• Több mint másfél év eltelt azóta, hogy felmerült, a magyar–ukrán származású ungvári egyetemi tanár, a lövészárkok professzora, Sándor (vezetéknév) Fegyir (keresztnév) lesz Ukrajna budapesti nagykövete, ám azóta sem véglegesítették.
• Sándor közben leszerelt, és a 444-nek Budapesten adott interjújában azt mondta, nem kell ahhoz magas pozíció, hogy a jó ukrán–magyar viszonyért dolgozzon.
• Milyen ez a viszony most, a mindennapokban és a nagypolitika szintjén?
• Miért nem lenne jó az ukránoknak sem, ha a magyarok eltűnnének Kárpátaljáról?
• Mit gondol Sándor Fegyir Orbán Viktorról?
• Mi jelenthetné a győzelmet Ukrajna számára a háborúban?
• Lesz-e Ukrajna NATO- és EU-tag a közeljövőben?

Lesz Sándor Fegyirből ukrán nagykövet Budapesten, vagy sem?

Ez nem tőlem függ, hanem Ukrajna külügyminisztériumától.

Világos, csakhogy a kijelölése óta eltelt másfél év, és azóta is több mint egy, hogy magyar részről aláírták a befogadó nyilatkozatát. Úgy tudni, közben le is szerelt az ukrán fegyveres erőktől.

Valóban túl vagyunk minden procedúrán, a többi technikai kérdés. Más információm nincs.

Ukrán lapok már arról írnak, hogy nem is Sándor Fegyir most a budapesti nagykövetjelölt, hanem vagy Balogh István, az ideiglenes ügyvivő, vagy Jurij Muska, aki régebben kétszer is betöltötte a pozíciót.

Nem tartozom azok közé, akik mindenáron magas pozíciókba akarnak kapaszkodni. Megvannak a kapcsolataim, a barátaim, úgy otthon, mint Magyarországon. Amit nagykövetként tehetnék, azt így is meg tudom tenni.

Nagykövetként tényleg nem tehetne többet?

Lehet, hogy kevesebbet. Az állami tisztségviselő lehetőségei korlátozottak, sok mindent nem tehet meg anélkül, hogy ne kellene egyeztetnie. Mondok egy példát. A napokban adtuk át a lyukas magyar zászlónkat a Terror Háza Múzeumnak, amin az ukrán fegyveres erők sok magyar nemzetiségű és származású harcosának az aláírása rajta van. Két évig vártunk erre a pillanatra, az 56-os forradalom évfordulója alkalmából elérkezett. Ezt is megtehettem mindenfajta egyeztetés nélkül. De részt vehetek konferenciákon, folytathatom a tudományos tevékenységemet, visszajárhatok a frontra, szervezhetem a nemzetközi segélyek eljuttatását a harcoló alakulatokhoz. Éppen most kaptunk 100 ezer dollárnyi hozzájárulást az Egyesült Államokban élő magyar közösségektől. De említhetem a magyarországi „civilek” által létrehozott Kárpátaljai Sárkányellátó Alapítványt is, amellyel évek óta együttműködünk, és amelynek közreműködése révén mára közel 1 millió euró értékű segítséget kaptunk.

Ha már itt tartunk, milyennek látja most az ukrán–magyar viszonyt?

Ebben a kérdésben két részre lehet osztani az embereket. Egyfelől vannak azok, akik – képletesen szólva – mindenben a televízióra hagyatkoznak. Másfelől azok, akik elsősorban emberekként viszonyulnak más emberekhez. Vannak százmilliós népek, amelyek képtelenek elszakadni a „televíziótól”, ez az ő problémájuk. A Facebook, a Twitter, a Tiktok és más platformok korában élünk, nem mindenki tudja megkülönböztetni a búzát az ocsútól. A fronton semmifajta konfliktus nincs ukránok és magyarok között. Ugyanez érvényes Kárpátaljára is, egymás mellett és együtt élnek a nemzetiségek. Problémák ott merülhetnek fel, ahol nincsenek kapcsolatok, ahol az emberek csak magukat ismerik, másokat nem, nincs tudásuk, tapasztalatuk, hiányoznak a személyes élményeik. Ott könnyebb az ellenségkeresés és az ellenségkép-teremtés. Akinek akár csupán elemi szintű információi vannak, abban fel sem merülnek az ilyen dilemmák. Nem kérdés, hogy a „televízió”, a tömegmédia pusztító fegyver. Az információs társadalomban sokszor nagyon nehéz felismerni, hogy mi fake, és mi nem az. Szakértők, újságírók segíthetnek ebben, már ha nem a manipuláció a céljuk nekik is, mert esetleg ezért fizetik őket. De szerencsére vannak emberek, akik tisztán látnak és tettre készek.

Mint a sárkányellátók?

