Egyre nő a nyomás a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, hogy beálljon a modellváltó felsőoktatási intézmények közé. Miközben az állami fenntartásban maradt intézmény csődközeli anyagi helyzetbe kerül, fórumain egyre élesedik a vita a modellváltás mellett és ellen érvelő vezetők és egyetemi polgárok között. Ezekről a vitákról, a BME modellváltása mellett és ellene szóló érvekről, a más egyetemeken történtek tanulságairól beszélgettünk Szakadát István szociológussal, matematikusmérnökkel, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének oktatójával, a Műegyetemiek az Oktatás Jövőjéért csoport tagjával.

Szakadát István a szakmai karrierjét a magyar digitális kultúra építésében alapozta meg, 2017 és 2022 között a Szociológia és Kommunikáció Tanszéket vezette, 2020–23 között az egyetem szenátusának is tagja volt. Mint a 444-nek elmondta, az egyetem autonómiája olyan önérték, amit nem szabadna feladni vagy sérülni hagyni, akármilyen átalakításon megy keresztül a BME. Úgy gondolja, az állami egyetemeknek akkor is kellene helyet hagyni a magyar felsőoktatásban, ha a kormány elkötelezett az alapítványi modell sikere mellett, az egyetemek nemzetközi kapcsolatainak elvesztése pedig halált jelent a tudományra.

A BME körüli helyzettel legutóbb ebben a cikkben foglalkoztunk részletesen.

Hogy áll most a BME modellváltásának kérdése, mit lehet erről tudni?

Nagy a bizonytalanság a modellváltással kapcsolatban. Arról lehet tudni, hogy a vezetés tárgyal a fenntartóval, vagyis a Kulturális és Innovációs Minisztériummal arról, hogy milyen indikátorok mentén milyen vállalásokat tehet az egyetemen, és azért milyen ellenszolgáltatásokat, támogatásokat kaphat. Ennek egyik eleme, hogy kell-e modellt váltani, vagy sem. Ebben a kérdésben a vezetés és az egész egyetem megosztott, vannak, akik ellenzik a modellváltást, és vannak, akik már régtől fogva szeretnék.

Az egyetem egészének a véleményét nem lehet tudni, nincs olyan fórum, ahol ki lehetne nyilvánítani a véleményeket, ahol össze lehetne szedni, mit gondolnak az egyetemi polgárok. Mindenki találgat, hogy mekkora a modellváltás támogatottsága. A dékánok próbálják a saját karjuk dolgozóinak a hangját közvetíteni, aztán aki elhiszi, elhiszi, aki nem, az nem, hogy most tényleg úgy gondolják az adott kar dolgozói, ahogy a dékán mondja. Tulajdonképpen senki sem tudhat biztosat. Azt lehet tudni, hogy a felső vezetői körben nagyjából hogyan alakulnak a vélemények. És azt is, hogy amikor két és fél éve rektort választottunk, akkor a nyertes, Dr. Czigány Tibor programjának fontos pontja volt, hogy nem támogatja feltétel nélkül a modellváltást (erről ebben a cikkben írtunk részletesebben – a szerk.).

Nyár végén az új kancellár beszélgetéssorozatot kezdett szervezni az egyetem jövőjéről, eddig három ilyen alkalom volt, amit nagyon üdvösnek tartok, mert legalább valami kommunikáció elindult. De az első két alkalommal szerintem mellébeszélés folyt. Ezeken a vezetői kör vett részt, 80-100 ember, tanszékvezetőktől a vezetés felső szintjéig. Október második hetében volt a harmadik esemény, ahol már élesedtek a vélemények, az ellentétek, itt már mindkét tábor képviselői felszólaltak. Ezen az derült ki, hogy nagyon sokan, a középvezetői szintről és még inkább nyilván az oktatói szintről, tehát a vezetési szint alatt levő nagy létszámú gárdából azt teszik szóvá, hogy nincs információ. Hogy mondjunk véleményt a modellváltásról, kérdezik, ha nem tudjuk, milyen alternatívák vannak, milyen előnyök, hátrányok járnak ezzel vagy azzal a kimenettel.

Milyen az egyetemen a diskurzus a modellváltásról?

