsi fogalmak előszavában arról is írt, hogy: „Az a jó író, aki rá se hederít az olvasóra, a más véleményére – és az a jó író, akinek recepció-előérzete van; a jó írónak nincs olvasója, de mindenki elolvashatja. Ha az író idegen a recepció szellemétől, semmire nem tud rábeszélni másokat; ha eltölti a várt recepció szelleme, nincs mire rábeszélnie másokat.” (A publicista egyébként máshol azt írta: „a reformeri, forradalmári és írói szerepek összekeverednek”, ezért „a magyar irodalom vezető műfaja a politikai publicisztika”, ami „még szépirodalmunknál is fönnebb járó”.)
A korábbi műveinél közérthetőbb Antitézis viszont – ami Sipos Balázs előszava szerint „a Történelem és osztálytudat megkésett honi megjelenése (1971) óta […] a legjelentősebb magyar nyelvű hozzájárulás a »nyugati marxizmus« hagyományához” – meglepően jól fogyott. Ezt TGM így magyarázta: „ebben az is szerepet játszik, hogy úgy festett: meghalok. Beteg voltam, és, gondolták az olvasók, nézzük meg, mi ez, ameddig még él a szerző. De nem haltam meg, egyelőre legalábbis.” Közben még a covidot is elkapta kétszer, ami szintén majdnem végzetes volt.
A gyógyíthatatlan rákbetegsége ellen intenzív kezelésekkel küzdő filozófus a legutóbbi időkben Schelling kései, a hegeli történetfilozófia ellen írt munkáit tanulmányozta. Ezek TGM szerint azt próbálták (sikertelenül) megérteni, hogy „amennyiben a létet tekintjük, és nem pusztán egy mechanikus végtelenséget tételezünk föl, hanem azt gondoljuk, hogy egy olyan világban élünk, amiben van Ész, az hol kezdődik és mivel kezdődik, miből támad fel”. Az utolsó nyilvános (offline) szereplése az ELTE-n volt, ahonnan annak idején kirúgták: TGM az 50 évvel korábbi, ellenzéki Überhaupt-könyvről szóló konferencián Kis János után mondott rövid beszédet.
Vége
1995-ben arra a kérdésre, hogy milyen lesz a saját jövője, Tamás Gáspár Miklós ezt a választ adta:
Főbb források: Kis János: Szabadságra ítélve (2021); a Fekete Doboz felvételei; TGM 1995-ben Szenes Andreával, 2011-ben és 2020-ban Kadarkai Endrével beszélgetett hosszan a magánéletéről, hétköznapjairól; 2018-ban az Index és a Partizán is életútinterjút készített vele, 2019-ben a Klubrádióban beszélt a rendszerváltásról, 2021-ben a Literának adott nagyinterjút (1., 2.) az életéről; a 60. születésnapjára az Élet és Irodalom esszékötetet adott ki a tiszteletére; a 70. születésnapjára a Mérce a legjelentősebb írásait gyűjtötte össze. (A legfelső képen TGM ellenzékiek körében látható Demszky Gáborék perőcsényi házában 1987-ben. Forrás: Hodosán Róza/Fortepan)
1 TGM híres volt arról is, hogy a tudását olykor hosszú, nehezen olvasható/érthető lábjegyzetekben is megcsillogtatta. (De több lábjegyzet nem lesz.)