Igen. Mindegyikük a maga, esetenként egymástól távoli közegéből érkezett, nem ismertük egymást, senkiről sem tudtunk semmit. De találtunk egy ügyet, tettük, amit kellett, és az ügy mostanra nagyobbra nőtt, mint valaha is reméltük. Ott tartunk, hogy már azt is tudjuk, mit fogunk csinálni a háború után, amikor már nem a katonáknak lesz szükségük ránk.

Ez a történet ugye harmadik éve tart. Azóta semmit sem csökkent az együttműködés intenzitása?

Ellenkezőleg. Lépésről lépésre haladunk, úgy, hogy minden következő lépés nagyobb és értékesebb az azt megelőzőnél.

Közösségi csatornáin sorozatot indított azzal a céllal, hogy a magyarokat, a magyar kultúrát, gasztronómiát, egyebeket megismertesse az ukránokkal. Milyen a posztok visszhangja otthon?

Ha véletlenül nem rakom ki a soron következőt – előfordult már, hogy elfelejtettem –, akkor reklamálnak. Nem csupán kommenteket, leveleket is kapok, köszönik az anyagokat, kérdéseket tesznek fel, javaslatokkal élnek. Azért találtam ki az egészet, mert sokan nem értették, miről beszélek, mit akarok. Láttam, hogy ami információ a magyarokról az ukránok számára egyáltalán elérhető, az orosz nyelvű. Ha ukránul kerestél rá Magyarországra, politikáról és ellenségeskedésről olvashattál. Nagyon torz volt így a kép. Pedig a kapcsolataink szerteágazóbbak és barátibbak is. A tudatlanság és a kibeszéletlenség okozza a problémákat. Ezért csinálom, amit csinálok, ezért ismeretterjesztek. Kritika vagy támadások nincsenek, közvetlen pozitív következmények vannak.

A kárpátaljai magyarok viszont egyre kevesebben maradnak. Milyennek látja az esélyeiket?

Fogynak, ez látható. A folyamat egy olyan problémát is előidéz, amiről sem az egyik, sem a másik oldal nem beszél. A föld emberek nélkül csak föld. Terület. Minden esetben. És nem az a helyzet, hogy ha valaki elmegy onnan, akkor bárkivel be lehet ismét népesíteni azt a területet. Akiknek nincsenek gyökereik egy helyen, azok úgy is viszonyulnak hozzá. Az idegeneknek mindegy. Ilyen területekből Ukrajnában megdöbbentően sok van, főként keleten. Amikor Harkiv megyében felszabadítottunk néhány falut, akkor is megtapasztaltuk ezt. Egyszóval, ha elvész egy közösség kulturális identitása, mondjuk egy kárpátaljai magyarlakta faluban, akkor a település létezésének a tartalma üresedik ki. Ha a tartalom eltűnik, többé nincs mit átadni a következő nemzedékeknek. Innentől nem marad más, mint elmenni, miközben a helyükre érkezők képtelenek bármit is folytatni. Létrehozzák a saját kultúrájukat, de annak már semmi köze nem lesz ahhoz, ami ott előzőleg létezett. Tehát nem is annyira az etnikai szál az, aminek fájdalmas a megszakadása, hanem a kulturális. Ami a társadalom egésze számára jelent veszteséget.

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez ne történjen meg?

Törekedni kell a megállapodások végrehajtására. A politikai vezetők, miniszterelnökök, elnökök megállapodtak, megállapodtak a külügyminiszterek is. De mi lesz a dokumentumokban foglaltak végrehajtásával helyben? Ki fogja átültetni a tartalmukat a gyakorlatban? Nincs, aki ezt megtenné.

Miért nincs?

Mert senkit sem érdekel. Nincsenek tisztázva a felelősségi körök, nem dolgozik ezen senki. Aláírni bármit lehet, működtetni sokkal nehezebb. Budapesti memorandum is van, mindenki aláírta, akinek alá kellett, és látjuk, hogyan működik. Sehogyan. A miniszterelnök, a külügyminiszter, az oktatási miniszter nem megy el az iskolába tanítani. Vegyük csak az ukrán nyelv oktatását a magyar településeken. Amíg nem nevelik ki a tanárokat, tanítókat, akik hajlandóak elmenni ezekbe a falvakba, és nem teremtik meg számukra a feltételeket, előbb az egyetemen, majd a helyszíneken is, addig miről beszélünk? Azt mondják erről most, hogy majd. Nem lesz majd. Vagy csináljuk, vagy nem. Ha nem, akkor a problémák újabb problémákat szülnek.

És milyen a helyzet az ukrán–magyar kapcsolatokkal a „nagypolitika” szintjén? Korábban többször is mondta, hogy Orbán Viktort nem oroszbarát politikusnak tartja, hanem azt gondolja róla, hogy a magyar érdekeket képviseli. Az utóbbi hónapok nyilatkozatai – vagy akár az október 23-án elhangzottak – után is fenntartja ezt?