Párhuzamos események kezdenek formálódni. Egyrészt van egy hivatalos tárgyalás a felső vezetés és a minisztérium között a feltételekről. Erről keveset tudunk. Az információhiányos helyzetben az egyetem egy része – nyilván a kisebb része – elkezd aktivizálódni. Volt már aláírásgyűjtés is, ami nem volt publikus, pár százan aláírták valamelyik alternatívát, hogy ők mit támogatnának. És van több olyan szervezkedés, ahol abból a célból fognak össze egyetemi polgárok, hogy teremtsünk fórumokat, hogy beszélgetni tudjunk, kérdéseket feltenni, információkat kapjunk, gyűjtsünk adatokat más egyetemek tapasztalataiból, ezt köröztessük.

Ilyen kezdeményezés a Műegyetemiek az Oktatás Jövőjéért, ami a következő időszakban láthatóvá fog válni a szélesebb nyilvánosság számára. Bár számunkra nem az az elsődleges, hogy kifelé nyilatkozzunk. Ezt egyetemi ügynek tartjuk, és azt szeretnénk, ha a döntésekbe valamilyen szinten, valamilyen pillanatban bevonnák a polgárokat. Most információs kampányvideókat csináltunk, ahol tematizáltuk a modellváltással kapcsolatos kérdéseket. Azt mondtuk, ha a kormány és a vezetés felől nem érkezik információ, akkor amit tudunk, összegyűjtünk, kérdéseket teszünk fel, szempontokat vetünk fel, és amit tudunk, azt közössé próbáljuk tenni. Jó lenne, ha lenne valamilyen fórum, ahol véleményt lehet nyilvánítani, vagy ha lehetne egy szavazás a modellváltásról. Azt mondtuk, vegyük komolyan, hogy autonómok vagyunk, megvitatjuk, hogy mit akarunk, utána döntünk. Ebben az értelemben persze nem vagyunk teljesen autonómok, de legalább el kell kezdeni aszerint működni.

Kétféle információs zár vagy kerítés létezik: egyrészt a kormány és az egyetem egésze között, másrészt a vezetés és az egyetemi polgárok nagy része között. Mi azt szeretnénk, hogy ez az információhiányos állapot csökkenjen vagy megszűnjön. És azt reméljük, hogy a jövőben, főleg, ha láthatóvá válik a döntés időpontja, erről minél szélesebb körű, minél alaposabb diskurzus indul az egyetemen.

Én magam el tudom fogadni a modellváltást is akár, ha látjuk, hogy milyen feltételekkel, milyen intézményi biztosítékokkal történik meg. A jelen tudásom alapján viszont nem annyira támogatnám az átalakítást.

A realitás az, hogy szerintem az egyetemi polgárok többségében van egyfajta közömbösség, ami egyfajta félelemmel is társul, hogy ne húzzunk ujjat a kormánnyal. Reálisan azt is gondolom, hogy olyan erős a kormány pénzügyi zsarolási potenciálja, hogy nehezen tudjuk elkerülni a modellváltást. De ha jobb feltételeket tudunk teremteni, az eredmény. Vannak, akik mindenképpen ellenzik a modellváltást, ennek a csoportnak a hangja erősödni fog idővel. És vannak, akik modellváltáspártiak. Hogy mi lesz ősszel, merre halad a folyamat, azt nem tudni. Én azt mondom, induljon el egy diskurzus, akkor intellektuálisan egymásnak feszülhetnek az álláspontok, ami, akárhogy is lesz, végeredményben legalább tisztulási folyamatot hozhat.

Mikor lehet döntés a modellváltásról?

Az egyetem szenátusa dönthet ilyen kérdésekben. A szenátus már egy éve felhatalmazta a rektort és az egyetemi küldöttséget, hogy tapogatózzon, aztán tárgyaljon a strukturális átalakulás feltételeiről. A mandátum nem arra szólt, hogy a modellváltásról tárgyaljon, de a feltételeket tisztázni kell. Ezzel a felhatalmazással élt is a rektor, hiszen felgyorsultak a tárgyalások. De tény, hogy jelenleg még egyetemi autonómia annyiban létezik, hogy a szenátus dönthet ilyen kérdésekről. Minden hónap utolsó hétfőjén van szenátusi ülés, október 30-án lesz legközelebb, arra már nem lehet egy ilyen kérdést beterjeszteni. De van egy félelem vagy remény, hogy esetleg a novemberi szenátus ülésen már szóba kerülhet a téma.

A Műegyetemiek az Oktatás Jövőjéért egyik videója szerint a kormány csődfenyegetéssel próbálja a modellváltást kierőszakolni az egyetem vezetésénél. Mit jelent ez, milyen most az egyetem anyagi helyzete?

