• Azerbajdzsán egyetlen nap alatt megnyerte a harmadik karabahi háborút, az örmény lakosságnak egy hét kellett, hogy elmeneküljön a régióból.
• A lakosságcsere és a hatalomváltás nem új jelenség ezen a vidéken, sokat elmond erről Susa városának története.
• Az oroszok helyett az azeriek barátai, a törökök tűnnek immár a legbefolyásosabb szereplőnek a Kaukázusban.
• Miközben az örmények az Európai Unió felé tájékozódnának, Ilham Aliyev azeri elnök-diktátor étvágya nem csillapszik, simán lehet, hogy egy újabb háború is ki fog robbanni itt a közeljövőben.

„2000 év civilizáció azeri gázért cserébe eladó” – ilyen és ehhez hasonló transzparensekkel vonultak fel örmények ezrei október 1-jén Brüsszelben, azzal vádolva az Európai Unió illetékeseit, hogy nem véletlenül nem foglalkoznak érdemben azzal, ami Hegyi-Karabahban és vele kapcsolatban történik. Ténybeli tény: az orosz–ukrán háború árnyékában Azerbajdzsán azt csinált a szeptemberi végi harmadik – mindösszesen 24 órás – karabahi háború során, amit akart, és azóta sem kényszeríti sok minden arra, hogy visszafogja magát. Így az sem, hogy időnként ENSZ-missziók ténferegnek a vidéken. Sok dolguk tulajdonképpen nincs, annyi teendőjük maradt, hogy megállapítsák: az örmények nagyjából mindannyian elmentek Karabah (inadekváttá vált nevén: Arcah) fővárosából, Sztepanakertből (ami immár Hankendi) és környékéről, vagyis több mint százezren; a maradók számát különböző becslések ötven és ezer közé tették a napokban.

Azerbajdzsán a 2020. őszi győztes háború után idén szeptember 19-én indított hadműveletet Hegyi-Karabah egészének visszafoglalásáért, antiterrorista akciónak titulálva azt, a szeparatistának nevezett helyi örmény csapatok egy nap elteltével megadták magukat, letették a fegyvert. Örményország saját hadserege elvileg nem vett részt a konfliktusban, ezzel is magyarázható, hogy az pillanatok alatt véget ért, jóval kevesebb áldozatot követelve, mint a három évvel ezelőtti, 44 naposként is hivatkozott második karabahi háború.

Az örmény veszteségek most más szempontból tűnnek jelentősnek és visszafordíthatatlannak. Ők először is elveszítettek egy területet, amely a Szovjetunió széthullását megelőző és azt közvetlenül követő években megvívott első háború nyomán de iure ugyan Azerbajdzsáné maradt, ám önmagát „független államként” definiálva örmény befolyás alatt állt, így az elmúlt harminc évben szinte kizárólag örmények lakták. Másodszor ezt a lakosságot – amelyet az orosz „békefenntartói” szerepvállalás ellenére 2020 óta folyamatos nyomás alatt tartottak és mondhatni kiéheztettek az azeriek – néhány nap alatt elzavarták onnan, ahol több mint kétezer éven keresztül élt.

A „lakosságcsere” mint olyan egyáltalán nem új jelenség a térségben, ahogy a „hatalomváltásokat” – nem a parlamenti váltógazdálkodást, még csak nem is rezsimek jövés-menését kell érteni ez alatt – is volt idejük megszokni az ottani népeknek, évszázados, majdhogynem évezredes hagyománya van az ilyesminek. Főként az utóbbinak. Jereván, Örményország fővárosa például csupán 1513 és 1737 között tizennégyszer cserélt gazdát, közben hol a perzsáké, hol a törököké volt. Még izgalmasabb – ha helyes ezt a kifejezést használni – Susa története.