A Terror Házát 2002-ben a Fidesz végül elbukott választási kampányában adták át, és eddigi formájában 2026-ban, a Fidesz kétharmados veresége után ér véget a története. Schmidt Mária idővel egyre nagyobbra növesztett birodalmának látványpéksége turisták millióit vonzotta ez alatt a 24 év alatt, Budapest egyik legnépszerűbb idegenforgalmi pontja lett, miközben az intézmény a NER ideológiai nagyüzemeként funkcionált.

Miközben egyre-másra jöttek létre a NER közpénzből működtetett párhuzamos emlékezetpolitikai intézményei és ideológiai kifizetőhelyei, nem kis részben éppen Schmidt Mária fennhatósága alatt, ahol a múlt eldózsalászlósításán dolgoztak, ez azzal is járt, hogy a XX. századi magyar történelemmel szakmai szempontból foglalkozó országos múzeumnak nem maradt hely, ilyenre a Terror Háza árnyékában esély sem volt.

Schmidt Mária főigazgató kirúgása és a Terror Háza ideiglenes bezárása után most talán lehet, akár a Terror Háza épületében is. Arról, hogy pontosan mi, a jelek szerint még nincs végleges politikai döntés, ahogy arról sem, hogy hova tartozzon a jövőben az intézmény, vagy hogy pontosan mit mutasson be.

Bár vannak, akik legszívesebben az egészet beszántanák az ideológiai terheltsége miatt, ennél talán lehetnek jobb ötletek is.

A Terror Háza a külföldiek által leglátogatottabb közgyűjtemény Magyarországon, és egy jól működő, a diktatúráknak szentelt emlékezeti múzeumnak nagyon is lenne helye. Ilyenekre máshol – a közelben például a gdański Európai Szolidaritás Központ – jó példák is vannak, nálunk ennek idáig épp a Terror Háza volt az akadálya. Az intézménynek van egy óriási előnye is, a helyszín. Bár az épület múzeumnak nem túl nagy, kevés nálunk az ilyen kiállítóhely, ami valóban ott működik, ahol igazán történtek a dolgok, márpedig az Andrássy út 60.-ban történtek. Akkor is fontos emlékezeti helynek kellene maradnia, ha most lekaparhatatlannak tűnik róla a ráragasztott emlékezetpolitikai szenny.

„Itt, a jövőben a gyűlöletnek nincs többé helye” – mondta Orbán Viktor a Terror Háza 2002-es megnyitóján, arról szónokolva az egykori nyilas Hűség Háza és ÁVH-s központ előtt, hogy a múltat immár múzeumba, a félelmet pedig rácsok mögé zárják. A Terror Háza a történelmet azonban nem vitrinbe dugni, hanem az aktuális politikai célok mentén felhasználni akarta, és a NER-t sem úgy élte meg mindenki, hogy a rendszerről 16 év után a gyűlölet és félelem hiányára asszociálna elsőként.

A Terror Házát nagyon sokan vádolták súlyos elfogultsággal, féloldalassággal, torzításokkal már a NER születése előtt is – már az intézmény megnyitása idején ömlöttek a kritikák. Az első Orbán-kormány már a korona áthelyezésével és az „Álmok álmodói” kiállítással is ráfeküdt az emlékezetpolitikára, de ebben a csúcspont az eredeti koncepcióban még a „Diktatúrák Áldozatainak Múzeuma” néven szereplő Terror Háza projekt elindítása volt.

Az intézmény Orbán miniszterelnöki főtanácsadója, a holokauszttörténésznek induló, de a szakmai tevékenységet hamar politikaira váltó Schmidt Mária számára készült, ő lett a főigazgató, míg az akkor nagyon újszerűnek ható, a sokszor szürke magyar múzeumi szférától élesen elütő dizájnért, vizuális világért F. Kovács Attila látványtervező felelt. Az erős hanghatásokat és a zenei anyagot Ákos hozta, aki rendszeresen tartott tárlatvezetéseket is.

Kettős totalitarizmusból antikommunista rituálé

Az intézmény 1944 és 1990 közötti korszakhatárokkal működött, megelőlegezve a NER 2011-es alaptörvényét az elvesztett szuverenitásról és a kettős, német, majd szovjet megszállásról. Ez a kettős totalitarizmus, illetve a baloldali és jobboldali diktatúrák közé tett egyenlőségjel volt a Terror Házában megjelenő fő történelmi üzenet, amit Schmidt Mária aktuálpolitikai tartalommal töltött meg.