Gazdaságilag nagyon nehéz év elé nézünk. Az idei év is nehéz volt, de nagy félelem 2024-re, hogy pénzügyileg nem fogjuk tudni teljesíteni az évet, vagyis csődbe megy az egyetem. Nagyon sokan tartanak ettől, ez automatikusan, szinte természetesen növeli azok táborát, akik a modellváltás körüli huzavonában azt mondják, ők kutatni, oktatni, dolgozni szeretnének, és ha a modellváltással több pénzhez jutunk, akkor azt a lépést meg kell tenni.

Nem tudni sokat a fenntartó és az egyetemi vezetés tárgyalásairól, érthető módon nem szivárogtatnak, de az a hír járja, hogy a jövő évi állami költségvetésben már nincsenek tartaléksorok, tehát az egyetem annyit kap 2024-ben is, mint idén. Ebből az következik, hogy a jövő évet nem nagyon fogjuk gazdasági, pénzügyi értelemben teljesíteni. Fel kell tenni persze a kérdést, hogy ha a modellváltó egyetemeknek adott a kormány többletforrásokat, akkor miért nem ad az állami egyetemeknek. Milyen alapon, milyen érvek mentén diszkriminálja az állami egyetemeket? Ez már csak azért is fontos kérdés, mert a megmaradt két nagy állami egyetem, az ELTE és a BME a legjobb felsőoktatási intézmények közé tartozik Magyarországon. A BME az elmúlt években tudott javítani a nemzetközi rangsorokban elért helyezésén, ami a modellváltó egyetemek esetében nem igaz, vagy csak ritka kivételként.

Az is kérdés, hogy ha a mégis igent mondana a BME a modellváltásra, honnan lenne hirtelen pénz az átalakulásra, ha a költségvetésben most nincs több forrás az egyetemeknek. Ha van szétosztható forrás, azt miért nem kaphatjuk meg most úgy, hogy állami egyetem maradunk, de vállaljuk indikátorok teljesítését, ahogy a modellváltó egyetemek tették, úgy, hogy kapnak rá forrásokat.

A modellváltást ellenző BME-seknek milyen érveik vannak az állami fenntartás mellett?

Ami most történik a modellváltó egyetemekkel, az egy társadalmi kísérlet, ha tetszik, ha nem. A kormány kvázi kipróbálja, hogy az a jobb, ha magánegyetemek vannak, vagy ha az állam a fenntartó. Remélem, ők sem biztosak abban száz százalékig, hogy mindenben igazuk van. Márpedig ha kicsi bizonytalanság is van bennük, akkor fel lehet tenni a kérdést, hogy ha kísérleteznek, csinálnak-e ellenpróbát, hagynak-e kontrollcsoportot. Rendben van, hogy a kormány hisz abban, hogy a magánegyetemi modell a jó irány, de ha ez kísérlet, márpedig az, akkor az lenne a korrekt, ha a megmaradt állami egyetemek számára biztosítanák ugyanazokat a forrásokat, hogy a két modell versenyezhessen.

Úgy lehetne felelős döntést hozni, ha két-három év után készít a kormány egy hatástanulmányt az alapítványi és állami modell tapasztalatairól, és ennek alapján, adatokra támaszkodva már lehetne azt állítani, hogy meggyőződtünk róla, hogy mindenhol ezt vagy azt kell csinálni. Akkor sokkal jobban el tudnánk ezt fogadni. De ehhez meg kell adni ugyanazokat a forrásokat az állami fenntartásban maradt egyetemeknek. Mert úgy könnyű rámutatni az állami egyetemekre, hogy lemaradnak, ha nem kapják meg ugyanazokat a feltételeket, akkor nyilván nem tudnak ugyanolyan eredményeket produkálni.

Öt egyetem és egy főiskola maradt állami fenntartásban. Ezekből az ELTE és a BME adja még mindig a képzések 25 százalékát, tehát elég meghatározó ez a két egyetem. Most ezeket vérezteti ki a kormány. Ez nem most kezdődött, már nagyon régóta problematikus az egyetemek anyagi helyzete. De már alig maradt egyetem állami fenntartásban, és meg lehet nézni a grafikonokat, hogy az elmúlt években, évtizedekben hogyan stagnált a felsőoktatás állami finanszírozása, ami annyit jelent, hogy reálértékben, főleg az utóbbi években radikálisan csökkent. Ez kormányzati felelősség. Ameddig állami egyetemek vagyunk, addig biztosítani kellene a magas szintű oktatáshoz az anyagi feltételeket, és ez nem történik meg. Én nem állítom, hogy ezzel zsarolnak, de hát az a közérzet az egyetemen, hogy nyomásgyakorlásként is lehet ezt az egészet értelmezni.

