„Az ünnep emelkedettsége sem feledteti el velünk, hogy a ’19-es hagyomány is velünk él még, bár szerencsére inkább csak pislákol. Ha néha hangoskodik is, de gazdaállat híján meg vannak számlálva a napjai. Ha nem érkezik újabb nagy szellemi és politikai infúziós segélyszállítmány külföldről, akkor a levelek és az ágak után a gyökerek is elszáradnak az internacionalizmus befogadására alkalmatlan magyar anyaföldben. S ez jól van így.” (Orbán Viktor, 2016. március 15.)

16 éve ezelőtt a helyzet hasonló volt a mostanihoz: a választók brutális többséggel leváltottak egy rezsimet, amiből nagyon elegük volt, az új kormány pedig kőkeményen kihasználta a kétharmados erejét. A Fidesz-KDNP akkor új alkotmányt írt, átalakította a közigazgatást, és Orbán Viktorhoz lojális emberekkel töltötte fel a közintézményeket.

Az akkori ellenzék rendszeresen tiltakozott és tüntetett belföldön, emellett nemzetközi fórumokon is segítséget kértek a jogállamiságot szerintük sértő kormánypárti döntések miatt: felszólaltak az Európai Parlamentben, és többek között a Velencei Bizottsághoz, az Európai Bizottsághoz és az Európai Unió Bíróságához fordultak, hogy védjék meg őket vagy az állampolgárokat a túlhatalomtól.

Orbán már 2012-ben azt mondta, „csendes tenger nem nevel tapasztalt tengerészeket”, mégis gyakran panaszkodott arról, hogy még a kétharmaddal együtt is hihetetlenül erős ellenszélben kell egyenesben tartania a magyar gyorsnaszádot: nem elég, hogy „külföldi üzlettársaik szoknyája mellől” átkozódtak a baloldaliak – például Konrád György becsomagolt bőröndökkel üzent New Yorknak fasizmust kiáltva –, még a szocialisták sem elégszer álltak ki az EP-ben Magyarország érdekei mellett. A NER-ben Orbán a kormányt ért vádakat következetesen az egész ország ellen való felbujtásként állította be.

„Azt kérik, hogy a brüsszeliek támadják meg a magyar kormányt” – írta Orbán még áprilisban azt állítva, hogy a Tisza Párt a védett üzemanyagárak eltörléséért lobbizott.