E tézis szerint a kommunizmus bűnei semmivel sem kisebbek a nácizmus bűneinél. Ez a kettős totalitarizmus az európai emlékezeti vitákban már régebb óta létezik, legalább Hannah Arendtre visszavezethető, de inkább az államszocializmust átélő kelet-európai országokban volt nagyobb tábora. Egyik szószólója az a lengyel emigráns Zbigniew Brzezinski volt, akire a Terror Házában is gyakran hivatkoztak.

Nyugat-Európában ezzel szemben inkább a holokauszt egyedisége vált domináns emlékezeti dogmává. Az antikommunista emlékezet ezzel szemben, ugyanakkor annak mintáját imitálva követelt magának elismerést. Zombory Máté írt erről igazán izgalmasakat, eszerint a kelet-európai jobboldali antikommunizmus egyszerre másolta le a holokauszt nemzetközi emlékezeti rezsimjét, és jelent meg kihívóként azzal szemben: ugyanúgy a traumát és az áldozatiságot hangsúlyozva, de ezt a kommunizmusra kiterjesztve, megkérdőjelezve, hogy a holokauszt más borzalmakkal összemérhetetlen tragédia lett volna.

Ezt az antikommunista ellenemlékezetet aztán elkezdték módszeresen intézményesíteni nemzetközi emléknappal, emlékezeti helyekkel, oktatási programokkal és dedikált intézetekkel, és azzal a narratívával, ami a Terror Házának is a fő üzenete volt: a kommunizmus semmivel sem volt jobb a nácizmusnál.

Schmidt Máriánál ez különösen erősen kapcsolódott össze a pártpolitikai logikával és a gerjesztett kultúrharccal.

Nagyjából harminc éve sulykolja, hogy az általa kívánatosnak tartott szimbolikus igazságtételt a poszt-68-as baloldali elit próbálja gátolni, vagyis nem szakmai, hanem ideológiai harcról van szó akkor is, ha őt vagy a Terror Házát bírálja valaki. Most a saját eltávolítására is ezzel, rutinos SZDSZ-ezéssel válaszolt, azt állítva, hogy a Tisza-kormány a szadesz szellemi és politikai örököse.

Bár hivatalosan egyaránt szólt a bal- és jobboldali totalitarizmusokról, a Terror Háza a gyakorlatban sokkal nagyobb súllyal foglalkozott az államszocializmussal, homogenizálva a korszak egészét a szovjet megszállás kezdetétől a rendszerváltásig. Eközben a jobboldal bűneit és a holokausztot csak a nyilasokra és a németekre tolta, implicit módon felmentve ezzel a Horthy-korszakot.

„Úgy állította be az 1945 utáni korszak történetét, hogy abból az rajzolódjon ki, hogy ez egy, a magyar társadalomba nem túl mélyen beágyazott rendszer volt, és a két totalitárius korszak bemutatása közötti aszimmetria önmagáért beszélt”

– mondta nekünk a Terror Háza kiállításáról Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója. Szerinte az 1945 előtti időszakot illetően minden a nyilasokra volt lőcsölve, feloldva burkoltan a felelősség alól mindenki mást. „Egy ilyen emlékezeti múzeumnak mégiscsak az lenne a lényege, hogy felelősöket nevez meg. Ez itt azonban a politikai céloknak volt alárendelve, és közben egy olyan áldozati narratívát nyújtott, amire már identitáspolitikailag is elég kilátástalan egy jövőorientált közösséget építeni”.

A szakmai kritikák nem sokat zavarták Schmidt Máriát

Aránytalanságai és a kiállítás tendenciózussága, az irányzatos feliratok miatt már 2002-ben is nagyon sokan bírálták a történészek közül a Terror Házát, muzeológusok pedig a kevés autentikus, sokszor alig vagy egyáltalán nem adatolt, tisztázatlan eredetű kiállítási tárgy kapcsán is úgy értékelték, hogy ezek inkább csak díszletek, az Andrássy út 60. pedig „nem felel meg a múzeum intézményi kategóriájának, de a történeti kiállítás kritériumainak sem” – sokkal inkább politikai rítusról és emlékműállításról van szó.

