Orbán Viktor igazán a sporttémájú interjúkban tud lelazulni, mintha egy kocsmapultnál futballokoskodna. Ezt most is így volt, amikor az olimpiát értékelte a Nemzeti Sportnak, az alákérdező természetesen Szöllősi György udvari sportkrónikás volt.

A fő üzenet, egyben elvárás és történelmi parancs:

„Szerintem a mi helyünk az első tízben van. Minden olimpián az első tízben, és összességében, az olimpiák történetét nézve is az első tízben. Nem érdemes kisebb célt kitűzni.”

És ezt meg is ismételte.

„Kétségkívül vannak szezonális vagy egy-egy olimpiai ciklushoz köthető változások, de a trendnek mégiscsak annak kell lennie, hogy nekünk, magyaroknak a világ tíz legjobb sportnemzetében a helyünk.”

A realitástól némiképp elrugaszkodott, például a népességgel és gazdasági erővel mit sem törődő elvárás. Párizsban Németország lett a 10. az éremtáblázaton 12 arannyal, 13 ezüsttel, 8 bronzzal. A 14. helyen végzett Magyarországnak 6 aranya, 7 ezüstje és 6 bronza volt, vagyis egyáltalán nem egy hajszálon múlt, hogy nem kerültünk a 10-be.

A rendszerváltás óta mindössze kétszer volt Magyarország az éremtáblázaton a legjobb 10-ben. Még 1992-ben Barcelonában, majd 2012-ben Londonban. Látható, hogy az utóbbi időszak teljesítménye a pekingi csúfos szereplésen túlmenően is bőven a top 10-en kívül van.

link Forrás

Azt Orbán is elismeri, hogy többféle sportfinanszírozási modellt is kipróbáltak, arról nem ejtett szót, hogy mennyi pénzt öntött a sportba.

Hogy mi a megoldás a több aranyra? Akarni kell. Ennyi.

„Aki győzni akar, azt semmi nem zavarhatja meg, főleg nem pszichologizál, hogy teher van rajta, meg mit fognak gondolni. Teljesen mindegy, ha a Föld összeér az éggel, akkor is nyerni fogok. Ez az, ami a bajnokot megkülönbözteti mindenki mástól. Vannak lelki betegségekre utaló nyelvi fordulatok a magyar sportban is, például az esélyesség terhe. Holott a teher az esélytelenség, nem az esély. A kudarcok mentegetésének is van egy kultúrája Magyarországon, ami lehangoló, bár jószándék van mögötte. Ha valami nem sikerül, azonnal mentegetjük a sportolót. Ezzel valójában degradáljuk is. A sportolónak nincs szüksége arra, hogy mentegessük. Mert ő komoly férfi, illetve komoly hölgy, aki a kudarcot is el tudja viselni. Nem kell pelenkázni, nincs erre semmi szükség. Meg akartam csinálni, ez most nem sikerült, majd legközelebb megcsinálom.”

Kicsit később azért megjegyzi, hogy azért nem annyira egyszerű ez mégsem:

„A magyar győzelmek azért érnek különlegesen sokat, mert a magyarok általában hátrányos elbánásban részesülnek. Ritka az a pillanat, és ritka az a sportág, ahol olyan szinten tudjuk magunkat képviselni, hogy fair elbánásban legyen részünk, esetleg kedvező közegben lépjünk pályára. Mi általában hátrányból kezdünk, és onnan nyerünk.”

Van aztán egy ezoterikus megközelítés is:

„ Különleges dolog, hogy kerékpárban ilyen jól szerepeltünk. Azt mutatja, hogy van valami nehezen megfogalmazható rejtélyes kapcsolat a sportág meg a magyarok között.”

Valóban szép eredményeket ért el két bringásunk, Vas Kata Blanka és Valter Attila, de azért nem egy tradicionális magyar sikersportágról beszélünk, mert a magyarok nemcsak a lovat, hanem a kerékpárt is úgy ülik meg, mint senki más.

Azt meg tényleg nehéz értelmezni, amit Orbán a folytatásban megjegyez:

„Az meg hiba, hogy a pályakerékpárból kiszálltunk. A velodromok építése része volt a magyar sportágfejlesztési terveknek, de aztán pénzhiány okán elmaradt. Legalább kettőt, de inkább hármat kellene építeni, egyet keleten, egyet nyugaton, egyet meg Budapesten.”

Pályakerékpárban egy olimpiai 5. hely a legjobb eredményünk. És nyilván az az alap, ha eddig nem volt velodrom, mert nem volt pénz rá, akkor legyen rögtön három. Miközben Orbán pár kérdéssel arrébb már arról beszél, hogy sokkal jobb olimpiát rendeztünk volna, mint Párizs, hiszen mindenünk megvan. „Néhány mobilcsarnokot kell fölhúzni meg elbontani, és jó napot.”

Egy dolog van, ami természetesen szóba került, de mégsem. „ A klasszikus csapatsportágak mindegyikében ott kellene lennünk az olimpián, de legalábbis a vízilabdán és a kézilabdán túl is fociban, a kosár- és röplabdában is folyamatosan nyitva kellene legyen az esély.”

Igen, ebben a mondatban szóba került a foci. Később, nem az olimpiai tematikában Orbán azt mondta: „Szerintem nagyon kell utálni a kormányt, nagyon kell utálni a magyar labdarúgást, talán még a saját hazáját is annak, aki azt akarja mondani, hogy nincsenek pozitív változások ebben a sportágban is. Épelméjű ember ezt nem mondhatja. Arról lehet vitatkozni, sőt kell is, hogy elég tempósan fejlődünk-e. Én azok közé tartozom, akik gyorsabban szeretnének fejlődni. Nem véletlenül hoztuk létre az akadémiai rendszert. Nem véletlenül köteleztem el magam személyesen is az egyik magyar futballakadémia létrehozása mellett. Alig várom, hogy beálljon az az állapot, amikor a magyar élvonalban, nemcsak az NB II.-ben, hanem a magyar első osztályban is a tíz mezőnyjátékosból legalább öt magyar. Ma már látom az akadémiákról kikerülő srácokban azt a tehetséget és képességet, hogy legalább tizenkét magyar csapat mezőnyjátékosainak a felét ki lehet állítani ezekből a magyarokból. És nem tesszük. Ideértve még a Puskás Akadémiát is, mi sem tartunk még itt. Amikor majd öt-hat saját nevelésű játékos lesz a gyepen, és négy-öt meg külföldi, akkor mondhatjuk, hogy na, ez már az, amire gondoltunk.”

Vagyis ugyan még a Felcsútban sem magyar a kezdőcsapat fele, de azért hazautálattal ér fel, ha valaki fanyalog. És itt érdemes visszatérni mégis az olimpiára. Azért különleges ott a foci, mert lényegében egy utánpótlástorna, csapatonként három túlkorossal. És ez a miniszterelnöki személyes példával is megerősített magyar fociakadémiai birodalom sajnos ezúttal is lemaradt róla.