Hétfőn hivatalosan is megalakult az Orbán Viktor által kezdeményezett új jobboldali pártcsalád, a Patrióták Európáért. 12 ország, 84 képviselő: Orbán megcsinálta, amit ígért, nyolc nappal azután, hogy Bécsben bejelentette a tervét, létrehozta az Európai Parlament (EP) harmadik legnagyobb pártcsaládját, amit most elsősorban az ő nevhéhez fűznek akkor is, ha a projektet legalább annyira Le Pen irányítja.

A pártcsaládhoz az utolsó napon csatlakozott a két legfontosabb szereplő, Le Pen Nemzeti Tömörülése, valamint Salvini olasz Ligája. Velük együtt ők folytatják a Patrióták között:

• a francia Nemzeti Tömörülés (30 képviselő)
• az olasz Liga
• az osztrák Szabadságpárt (6 )
• a belga Vlaams Belang (3)
• a cseh ANO (7) és egy kisebb cseh populista párt, a PaM (2)
• a holland PVV 6
• a spanyol Vox 6
• a portugál Chega 2
• valamint egy dán, egy görög és egy lett képviselő.

Orbánt a nemzetközi sajtó is egyértelműen a Patrióták Európáért meghatározó alakjaként kezeli. Ez a jobboldali európai nyilvánosságban nagy siker számára azután, hogy alig három hete még arról szóltak a hírek, hogy Meloni kosarat adott neki: a másik jobboldali konglomerátumba, az ECR-be a Fidesz helyett inkább a román AUR-t vették fel, és a Fidesz kénytelen volt megint arról beszélni, hogy valójában ők nem akartak közösködni, ugyanúgy, mint amikor 2021-ben távozásra kényszeríltek a Néppártból.

Ez elég bukónak nézett ki, három héttel később azonban Orbánnak van egy új pártcsaládja, aminek több képviselője van, mint a Meloni-féle ECR-nek.

Miután a Fideszt három éve gyakorlatilag kitették a Néppártból, a magyar kormánypárt egyik pártcsaládhoz sem tartozott. Kissé fura helyzet volt, hogy miközben Orbán Viktor imázsában erősen építenek arra, hogy „európai szintű politikus”, akinek a magyar színtér úgymond már unalmas, pártvonalon formálisan uniós szövetségesek nélkül maradt.

A nagy jobboldali összefogócska

A magyar miniszterelnök az elmúlt években így kívülről szólalt fel folyamatosan egy európai jobboldali nagykoalícióért, ami szerinte szükséges ahhoz, hogy „lecsapoljuk a brüsszeli mocsarat”.

A lényegében minden jelentősebb választás előtt beharangozott nagy jobboldali áttörés egyelőre ugyan elmaradt Európában (legutóbb a francia választókban kellett csalódnia a szuverenista jobboldalnak egy számukra nagyon reménykeltő első forduló után), de a jobbra tolódás, ha nem is átütő, hosszú távon mégiscsak meghatározó trend. A franciáknál a Nemzeti Tömörülés egyértelműen a legnépszerűbb párt. Olaszországban Meloni posztfasiszta gyölerekkel rendelkező Olasz Testvérei kormányoznak Salvinivel. Németországban mindhárom kormánypártnál népszerűbb az Afd. Ausztriában biztosan vezet a Szabadságpárt, Hollandiában meg Wilders alakíthatott kormányt.

Európai szinten a Néppárttól jobbra álló szuverenista-euroszkeptikus jobboldal idáig két nagy pártcsaládba tartozott: a Meloni és a lengyel PiS által dominált ECR-be, valamint az Identitás és Demokráciába (ID), aztán ott voltak még a különtasok, mint a Fidesz, vagy az ideológiai profiljuktól teljesen idegen frakciókban helyet foglalók, mint a cseh ANO (Babis pártja, ők idáig a liberálisok között voltak) vagy Fico Smerje, akik meg a szocialistáknál, amíg - érthetetlenül későn - fel nem függesztették őket.

A jobboldali pártcsaládok egyesítése, vagy legalábbis szorosabb együttműködése régi álom a térfélen, az EP-választás előtt is folyamatosan napirenden volt a téma. Ennek Orbán Viktor az egyik, de nem az egyedüli szorgalmazója volt, rajta kívül Salvini és Abascal, a spanyol Vox vezetője is megpróbálta magát rendszeresen közvetítő szerepbe emelni.

Friendship ended with SS

Ennek azonban nem sok realitása látszott, aminek egy sor személyi, ideológiai és reálpolitikai oka volt: az ECR-be tartozó pártok valamivel mérsékeltebbek, és főleg biztonságpolitikai kérdésekben számítanak megbízhatóbb atlantistának, míg az ID-ben több orosz- vagy éppen kínaibarátsággal vádolt párt is benne van. Ez különösen az Afd-vel, az osztrák Szabadságpárttal és hagyományosan a francia Nemzeti Tömörüléssel kapcsolatban szokott komolyabban felmerülni.

Az EP-választás előtti kampányhajrában aztán váratlanul heves tolómozgások indultak el. Az ID-ből a kormányzóképességét és nemzetközi tárgyalőképességét bizonyítani akaró Nemzeti Tömörülés vezetésével egy rosszul sikerült SS-mosdatós nyilakozat után kipenderítették a német szélsőjobboldali Afd-t, akik ellen európai titkosszolgálati adatgyűjtés és büntetőügyek is folytak, és kínai és orosz befolyásolás gyanúja is felmerült velük szemben.

Ezután Marine Le Pen még azzal a lendülettel ajánlatot tett az olasz kormányfő Meloninak, hogy hozzák össze a két nagy pártcsaládot. Ennek ugyan több üzenetértéke volt a francia közvélemény felé, mint amennyi politikai realitása lehetett, de azt mindenképpen mutatta, hogy a pártstruktúrában jelentősebb mozgások is elképzelhetők.

Egyszerre szólt ez arról, hogy ki lesz az európai jobboldal igazi vezetője, és arról, hogy milyen ellentétes irányok látsznak a jobbszélről induló pártok előtt, ha reális távolságba kerül a hatalom megszerzése.

Miután Meloni 2022-ben megnyerte az olasz választásokat, kormányra kerülve erős konszolidációs pályát futott. Bár a család- és más identitáskérdésekben konzervatív politikát vitt, a külkapcsolatokban gyorsan megbízható partnerré vált. Von der Leyen bizottsági elnökkel kifejezetten szoros lett a politikai kapcsolata, az európai pártpolitikában pedig egyre többet esett szó a Néppárttal való együttműködéséről.

Le Pen egyszerre igyekezett Meloni útját óvatsabban követve maga is elfogadhatóbb, nem veszélyesen szélsőséges partnernek feltűnni (erről szólt az Afd kidobása is), és közben megfogni a saját táborát: ha lehet, visszatántorítani Melonit is a Néppárttól, de mindenképpen megtartva a radikális jobboldal többi szereplőjét, azt mutatva nekik, hogy egy új, a korábbiaknál erősebb európai jobboldal formálódik, ami helyett nem érdemes a centrumpártok úgyis szerényen adagolt kegyeit keresni.

Úgysem akartam járni veled