• Lassul a kínai gazdaság, ki tudja, hol áll meg: mindenki azt találgatja, hogy tovább fognak-e hullámozni a kínai nehézségek a világ többi részére.
• A nyugati országoknak jól is jöhetett a lassulás, de középtávon gondot okozhat, ha kiesik a kínai piac.
• A globális délen viszont sokan megérezhetik, ha kiesik a kínai kereslet az áruik után.
• Az is nagy kérdés, hogy a gazdasági megtorpanás harcosabb vagy tárgyalóképesebb pekingi külpolitikát hoz magával.

Hogy a kínai gazdaság nincs jó formában, az nem újdonság, hosszú hónapok óta kiemelt témája ez a nemzetközi sajtónak. A négy évtizedes, az emberi történelem során példátlannak számító növekedés mostanra megtorpant, a gazdaság szerkezetét súlyos belső ellentmondások feszítik. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben terjedni kezdett a vélekedés: lehet, hogy Kína végül be sem éri az Egyesült Államokat, és hiába tűnt évekkel ezelőtt magától értetődőnek, nem válik a világ legnagyobb gazdaságává végül.

A nyugati sajtó figyelmét persze nemcsak az esetleges belpolitikai következmények miatt érdekli ennyire a kínaiak küszködése, hanem azért is, mert a 21. század első évtizedeire rendkívül mélyen integrálódott globális gazdaságban nincsenek már pusztán nemzetállami léptékű kérdések. Ha a kínai gazdaság bajban van, azt a világon mindenhol megérezhetik.

Így most mindenkit ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak: mekkora a baj, és mi fog belőle továbbszivárogni máshova.

A helyzetet súlyosbítja, hogy nemcsak Kína, hanem a sokáig a globális gazdasági növekedés motorjának számító teljes kelet-ázsiai régió küszködik. A Világbank friss előrejelzése alapján 50 éve nem voltak annyira rosszak a kilátásaik, mint most: a nemzetközi pénzintézet az idei évre a korábbi 4,8 százalékról 4,4 százalékra mérsékelte a kínai növekedésről szóló előrejelzését, míg a kelet-ázsiai régió várható gyarapodását 4,8 százalékról 4,5 százalékra korrigálta.

Ebben a helyzetben a sok ezer milliárd dolláros kérdés éppen az, hogy mekkora válság fenyegeti Kínát. Az elemzők többsége az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvnek egy 2008-ashoz hasonló teljes összeomlást tartana, amikor egyetlen szektor bezuhanása pillanatok alatt gyűrűzött át a gazdaság többi szférájába, és a krízis az egész világon végighullámzott.

A 2008-as párhuzamot erősíti, hogy Kínában is a GDP szempontjából amúgy aránytalanul fontos ingatlanpiac van rettenetes állapotban. Ugyanakkor nyugati elemzők szerint a Lehman Brothers összeomlásának kínai verziójától nem érdemes tartani. Egyfelől Peking vélhetően nem hagyná, hogy a nagybankjai bedőljenek, másfelől a pénzügyi rendszer nem is fonódott annyira szorosan össze az ingatlanpiaccal, mint ahogy az Egyesült Államokban lehetett látni. Számít az is, hogy bár a kínai pénzintézetek egyre nagyobb szerepet töltenek be más országokban is, a szerepük és a kitettségük messze elmarad attól, ami az amerikai bankrendszert jellemezte és jellemzi (a dollár és általában az amerikai pénzügyi rendszer hegemóniájáról, az ezzel szembeni esetleges kínai kihívásról nemrég részletesen is írtunk.)

Mi is többször foglalkoztunk azzal, hogy milyen belső feszültségek terhelik a kínai ingatlanszektort. Hogy a piac mekkora buborékká nőtt, azt jól mutatta az a néhány nappal ezelőtti hír, mely szerint Kína teljes, 1,4 milliárdos népessége sem tudná megtölteni az országban üresen álló összes új lakást. Peking 2020 augusztusában megpróbálta az ingatlanpiac szereplőit érintő fehérítéssel és pénzügyi szigorításokkal „ellenőrzött körülmények között leereszteni” ezt a buborékot, de a lépésnek nem várt következményei lettek: számos ingatlanfejlesztő vállalat nem juthatott többé friss kölcsönökhöz, és az ország legnagyobb ingatlanpiaci cége, az Evergrande is csődközeli helyzetbe került. A vállalat válsága azóta is tart, és a nemzetgazdasági szempontból kiemelt szektor egésze sem talált magára.

