• A kormány minden jó üzletet a haveroknak passzol le!
• Nagyban megy az urambátyámozás!
• A csókosoknak mindent szabad!
• Már Móricz Zsigmond is megírta a Rokonokban, azóta semmi nem változott!
• Ezért tart itt ez az ország!

Persze simán lehet, hogy tényleg ezért tart itt, de az, amit mi Magyarországon urambátyám-rendszernek nevezünk, nem csak nálunk jelent problémát. Angolul crony capitalism, azaz haveri kapitalizmus névvel illetik a modellt, amiben a piaci siker nagyban függ attól, hogy az adott gazdasági szereplő jó viszonyban van-e az állami döntéshozókkal.

A nagy cégek többsége minden országban törekszik erre, lobbistákat alkalmaznak, tartják a kapcsolatot a politikusokkal, és támogatják azokat a jelölteket, akiktől a nekik kedvező döntések meghozatalát remélik. Ezzel viszont torzítják a piaci versenyt, hiszen úgy tartják meg vagy növelik a nyereségüket, hogy közben nem lettek sem olcsóbbak, sem jobbak, sem innovatívabbak. Tökéletes versenyben pedig csak így lehetne növelni a profitot.

Génmanipuláció és dollármilliók

Példának itt van például az amerikai Monsanto. Ez a mezőgazdasági óriáscég – más termékek mellett – génmódosított vetőmagokat is forgalmaz. Függetlenül attól, hogy ez káros-e az egészségre vagy nem, el kell ismerni, világszerte emberek milliói tüntettek és tüntetnek a génmanipuláció ellen. Így van ez az Egyesült Államokban is, ahol a jelenleg hatályos jogszabályok szerint nem kell feltüntetni az élelmiszereken, hogy tartalmaznak-e génmódosított hozzávalót. A Monsanto nagyon szeretné, hogy ez így maradjon, mert ha rá kellene írni a szendvicsekre, hogy génmódosított paradicsom van bennük, a paradicsomtermelők többé nem a Monsantótól vennének vetőmagot.

Éppen ezért, ahányszor csak kezdeményezik valahol, hogy előírják a génmódosított élelmiszerek címkézését, a Monsanto néhány másik piaci szereplővel politikai akcióbizottságot állt fel, és a címkézést ellenző kampányokat támogat. 2013 őszén például a DuPonttal együtt 18 millió dollárt áldozott ilyen kampányokra. Ha épp nincs akció, akkor csak politikusokat támogat a cég, 2003 és 2013 között összesen 10 millió dollárt szánt erre a célra.

Ha ez nem lenne elég, ott vannak azok a szakemberek, akik egész karrierjük során ide-oda ingáztak a Monsantóhoz közeli cégek és az államigazgatás között. Mike Taylor például volt a Monsanto alelnöke, és  különböző állami élelmiszerbiztonsági engedélyező szerv vezető tisztségviselője is. Persze lehet, hogy nagyon jó szakember, de azért gyanús, hogy az államot képviselve általában a Monsantónak kedvező döntéseket hozott.

Az eredmény pedig a Monsantónak kedvező jogszabályok hatályban tartása.

A cég tehát nem minőségjavítással vagy más piaci eszközzel felel egy piaci kihívásra (azaz a növekvő GMO-ellenességre), hanem úgy, hogy megpróbálja a neki megfelelő döntések meghozatalára bírni az államot.

Kávé és kapitalizmus

De ebben a rendszerben az állam nem csak engedélyek kiadásán, jogszabályalkotáson vagy az adóztatáson keresztül jelenik meg, akár egy egyetemmel kötött együttműködési megállapodás mögött is húzódhat haverság.

A Starbucks például egy júniusi akciójával eléggé kiverte a biztosítékot: Howard Schultz vezérigazgató meghirdetett egy nagyszabású ösztöndíj-programot a cég dolgozóinak, amiben az Arizonai Állami Egyetem (ASU) online-szakain szerezhetnek támogatott diplomát. Először azt mondta, hogy a dolgozók képzését teljes egészében a cég állja majd, de azóta kiderült, hogy nemhogy nem fognak ingyen tanulni, de a Starbucks egyelőre egy vasat sem fizet a képzésbe. A klasszikus liberális értékeket hirdető michigani Acton Intézet blogján tömör cikkben foglalta össze a sztorit, és hogy mi a gond a Starbucks stratégiájával.