„A Terror Házában hallgatólagosan jelen lévő »emlékezetpolitika« manipulatív, ideológiai legitimációt szolgáló törekvése valójában egyet jelent a történelem meghamisításával, tekintet nélkül a tudományos konszenzusra”

– írta Frazon Zsófia és K. Horváth Zsolt az intézmény muzeológiai kritikájában.

A kiállítás azonban 24 év alatt alig változott, miközben az a kerettantervbe is bekerült, mint megtekintendő program. Schmidt Máriát hidegen hagyták a szakmai kritikák, vagy egyszerűbben fogalmazva, az, hogy a történészek nagy része botrányosnak tartja az intézményt – ő ugyanis nem a történész mezőnyben, hanem a nagypolitikában utazott.

Míg más NER-közeli történelmi intézmények azért törekedtek valamiféle szakmai legitimációra, és frusztrálta őket, ha úgy érezték, nem fogadják be őket a Fidesz-univerzumon kívüli céhes közegben, az elutasítottság és az ellene való düh Schmidt Máriának inkább muníciót adott.

Miközben a totalitarizmusok bemutatására vállalkozott, a NER világképének esszenciáját adva a totális politikában hitt. Ideológiát csinált abból, hogy csak ideológia van: eszerint a tudományos autonómiára való hivatkozások is csak a szekértáborok politikai blöffjei, valójában kizárólag hatalmi logika létezik – a független történettudomány illúzió, csakis az emlékezetpolitika valóságos, és a Terror Házát pontosan ennek szentelte.

A Terror Háza már rég csak egy darabja volt Schmidt birodalmának

80 milliárd forintos családi vagyonával, bár történészként hivatkoztak rá, a magyar történettudomány ellenében lett így a rendszer emlékezetpolitikai nagyvállalkozója, akinek a befolyása csak nőtt az évek alatt. Miniszterelnöki főtanácsadóból főideológus és megmondóember lett, aki az olyan bukkanókat is túlélte politikailag, mint az Orbán Viktor elleni, általa az intézetében szervezett 2006-os „puccskísérlet” vádja, vagy az a diplomáciai szempontból is releváns blama, hogy hiába bízták meg vele, nem sikerült megvalósítania az Orbán–Netanjahu-kapcsolat szempontjából külpolitikailag is fontos Sorsok Háza projektet.

Az adófizetők által finanszírozott hűbérbirtoka ennek ellenére folyamatosan hízott. Évi tízmilliárdos nagyságrendű összköltségvetéssel egy mára alig átlátható intézményi-finanszírozási hálót építettek Schmidt Mária alá, amiben a Terror Háza már csak egy kisebb sziget, cirkuszi látványosság maradt egy áttétekkel növekvő propagandagyár közepén. XX. Század Intézet, XXI. Század Intézet, Habsburg Történeti Intézet, Kommunizmuskutató Intézet, Kertész Imre Intézet, Eötvös József Intézet, felsorolni is nehéz – a végén már az ereszről a nyilvánosságba visszamászó Szájer József és az évek haladtával egyre elborultabb Pokol Béla alkotmánybíró is saját intézetet és műhelyt kapott, de még Fodor Gábor-szerű, alacsony üzemfokon ketyegő NER-társutasoknak is ez lett a kifizetőhelye.

Az intézményeken keresztül eközben olyan emlékezetpolitikát valósított meg, ami a NER változó ellenségképei szerint volt tetszés szerint alakítható – előbb a baloldal, majd amikor a fő mumus már a „diplomás kommunistának” csúfolt liberális elit lett, a liberalizmus ellen.

Néhány hónapja még Schmidt Mária próbálta szétzúzni a Magyar Tudományos Akadémia maradék függetlenségét, most azonban tőle vették el azt a konglomerátumot, aminek a Terror Háza csak a színes-szagos spektákuluma volt. Ez politikailag persze a Tisza kétharmados győzelme, de technikailag az intézményeket fenntartó, Schmidt Mária vezette közalapítvány 2021-es kekvásítása, vagyis tulajdonképpen a Fidesz akkori túlbiztosítása miatt lett lehetséges. A „közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokat” a Tisza-kormány a nyáron megszüntette, az általuk fenntartott intézmények állami fenntartásba kerültek. Így most Schmidt Mária szerződését simán meg lehetett szüntetni.