A globális gazdaság szempontjából szerencsés hír, hogy a kínai ingatlanvállalatoknak viszonylag csekély a tengerentúli adóssáuk, emiatt itt még nem kellett attól tartani, hogy a cégek bezuhanása közvetlenül vezessen nemzetközi pénzügyi válsághoz. De az is világos – pusztán a mérete miatt –: ha a kínai gazdaság lassul, annak világszerte lesznek következményei.

A kínai gazdaság gyengélkedése biztosan érzékenyen érinti azokat a nyugati cégeket, amelyek bevételeinek jelentős része származik az elmúlt néhány évtizedben hatalmasra duzzadt kínai belső fogyasztásból. Ha a kínai háztartások eleve nem annyira acélos fogyasztása a válság hatására csökken, annak hatása végighullámzik a nyugati vállalatok ellátási láncain. Mint a BBC-nek nyilatkozó szakértők fogalmaztak, ha belegondolunk, hogy Kína felelős a globális növekedés harmadáért, akkor természetes, hogy minden megtorpanás megérződik a határain túl is. Ennek megfelelően a Fitch hitelminősítő nemrég mérsékelte a 2024-es globális gazdasági növekedéssel kapcsolatos előrejelzését – épp a kínai helyzet miatt.

Vannak azonban közgazdászok, akik arra figyelmeztetnek: hajlamosak vagyunk túlértékelni a kínai gazdaság szerepét. Az Oxfordi Egyetem Kína-központjának kutatója, George Magnus például arról beszélt a lapnak, hogy a távol-keleti állam hatalmas kereskedelmi többletet tart fenn, azaz sokkal többet exportál, mint amennyit importál, tehát a növekedés vagy nem növekedés kérdése sokkal lényegesebb Kína, mint a világ többi része szempontjából.

Elemzők szerint a kínai import visszaesése elsősorban azokat az áru- és nyersanyagtermelő országokat érintheti érzékenyen, amelyek termékeinek Kína volt a legnagyobb vásárlója: többek között Ausztrália, Brazília és számos afrikai országot érinthetisúlyosabban a lassulás.

Azzal kapcsolatban, hogy mi vár Európára, a legtöbb megszólaló óvatosan nyilatkozik: a brüsszeli Bruegel intézet elemzője, Alicia García-Herrero már augusztus végén hangsúlyozta, a kínai ingatlanpiac kálváriája mérsékelheti a nyersanyagok iránti keresletet, ami más kontinenseken kedvezően hathat az árakra. Ugyanígy a globális energiaárakat is érdemben befolyásolhatja, hogy mekkora lángon ég a kínai gazdaság, és a vártnál alacsonyabb kereslet szintén segíthet az európai infláció megfékezésében.

A mérleg másik serpenyőjében ott van persze, hogy Európából is csökkenhet a Kínába irányuló export, ami egyes vállalatokat érzékenyen érinthet, de García-Herrero szerint az európai cégek amúgy is készülhettek arra, hogy a kínai exportpiac szűkülni fog, hiszen Hszi Csin-ping harmadik ciklusára vállalt cél lett a technológiai önellátás megteremtése. Azaz olyan magasabb hozzáadott értékű szektorokban szeretné Peking a saját szükségleteit belső forrásból kielégíteni, amit sokszor Európából oldottak meg.

Fontos szempont az is, hogy az elmúlt években a kínai lassulástól függetlenül nagyot változott az EU-s kereskedelmi politika. Az évtizedeken át meghatározó, gyakorlatilag teljesen szabadkereskedelmi elveken álló gyakorlattól az unió tagállamai egyre inkább az egyes, kiemelt szektorokat védő, geopolitikai szempontok alapján is elképzelt gazdaságpolitika felé léptek el.