A Starbucks abban állapodott meg az ASU-val, hogy az egyetem az első két évben eleve kevesebbért számlázza a kávéházlánc dolgozónak a képzést, a fennmaradó részt pedig a dolgozó vagy saját zsebből fizeti, vagy szövetségi támogatásból. Utóbbira ironikus módon jó esélyük is van, hiszen a Starbucksnál nem keresnek valami jól. Az egyetem második két évében – meghatározott kredit teljesítése után – már az egyetemi árengedményen felül mindent a Starbucks finanszíroz, de ha a hallgató jogosult marad a szövetségi támogatásra, akkor a támogatás összegével csökkenti a Starbucks a saját hozzájárulását.

A Starbucks ösztöndíjának nagyobb részét tehát nem a kávéház, hanem az amerikai adófizetők állják a szövetségi tandíj-támogatási rendszeren keresztül, ráadásul az Arizonai Állami Egyetem vezetése valamiért azt is vállalta, hogy évekig nem indít más céggel hasonló együttműködést. Ez azért fontos, mert ha ez a kitétel nem lenne benne a szerződésben, akkor az egyetem lényegében bármilyen nagy céggel köthetne ilyen megállapodást, a cégnek 2 évig úgysem kerülne semmibe a dolog, és azután is csak nagyon kis költségei lennének.

De van, ahol a csapból is az állam folyik

Persze az Egyesült Államokban is szörnyű lehet, hogy a nagy cégek haverkodnak a kormányzattal, és így szereznek piaci előnyöket, de a kelet-európai volt szocialista országok lakói azért kicsit irigyelhetik a Starbucksról és a Monsantóról blogoló amerikaiakat. Nálunk a kilencvenes években egész szektorokat privatizáltak bagóért az államnál jól helyezkedő vállalkozóknak, és a mai napig tele vagyunk államilag szabályozott piacokkal.

Az Economist egy márciusi cikkben kiválasztott néhány szektort, ahol a legnagyobb a cégek kitettsége az állami beavatkozásnak, az itt tevékenykedő vállalatoknak nagy valószínűséggel haveroknak kell lenniük, máskülönben nem tudnak érvényesülni a piacon. Az Economist szerint ilyen szektorok

• a kaszinóüzemeltetés,
• a bankszektor,
• a faipar,
• a bányászat,
• a honvédelem,
• az infrastruktúra-üzemeltetés,
• az energiaipar,
• a reptér- és kikötőüzemeltetés,
• az építőipar és ingatlankereskedelem,
• a szén- és acélipar,
• a közműszolgáltatás és
• a telekommunikáció.

Magyarországon szinte nincs olyan milliárdos, aki nem a felsorolt szektorok valamelyikéből gazdagodott volna meg. Hogy ezekben az iparágakban nemcsak a '90-es években, hanem ma is az államhoz közel állók jutnak itthon kedvező pozíciókhoz, remekül látszik Andy Vajna kaszinóiból, a Takarékbank-ügyből, Mészáros Lőrinc és a Közgép megrendeléseiből is.

Ha ez nem lenne elég, Magyarországon az is látható, ahogy az állam a fentieken kívül is komplett iparágakat húz be, és oszt újra kénye-kedve szerint. A trafiktörvény ezt csinálta a magyar dohányiparral, a reklámpiacon sem a legolvasottabb újságok kapják a legtöbb állami hirdetést. A felszámolócégek piacán idén hajtott végre a trafikpályázatokhoz hasonló átrendezést a kormány (a felszámoló pályázatokon trafikosok is nyertek). A földtörvény szerint már csak úgy lehet földet venni Magyarországon, ha a helyi földbizottság rábólint az ügyletre, és hónapok óta attól hangos a sajtó, hogy a legtöbb földet az államhoz közel álló érdekcsoportok kapták, így a földbizottságokban is az ő képviselőik lesznek túlsúlyban.

Persze mondhatjuk erre, hogy Magyarország kis ország, így az állam mindenkihez közel van, de az, hogy itthon az előző pár évtizedben szinte lehetetlen volt az állam segítsége nélkül meggazdagodni és megtartani a szerzett vagyont, bizonyítja, hogy a magyar gazdaság legtöbb szektorában még hosszú ideig nem fog megjelenni a valódi piaci verseny csírája sem. Ennek hosszú távon mindannyian vesztesei leszünk, a gazdasági szereplőink ugyanis valós teljesítmény nélkül tudnak pozícióban maradni.

(A címlapi kép innen van.)