És van még egy nagyon fontos jelenség, változás, ami nagyon erősen hat a mai közbeszédre: az, hogy az év elején a modellváltó egyetemeket az EU kitiltotta a Horizon, Erasmus+ és hasonló programokból. Ez az egyetem számára új kihívás, mert a korábbi modellváltó egyetemek amikor döntöttek, akkor még nem kellett azt mérlegelniük, hogy a váltással elesnek ezektől a forrásoktól és kapcsolatoktól. Ezek kiesése nagyon érzékenyen érintené a BME-t, és abban szinte teljes a konszenzus az egyetemen, hogy amíg ez a kérdés nem rendeződik teljesen egyértelműen, addig semmilyen végleges döntést nem szabad hozni az egyetem jövőjét illetően.

Az Erasmus és Horizon+ programok kiesése mit jelentene a BME számára? A modellváltó egyetemeknek a kormány azt ígérte, hogy a kieső forrásokat saját forrásból pótolja majd.

Az egyetemeken speciális tevékenység folyik: tudást termelünk, és ezt a tudást átadjuk a következő generációnak, tehát kutatunk és oktatunk. Az új tudás termelése speciális tevékenység, amelyet nem lehet ugyanúgy szabályozni, mint bármilyen mást az életünkben. Azért is speciális tevékenység, mert a tudomány nem lokális, lényege szerint nemzetközi vagy globális, szinte a megjelenésétől fogva. Egy ország, egy nemzet, egy régió nem tudja kitermelni a megfelelő szakemberállományt, hogy akár egy nagyon kicsi szakterületen kihordják a tudományos igazságokat, ezért lényegi alkotóeleme a tudományos tevékenységnek, hogy nemzetközi kapcsolatrendszereken keresztül épül egy adott diszciplína tudáskészlete. Ezért nagyon más az egyetem működési logikája, mert tulajdonképpen a legalsó szinteken, a kutatói-oktatói szinten szükség van horizontális nemzetközi kapcsolatrendszerre. Ebből épül a magyar tudomány is, hogy be vagyunk kötve a nemzetközi együttműködésbe.

Ilyenfajta horizontális lényegi kapcsolatrendszer más tevékenységeknél nem figyelhető meg. Mindenhol van persze nemzetközi kapcsolat, de itt meg a lényegét tekintve akkor működünk jól, ha horizontálisan össze vagyunk kötve egymással. Ezért halálos veszély számunkra, ha elvágnak minket most az európai együttműködéstől. Az nem érv, amit kárpótlásul felajánl akár egy kuratórium, akár a kormány, hogy ha most anyagi veszteség ér minket a kieső nemzetközi programok miatt, azt pótolják valahogy. Anyagilag lehet kárpótolni, de azt a kapcsolatvesztést, ami a presztízsre, az együttműködésre vonatkozik, azt nem lehet pótolni pénzzel. Az szükségszerűen a lokalizálódást hozza magával. Ha elvágnak a kapcsolatrendszertől, akkor nem tudunk jó tudományt csinálni. Az halál a tudományra. Ezért különlegesen veszélyes ez a fajta mostani jelenség.

A modellváltás körüli vitákban általában és a BME esetleges modellváltása körül konkrétan is felmerül az egyetemi autonómia kérdése. Ezt ön szerint hogyan kell értelmezni?

Én a személyes álláspontomat tudom elmondani, ami nyilván elfogult, és elfogadom, hogy vannak még más nagyon fontos szempontok is. Az én személyes álláspontom az, hogy az autonómia egy egyetem életében mindennél fontosabb. Azt gondoljuk többen, hogy az egyetemek működése közérdek. A társadalom érdeke, hogy az új tudás, a friss tudás mindig elérhető legyen a saját egyetemein. Ha viszont ez közérdek, akkor ennek megfelelő adekvát szervezetrendszert kell biztosítani az egyetemek számára. Ahogy már mondtam, a horizontális kapcsolatrendszer nagyon fontos, így jön a presztízs, a tudományos elismertség is. Ha viszont a horizontális kapcsolat elemi lényegét adja az egyetemi működésnek, akkor az biztos, hogy egy hierarchikus, vertikális alapú szervezeti struktúrával nem lehet jól vezényelni ezt a tevékenységet. Természetesen kell hierarchia az egyetemeken is, de látni kell, hogy éles ellentétben áll ez a két logika.