A Tarr Zoltán vezette kulturális minisztérium a tisztázatlan jogokra hivatkozva ideiglenesen bezáratta a Terror Házát, mondván, a kiállításhoz kapcsolódó jogok és az épület használata nincs rendesen lepapírozva. A poszt-NER-es karnevál érdekes eleme, hogy erről egy húsz éve NER-közeli figura nyilatkozgat most a fenntartói oldalról: Gyorgyevics Benedek volt már quaestoros cégben, a Liget Projekt egyik irányítójaként ő mondta fel a beruházói szöveget a tüntetők ellen, most pedig az általa vezetett Kulturális Vagyonkezelő Kft. kapta meg a megszüntetett Schmidt Mária-féle alapítvány közfeladatait, ahogy a Batthyány Lajos Alapítványéit is.

Bár Tarr Zoltán kedden még azt mondta, a Terror Házát nem is nyitják ki addig, amíg a kiállítás tartalmi átvilágítása le nem zárul, másnap mégis bejelentette, hogy már jövő kedden újra kinyithatnak – feltételezhető, hogy az újragondolásban a bezárás miatti kritikáknak is lehetett szerepe, ahogy azt sem szerették volna talán, ha az üldözött áldozat szerepét próbálgató Fidesz az intézmény előtt rendszeresíti a gyertyás megemlékezéseket.

Tarr azt állította, hogy a szakmai átvilágítás már el is kezdődött, de egyelőre legfeljebb csak a felkérések történhettek meg. Mint megtudtuk, a revíziónak biztosan lesz egy történeti és egy muzeológiai része. Sári Zsolt közgyűjteményekért felelős államtitkár egyrészt az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézetét kérte fel a kiállítás szakmai átvizsgálására – Molnár Antal főigazgató erről azt mondta nekünk, hogy ennek a menetét és a felelőseit még csak most fogják meghatározni, de inkább az intézet koordinációs szerepéről van szó, vagyis más történészeket is bevonnak majd a folyamatba. Sári muzeológus oldalról a Terror Háza kiállításáról korábban részletes kritikát író K. Horváth Zsoltot és Frazon Zsófiát kérte fel hasonló szerepre.

Ez a folyamat a keddi újranyitásig tartalmilag biztosan nem kezdődik el, addig
legfeljebb egy figyelmeztetést lehetne kitenni a kapuhoz

„Vigyázz, NER”,

vagy valami kicsit cizelláltabb felirattal arról, hogy vigyázat, a kiállítás helyenként ideológiát tartalmazhat, és most vizsgálják át, mi legyen vele. Az azonban nagyjából borítékolható, hogy a Terror Háza működését az átvilágítás után alapjaiban gondolják majd újra, de ez minimum egy több hónapos folyamat lehet.

Most először tényleg hozzá lehet nyúlni a kiállításhoz

A kérdés, hogy mi legyen utána, és hogy változzanak meg a kiállítás hangsúlyai, ha lesz folytatás. Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke erről a kérdésünkre főleg azt hangsúlyozta, hogy az újragondolt kiállítás feleljen meg végre az elfogadott történelmi értékeléseknek.

„Pedagógiai szempontból is elengedhetetlen, hogy egyértelműen kell szólni a magyarok felelősségének kérdéséről is. Minimum utalni kell a német megszállás előtti előzményekre, bemutatni a magyar Országgyűlés, a polgármesterek, a közigazgatási apparátus, vasutasok szerepét, és az újságcikkeket, plakátokat”

– mondott néhány példát arra, hogy az eddigi nagyon szelektív, a holokausztért való felelősséget a német megszállásra és a szőrmentén elintézett nyilasokra (róluk az volt a leghangsúlyosabb, hogy hányan csaptak fel közülük 1945-ben kommunistának) toló narratívát hol kellene mindenképpen átírni.

Azt sem tudni még azonban, hogy magával az intézménnyel mi lesz. A sajtóban leginkább a Nemzeti Múzeumot emlegették, mint ami logikus gazdája lehetne a Terror Házának egy átalakítás után, de kérdés, hogy az ezer sebből vérző, eleve túl nagy konglomerátummá tett kivéreztetett intézmény mennyire lenne alkalmas a befogadásra, és mit szólnának ehhez az ott dolgozók. Felmerülhetne az Állambiztonsági Történeti Levéltár (ÁBTL) is, melynek a forrásanyaga és a profilja talán leginkább passzolna, náluk inkább a kapacitás- és szakemberkérdés merülhet fel. Kutatási területe alapján elvileg szóba jöhetne akár a Nemzeti Emlékezet Bizottság (NEB) is, de náluk már az is kérdés, hogy NER-es emlékezetpolitikai intézményként számon tartott helyként mi lesz a saját sorsuk.

