Európa a nagyhatalmi játszmák szorításában a saját egységét építi

külföld
  • Donald Trump Sencsenből hazafelé odacsörgött a Berlinben ülésező európai vezetőknek. Hogy mit mondott, nem tiszta, de továbbra is távol vannak egymástól az orosz–ukrán háború lezárására vonatkozó amerikai és európai álláspontok.
  • A transzatlanti kapcsolat változását jól érzékelteti, hogy az európai vezetők bátrabban szállnak szembe Amerikával.
  • A belső egység problémája viszont Orbán Viktor bukásával sem tűnt el.

Csütörtökön nemcsak Sencsenben tartottak nagy nemzetközi csúcstalálkozót, rendeztek egy jóval kisebb érdeklődést kiváltó találkozót Berlinben is, ahol a tettrekészek koalíciójának vezetői demonstrálták Európa egységét Ukrajna támogatása mögött. Abban semmi meglepő nincs, hogy a sencseni csúcs nagyobb figyelmet kapott, hiszen az USA, Kína és Oroszország vezetői először ültek le így hármasban, míg a tettrekészek tizennyolcadik alkalommal találkoztak kevesebb mint két év alatt. Ezúttal nem volt olyan horderejű eredménye a találkozónak, mint januárban az Ukrajna biztonsági garanciáit írásba foglaló párizsi nyilatkozat, itt inkább a politikai egység és a pénzügyi támogatás folytatásának a szándéka volt az üzenet. És persze a találkozó slágertémája, ami nagyjából úgy foglalható össze: mi döntünk saját magunkról és Ukrajnáról is.

Fotó: EMMANUELE CONTINI/NurPhoto via AFP

A berlini találkozót tudatosan a sencseni Trump–Putyin–Hszi-csúccsal egy időpontra szervezték, hogy gyorsan, közösen és jól felkészülten tudjanak reagálni a fejleményekre (Magyarország kormányfői szinten nem, de megfigyelőként képviseltette magát). Ahogy azt már leszögeztük, Sencsen nem volt Jalta 2.0, számos ok miatt össze se érdemes hasonlítani a két csúcstalálkozót, de ettől még joggal ébreszthetett rossz érzéseket az európai vezetőkben. Ukrajnát ráadásul meg sem említi a sencseni közös nyilatkozat, csak Putyin és Trump négyszemközti tárgyalásán volt szó a háborúról. Ám aztán, útban hazafelé Kínából, Donald Trump váratlanul bejelentkezett telefonon, és bekapcsolódott a tettrekészek megbeszélésébe.

Arról, hogy pontosan mit mondott Friedrich Merznek, Volodimir Zelenszkijnek, Andy Burnhamnek, Emmanuel Macronnak és más európai vezetőknek, eltérő információk vannak: a Politicónak nyilatkozó európai tisztviselők szerint az amerikai elnök éles hangvételű kirohanásban kérdőjelezte meg az Ukrajnának nyújtott további milliárdos katonai és pénzügyi támogatás értelmét, továbbá azt hangsúlyozta, hogy sok ember hal meg és sok pénzt „pazarolnak” el, ezért inkább a békére kellene koncentrálni, illetve hozzátette, hogy Putyin szerinte komolyan hajlandó tárgyalni. Az amerikai hivatalos reakció szerint nem volt szó a támogatás leállításáról, inkább egy kifejezetten optimista, pozitív hangulatú hívás volt Trump részéről, és a háború minél gyorsabb lezárásában kérte az európaiak segítségét. Sőt: Alexander Stubb finn elnök is az utóbbi verziót állítja.

Vagyis elég nagy különbség van a két interpretáció között, de a nyomásgyakorlás egyértelműen a támogatás leállítása irányába mutat, ezt azonban Európa nem szándékozik megtenni. Olyan értelemben pedig nem is lehetett meglepetés Trump jelentkezése, hogy a Putyinnal való találkozók után az amerikai elnök mindig sokkal fogékonyabb a Kreml magyarázataira. Vagy ahogy Donald Tusk fogalmazott:

„Ezt már nagyon sokszor hallottam Trump elnöktől. Mármint a Putyin jóindulatába vetett hite megingathatatlannak tűnik, annak ellenére, hogy ezt eddig semmilyen tény nem támasztja alá. De szép lenne, jó lenne, ha előbb vagy utóbb valóban kiderülne, hogy Oroszország őszintén készen áll a béketárgyalásokra.”