Sok száz éves tapasztalatból tudjuk, hogy gazdasági, politikai érdekek mindig próbáltak befolyást gyakorolni az egyetemi tevékenységre. Elég csak a kommunista időszakra gondolni, amikor a tudomány legalább egy részét megszállta az akkori politikai vezetés, és korlátozta, hogy milyen tevékenységet lehet végezni. De nyugodtan körülnézhetünk a világban, a gazdaság felől is érkezhetnek ilyen nyomások, befolyásolási kísérletek. Elég csak azokra a példákra utalni, amikor egy nagy cég megbíz valamilyen kutatással egy egyetemet, és amikor számára kedvezőtlen eredmények jönnek ki, akkor azt nem engedi publikálni. Ez ugyanúgy a tudományos tevékenység befolyásolása. Ezek kivédésére már évszázadok óta az egyetlen lehetséges eszköz az autonómia követelése. Az autonómia annak az eszköze, hogy a tudományos tevékenységet a tudósok, a kutatók végezhessék, és nem jó, ha beleszól az, aki nem ért hozzá. A gazdasági szakember, a politikus, a Mari néni, a bárki. És hogy lehet biztosítani, hogy ők, tehát a szakemberek, a tudósok, a kutatók termelhessék szabadon az új tudást? Úgy, hogy autonómiát adunk számukra. Jogi eszközökkel védjük a tevékenységüket. Ez az egyetemi autonómia lényege. Az autonómia annyit jelent, és csak annyit jelent, hogy egy adott tevékenységterületen egy adott közösség számára biztosítjuk, hogy a saját szakmai életét saját maga szabályai szerint élhesse. Az autonómiának annyi a lényege, hogy a normákat saját magunk teremtjük meg magunknak. Az egyetem mint közösség,a BME-n a 20 ezer hallgató és a 2-3 ezer oktató, óraadó, irodai dolgozó, ők határozzák meg a saját szabályaikat saját maguknak.

Van persze olyan nézet, amelyet a BME-n is többen osztanak, hogy egy egyetemet úgy lehet hatékonyan vezetni, ha vállalatként gondolunk rá. Ez szerintem nagyon káros elképzelés. A tudástermelés mindenképpen horizontális kapcsolatrendszeren belül zajlik. Illúzió azt hinni, hogy a tudástermelést, a tudásáramlást vertikálisan, hierarchikus módon lehet szervezni, vezérelni. A szervezet, a hierarchia csak az akaratok összeszervezésére alkalmas, nem pedig az új tudás előállítására.

Ez valóban sérülne az alapítványi modellben?

Az alapítványi egyetemek esetében azt mondják a modellváltást pártolók, hogy megnő az egyetem autonómiája, mert az államtól való függés megszűnik, és sokkal több döntést hozhatnak meg az egyetemek. A probléma csak az, hogy valójában nem az egyetemi autonómia nő, hanem a kuratóriumok, öt, hét vagy akárhány ember autonómiája. De attól, hogy ennek a pár embernek nagyobb autonómiája lesz, az egyetemé még nem nő meg. Sőt azt látjuk, hogy a kuratóriumi rendszer bevezetésével az egyetem mint egész autonómiája csökken. Erre azt lehet mondani, hogy az állam rossz gazda, és mennyivel jobb, ha felelős gazdái lesznek az egyetemnek az alapítványok kuratóriumai. Természetesen én is egyetértek, hogy sok esetben rossz gazda az állam. Azt is elfogadom, hogy rengeteg magas színvonalú magánegyetem van a világon. De a Magyarországon történt átalakulásban van két nagyon komoly probléma, ami a BME-vel is megtörténhet a jövőben.

Az egyik, hogy azért az egyetem mégiscsak közkincs, és persze ki lehet mondani, hogy a privát tulajdonosok jobb gazdái lennének, de kérdés, hogy kinek adjuk oda. Érveket kellene prezentálni, hogy kinek akarjuk adni az egyetemet, miért pont neki, miért nem másnak. Az állami tulajdonlás esetén van arra intézményes garancia, legalábbis az ígérete ott van, hogy egy kormány- vagy egy miniszterváltás után sok minden visszacsinálható, ha rossz irányba mennek a dolgok. Az alapítványi konstrukció esetében nem látom ezt a garanciát. Mit lehet tenni, ha valamelyik kuratórium elnöke kitalálja, hogy asztrológiát kell tanítani az egyetemen? A feltételezés nyilván abszurd, legalábbis nagyon remélem, de arra jó, hogy érzékeltessem, ha a kuratóriumnak van autonómiája, nem az egyetemnek, akkor nincs garancia arra, hogy ilyen ne történhessen.