Az biztos, hogy az uniós tagállamok vezetői közül sokan régóta elégedetlenek voltak az EU-kínai kereskedelmi egyenleg alakulásával: a Financial Times nemrég bemutatta, hogy az uniós tagállamok Kínával szembeni kereskedelmi deficitje háromszorosára nőtt öt év alatt, ami nyilván erősítette a protekcionista hangokat. Ugyanakkor a lap elemzője, Martin Sandbu hangsúlyozta azt is, hogy ezt a deficitet szinte teljesen az import növekedése, nem az export beesése okozta. Ráadásul tavaly ugyan 400 milliárd dollárosra nőtt a deficit mértéke, ami ismert módon aggasztotta a Bizottság tagjait, de idén ezeknek a trendeknek a fordulását látni. Miközben az export mértéke nem változott, a kínai import értéke negyedével csökkent.

Abban a legtöbb szakértő egyetérteni látszik, hogy a kínai megtorpanás rövid távon jót is tehet a nyugati gazdaságoknak, hiszen az alacsony kereslet a már említett módon mérsékelheti a fogyasztói árakra nehezedő nyomást a nyugati piacokon. De ez a megállapítás csak addig igaz, amíg nem kezdenek komolyabban lassulni a nyugati gazdaságok is. Ha az amerikai vagy a nagyobb európai gazdaságok recesszióba fordulnának (ahogy például Németországban látni ennek jeleit), és emellé jelentősen szűkülne a kínai felvevőpiac, az borús helyzetet eredményezne.

Egész biztosan meg fogja érezni a kínai lassulást a globális dél számos országa, ahova Kína az elmúlt években több száz milliárd dollár értékben helyezhetett ki tőkét, elsősorban hitel formájában. Az „Egy övezet, egy út” néven ismertté vált gigantikus, a fél bolygót átszelő infrastruktúra-projektet rengeteg kritika érte amiatt, mert Peking adósságcsapdába hajszol országokat. Sokszor nem átgondolva, rossz minőségben valósultak meg projektek, és a beruházások gyakran nem a helyi gazdaság, hanem Kína globális törekvései szempontjából tűnnek igazán kedvezőnek.

A sokszor jogosnak tűnő kritikák ellenére biztos, hogy az elmúlt évtizedben számos országban kínai pénzből épültek utak, épületek, repülőterek, kikötők, és ha a kínai gazdaság bajba kerül, vélhetően ezek a projektek is megrekednek. Az imént felsorolt okok miatt egyáltalán nem biztos, hogy az érintett országok középtávon rosszul járnak, de sejthető, hogy rövid távon hatással lesz ez a gazdaságuk teljesítményére.

Ez megint olyan terület, ahol a nyugati kormányok egyáltalán nem bánják, hogy Kína nehézségekkel küzd. Hszi 2013-as hatalomra kerülése óta hatalmas lendülettel igyekezett Kína a globális dél élére állni, és a nyugati liberális demokráciával szemben a saját berendezkedését modellként állítani a szóban forgó országai számára. A modell népszerűsítésére a leghatékonyabb eszköz a gazdasági eredmények felmutatása volt, ám a jóval szerényebb növekedés kevésbé vonzó alternatívaállítási lehetőséget is jelent. Ráadásul ha a kínai gazdaság kevésbé növekszik, kevesebb nyersanyagot és árut fog vásárolni a fejlődő országok piacairól, ami szintén a kétoldalú kapcsolatok további erősítése ellen hat.

Mint a Bloombergnek a vezető francia kutatóintézet, a Stratégiai Kutatás Alapítvány munkatársa, Antoine Bondaz elmondta, a kínai lassulás azt is eredményezheti, hogy az európai cégek nyugodtabb szívvel hagyhatják ott a politikailag rázós, a külföldi vállalatokkal szemben sokszor ellenséges kínai piacot, és térhetnek át a jóval nyitottabb Indiába vagy Délkelet-Ázsia országaiba. Ismert például, hogy a berlini kormány számára milyen dilemmákat okozott, hogy politikai okokból mérsékelni akarta kitettségüket a kínai gazdaságnak, ám közben a német gazdasági szereplők nem akartak kimaradni onnan.