Hülyeséget beszélő államtitkár, Le Pen-biztos támogatás

Változás tehát egyik fél irányvonalában sincs: a tettrekészek koalíciója továbbra is támogatja Ukrajnát, és fokozni szeretné a nyomást Oroszországra, az amerikai vezetés pedig inkább a tárgyalásokra helyezné a hangsúlyt. Nem lehet azonban nem észrevenni, mennyire elfogytak már Trump eszközei ahhoz, hogy komolyan befolyásolni tudja (papíron) szövetségesei döntéseit, akik már meg se próbálnak udvarolni neki, mint az elnöksége első másfél évében (nemcsak Tusk, a többiek is hasonló nyíltsággal utasították el Trump felvetését).

Fotó: FLORIAN GAERTNER/dpa Picture-Alliance via AFP

A transzatlanti dinamika megváltozását még jobban érzékelteti az a közjáték, ami az Ukrajna védelmét támogató országok szokásos találkozóján történt kedden, amikor is Elbridge Colby, amerikai védelmi államtitkár megkérdőjelezte az orosz olajinfrastruktúra és más célpontok elleni nagy hatótávolságú ukrán csapások hatékonyságát, azzal érvelve, hogy azok keveset tettek a háború lezárásáért vagy az orosz előrenyomulás megállításáért. (Colby régóta ismert a „realista” álláspontjáról, miszerint az USA-nak Kínára kellene összpontosítania, épp ezért kezdettől fogva ellenzi Ukrajna amerikai támogatását.)

A megjegyzésre Boris Pistorius német védelmi miniszter igen élesen reagált, „hülyeségnek” nevezve azt, amiért pár nappal később elnézést is kért, azt viszont továbbra is fenntartotta, hogy a nyugati szövetségeseknek nem szabad korlátozniuk Kijev önvédelmi képességeit. A Politicónak nyilatkozva az Oroszország ellen végrehajtott ukrán mélységi csapásokat „célzottnak és stratégiai jelentőségűnek” nevezte, amelyek „nem a polgári lakosság ellen irányulnak”, szembeállítva azokat Moszkva ukrajnai energia-, villamosenergia- és vízinfrastruktúra elleni támadásaival. „Szövetségesek vagyunk, partnerek vagyunk. De ez nem jelenti azt, hogy mindenben egyet kell értenünk” – tette hozzá, bízva abban, hogy megjegyzései nem fogják megterhelni a transzatlanti kapcsolatokat.

Az európai országoknak azonban nemcsak ezeket a nagyhatalmi játszmákat kell kezelniük, saját belső törékenységük is állandó fenyegetést jelent. Orbán Viktor bukásával ugyan elhárult a belső egységet fenyegető legnagyobb veszély, hiszen a szlovák, a cseh és a bolgár vezetés sem konfrontálódik Európával az Oroszország iránt megértőbb kormányok közül. Más lehet azonban a helyzet jövőre, ha az EU egyik legfontosabb tagállamában olyan elnök kerül hatalomra, aki mást gondol az Oroszországgal való kapcsolatról. Franciaországban jelenleg két olyan jelölt kerülne a második fordulóba, akik mindketten kritikusak a NATO-val szemben, és az ukrajnai háborúval kapcsolatban gyakran a Kreml álláspontjához vannak közelebb.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy a szélsőjobbos Marine Le Pen vagy a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon hatalomra kerülve mennyire simulna bele az európai összhangba, mindenesetre ez így is bizonytalanságot jelent. Németország ezért sajtóinformációk szerint azt szeretné elérni, hogy az EU következő hétéves költségvetésébe olyan tartós ukrajnai finanszírozási mechanizmus kerüljön, amelyet később nehéz megvétózni. A berlini terv lényege, hogy az EU-nak nagyobb mozgástere legyen, és az Ukrajnának szánt hitelfelvételi döntésekhez az egyhangú helyett elég lenne a minősített többség, így egyetlen kormány sem blokkolhatná a támogatást.

Merz továbbá a következő uniós költségvetésről szóló tárgyalásokon keresztül nyomást gyakorol a jelenleg is vonakodó tagállamokra, köztük Magyarországra is, amelyek kivételt követelnek az ukrajnai segélyekből: ha blokkolnák a tervet, a számukra fontos regionális fejlesztési források német hozzájárulása csökkenhet.

A német kancellár pont attól tart, hogy ha egy kis ország kimaradhat, az precedenst teremt, és később egy Le Pen vezette Franciaország is kibújhatna a vállalások alól. A terv várhatóan nehezíti a már amúgy is feszült költségvetési tárgyalásokat a november 26–27-ei rendkívüli uniós csúcs előtt. A berlini találkozó és az azt övező fejlemények végső soron azt mutatják: Európa már nemcsak reagál a nagyhatalmi játszmákra, hanem egyre tudatosabban próbálja intézményesen is bebiztosítani magát.

Kapcsolódó cikkek