Miből áll konkrétan ez az autonómia, ami elvész?

Az autonómiának az egyik legfontosabb komponense, hogy a vezetőket hogy választja a közösség. Az egyetemek kontextusában az a fő kérdés, hogy az első számú vezetőt, a rektort hogy nevezik ki. Mondhatják erre, ahogy mondják is egyesek, hogy eddig sem volt teljes az autonómia, mert megszűnt az a korábbi szabály, miszerint az egyetem választotta a rektort. De még mindig jobb a mostani helyzet, amikor az egyetem szenátusa egy rektorjelöltet választ, és azt elfogadja és kinevezi a mindenkori kormány. Ez még mindig erősebb autonómia ahhoz képest, amit látunk, hogy a kuratórium saját kénye-kedve szerint kinevez valakit. Azt látjuk, hogy a szenátus jelentősége több modellváltó egyetemen csökkent.

Nagyon fontos komponense az autonómiának, hogy a saját magunk szabályait, a szervezet működési rendjét ki állapítja meg. Ha az egyetem szenátusa, az az egyetemi autonómia jele. Ha a kuratórium, akkor az a kuratórium autonómiája, nem az egyetemé, és ilyen esetben nem lehet hivatkozni arra a 800 éves hagyományra, ami az egyetemi közösség egészét látta el ezzel a jogosultsággal, nem valami külső vezető testületet.

A következő fontos komponense az autonómiának az, hogy a szervezeti struktúrát hogyan lehet változtatni. Tanszékalapításról, karalapításról, megszüntetésről, átalakításról ki dönt, az egyetem vagy a fenntartó? A modellváltás után volt egyetem, ahol azzal kezdték, hogy megszüntették a karokat. Ez nem ördögtől való, de ha az egyetem ebbe nem tud beleszólni, akkor az ellenében történik meg, vagyis az egyetem autonómiája sérül.

Az autonómia sok más fontos komponenséről lehetne még beszélni (szmsz, szmr, szakmai előléptetés, pozicionális kinevezési rend, szakindítás, kurzushirdetés, felvételi, vizsgáztatási rend stb.), de vegyük azt a kérdést, hogy etikai ügyekben ki dönt. Nem tűnik fontosnak, hogy milyen etikai szabályzatot fogad el egy közösség, és azt hogyan tartatja be a saját embereivel. De éppen láttunk egy nagyon rossz példát a közelmúltban egy másik egyetemen, ahol egy nagyon gazdag család odaszólt, hogy valamilyen engedményt adjanak a gyereknek. Az etikai bizottság szerint valamilyen döntést kellett volna hozni felső vezetőkről, majd a kuratórium elnöke azt mondta, én fogok ítéletet hozni. Ez az egyetemi autonómia durva megsértése.

Azt gondolom, ez a példa mutatja, hogy ha ilyen, az egyetem presztízsét érintő kérdésekben nem az egyetem dönthet, ott veszélybe kerül az oktatás, az egyetem megítélése.

A BME modellváltás-párti vezetői mit mondanak az egyetemi autonómiával kapcsolatos aggályokra?

Lekicsinylik azzal, hogy ez nem fontos, és hogy eddig sem volt meg az autonómia, mert a rektort nem mi választottuk, kancellárt ültettek az egyetem nyakára, az szmsz-t vagy a költségvetési tervet is el kellett küldeni jóváhagyásra a fenntartónak és így tovább. Ez mind igaz. De véleményem szerint ettől még az, amit a modellváltott egyetemeken látunk, rossz gyakorlat, és a jobb gyakorlatokért érdemes küzdeni. Az, hogy most sem jó a helyzet, nem érv arra, hogy még rosszabb állapotot elfogadjunk. Ezenkívül bár az eddigi helyzetben de iure valóban csorbult az egyetem autonómiája, de facto azért mégiscsak sokkal erősebb volt. Évekig voltam a szenátus tagja, és nem tudok esetről, hogy a költségvetés vagy az szmsz változtatását visszaküldte volna a minisztérium. Ha helyettünk a kuratórium állíthatja össze az szmsz-t, írhatja a költségvetést, nevezheti ki a vezetőinket, akkor a mostani csökkentett, de még létező jogaink is eltűnnek.