A Terror Háza megmaradhatna önálló intézménynek is, de a pontos fókuszát és a korszakhatárokat is újra lehetne gondolni, visszamenve akár 1918-ig – most ugyanis nincs legújabbkori történeti múzeumunk. „Botrány, hogy 36 évvel a rendszerváltás után nincs Magyarországnak múzeuma sem a totalitárius rendszerekről, sem a rendszerek elleni ellenállás történetéről, ahogy 1956-ról sem. Ez talán a Terror Háza egyik legnagyobb kártevése, hogy évtizedek óta megbénította a valódi emlékezést” – mondja erről Mink András történész, az OSA kutatója.

Egry Gábor szerint a Terror Háza jövőjét az egész emlékezetpolitikai intézményrendszerrel együtt lenne csak értelme átgondolni: mint mondja, ezekben nagyrészt személyi viszonyok alapján lehetett intézeteket kapni, az emlékezetpolitikai és kutatói funkció pedig teljesen összemosódott.

„A 20. század, és főleg a Kádár-rendszer kapcsán nagyon messzire került a történettudomány attól az egyszerű emlékezetpolitikai narratívától, ami a Terror Házában is megjelent. Még az erőszakot és a traumákat is egész más kontextusban, sokkal érzékenyebben próbálják meg értelmezni, mint ami itt látható volt. Kérdés, hogy az állam mit akar kezdeni ezzel, hogy az állami intézményi narratíva fényévekre került a történészi konszenzustól”

– mondja. Abban ugyanakkor nem hisz, hogy az emlékezetpolitikát a NER-rel együtt egyszerűen el lehetne felejteni – az ugyanis a tapasztalatok szerint valamilyen formában minden rendszerben létezik.

Rainer M. János Széchenyi-díjas történész, az ügynökakták titkosítását éppen felülvizsgáló bizottság elnöke kicsit máshogy látja: szerinte semmiféle emlékezetpolitikára nincs szükség, az emlékezetpolitikai intézeteknek adott állami forrásokat pedig a tudománynak és a lerohasztott közgyűjteményeknek kellene adni, mondja. Ehhez hasonlót, de radikálisabbat, személyi konzekvenciákat is követelt a társadalomtörténészek Hajnal István Köre is.

Rainer a Terror Házát azért megtartaná, de azt legalább részben a NER illusztrációjának hagyná meg.

„Ki kellene tenni egy táblát a bejárathoz, és rá kellene írni: "Ezt a kiállítást a terror múzeumának szánták. Épült 2002-ben, Orbán első miniszterelnökségének alkonyán. Utolsó mentés: 2026. április 11. Valójában ez az orbáni emlékezetpolitikát bemutató kiállítás"”

- mondja.

A Terror Háza ugyanis szerinte leginkább egy emlékezetpolitika megismerésére való, egy korszak lenyomata. „Aki akarja, annak emlékezeti hely, és emlékezhet benne arra, amire akar, vagy ami eszébe jut. Egy alkotás, olyan, mint egy szobor; én pedig nem vagyok a szobrok beolvasztásának a híve. És akit zavar, hogy az emlékezetpolitikai bemutató, múzeum, ha tetszik a közművelődési funkcióját torz és hazug módon látja el - és komoly érvek szólnak emellett - annak a következőket javasolom. Van ott egy csomó fölösleges iroda meg más tér, most üresek vagy hamarosan azok lesznek. Rendezzék be a hozzáértők és az imént említett tábla mellé tegyenek ki egy másikat: 'Akit pedig 1945-89 adatai, jelenségei, képei és hangjai, esetleg problémái is érdekelnek, az fáradjon fel az ... emeletre és nézze meg azt is. Lift van.'”

Innen nézve a tágabb kérdés, hogy tudja-e még az eredeti hivatalos küldetését teljesíteni a Terror Háza, vagy az Andrássy út 60. mostanra annyira össze lett nerezve, hogy a valódi totalitarizmust elhomályosítja egy választáson leváltott hibrid rezsim propagandája. Akik szerint az épület a NER emlékezetpolitikája körüli diskurzusnak lehetne a helye, inkább az utóbbit favorizálják – kérdés, hogy ebből nem egy anti-NER-es másik emlékezetpolitika születne-e, bármi is az előzetes szándék.