A globális gazdasági következményekhez hasonlóan fontos, sőt talán fontosabb kérdés, hogy ha tényleg túl vagyunk a kínai gazdaság növekedésének csúcsán, az hogyan befolyásolja a pekingi külpolitikát. Ezt persze lehetetlen előre megválaszolni, de alapvetően két eltérő verzió szokott felmerülni: az egyik szerint a kínai gazdaság problémái épp arra ösztönzik majd a pekingi vezetést, hogy megpróbálja helyreállítani gazdasági kapcsolatait a legfontosabb partnereivel, elsősorban az Egyesült Államokkal. Az amerikai külkereskedelmi korlátozások ugyanis érdemben hatottak a kínai export alakulására, a feszült politikai viszony miatt pedig számos egyesült államokbeli vállalat kezdett menekülni a kínai piacról, szintén rontva a növekedési kilátásokat.

A másik, szintén kézenfekvő lehetőség, hogy pont a gazdasági nehézségek miatt és az esetleges belpolitikai feszültségeket tompítandó Peking még harcosabb, nacionalistább külpolitikát fog vinni. Ebben az esetben a legfontosabb kérdés, hogy mi lesz Tajvannal: az elmúlt hónapok gyakran felmerülő dilemmája az volt, hogy vajon az ereje teljében lévő, magabiztos szuperhatalom, vagy a sérülékeny, globális pozíciójában megrendült ország jelent-e nagyobb veszélyt rá nézve.

Nem szabad leírni Kínát

Ahány elemzés, annyiféle lehetséges forgatókönyv merül fel Kína kilátásaival kapcsolatban, de van egy vélekedés, ami rendkívül gyakran visszaköszön: hogy hiába mutatja a lassulás számos jelét a kínai gazdaság, leírni semmiképp nem szabad.

Jennifer Harris, aki az év elején még Joe Biden Nemzetbiztonsági Tanácsának tagja volt, a Bloombergnek arról beszélt, hogy szerinte két állítás igaz egyszerre: egyrészt „Kína előbb lesz idős, semmint gazdag” – utalva az ország ismert demográfiai problémájára –, másrészt viszont megmarad Peking iparpolitikai törekvéseinek hatékonysága egyes, stratégiailag fontos szektorokban. Harris példaként a zöld átmenet szempontjából fontosnak tartott elektromos autók példáját hozta, ahol mára Kína látványosan lekörözte az egész világot.

Az elektromos autókat hozta példaként az angolszász gazdasági sajtó tán legnagyobb tekintélynek örvendő veterán szakírója, Martin Wolf is, amikor szeptember közepén arról írt, hogy minden jogosan említett gazdasági nehézség ellenére érdemes mindig észben tartani, hogy Kína elképesztően nagy ország, ahol évente 1,4 millió mérnök végez, emellett ott van a világ legforgalmasabb szabadalmi hivatala, de kifejezetten vállalkozó kedvű a lakossága is.

Wolf szerint sokan vannak Nyugaton, akik nem tudják elképzelni, hogy a kínai vezetés meglépje a más típusú gazdasági növekedéshez szükséges reformokat (élénkítve a belső fogyasztást, mérsékelve a megtakarításokat, nagyobb szerepet adva a magánszektornak, csökkentve az ingatlanpiac szerepét), de ők elfelejtik, hogy Kína az 1970-es években ennél is nagyobb léptékű reformcsomagot hajtott végre, megnyitva a gazdaságát a világ előtt, beindítva a négy évtizednyi növekedést. Szerinte épp ezért elképzelhető, hogy valóban Kína felemelkedésének a végét látjuk, de egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez így legyen. És ez elsősorban nem a nyugati vágyakon fog múlni, hanem azon, hogy milyen döntéseket hoznak Pekingben.