Szirénázó járőrkocsik üldözik a Budapesten garázdálkodó vaddisznókat. A rendőrség tehetetlen
2015 január 16., 11:31
Hajrá, invazív fajok! Hajrá, valódi vadvilág!
Budapesttől New Yorkig ragadozómadarak, például vándorsólymok szállják meg a hidakat, hogy természetes fészkelőhelyeik, a meredek sziklák helyett ezeken rakjanak fészkeket, hogy aztán onnan induljanak vadászni, 320 km/h-ás sebességgel lecsapva a mit sem sejtő városi galambokra. Azokra a galambokra, amelyek Londonban már nem elrepülnek a fészküktől a táplálkozóhelyükig, hanem
metróra szállnak, értékes energiát spórolva ezzel.
Apropó, London: a várost megszállták a rókák, amik már fényes nappal is bátran mutatkoznak. Ezt a példányt például a miniszterelnök rezidenciája előtt fotózták, amikor az egész sajtó arra várt, hogy David Cameron bejelentse a parlament feloszlatását.
AFP PHOTO / JUSTIN TALLIS
Pár kósza róka Budapesten is felbukkan, Balatonfüreden élő szüleim pedig egy egész télen át szemezhettek egy őket érdeklődve figyelő példánnyal. Chicagóban és New Yorkban egy még ennél is nagyobb ragadozó talált otthonra. Az egykor a nagy nyugati pusztákon vadászó prérifarkasok megdöbbentően jól alkalmazkodtak a városi környezethez, ahol annyival több a zsákmány, hogy nagyobb kolóniákban, de szűkebb területen élhetnek. Mostanra a városi körülmények között éjszakai életmódra váltó prérifarkasok lettek az amerikai nagyvárosok csúcsragadozói, amelyek nyulak, madarak mellett a kisebb háziállatokat is jó étvággyal fogyasztják.
A városi léthez rohamtempóban alkalmazkodó vaddisznóból nekünk is bőven kijutott a télen. Az ausztráliai Melbourne pedig pár évtized alatt az egykor kimondottan ritka szürkefejű repülőkutyák rezervátumává vált, melyekből már vagy harmincezer példány él a városban.
Mennyivel jobban jártak a rióiak, ahova a tengerparti erdők eltűnése után a mókusméretű aranyfejű oroszlánmajmocskák költöztek be, így a faj, ahogy arra James Barilla, a Dél-Karolinai Egyetem professzora lényeglátón rámutatott,
egyszerre veszélyeztetett és invazív.
A természet köszöni, jól van
A 20. század elején az első nemzeti parkok megalapításával indult természetvédő mozgalom alapvetése szerint az ősi jó, a változás rossz, az újonnan érkező fajok pedig üldözendők. Bár a cél nemes, az érvrendszernek kevés tudományos alapja van, mi több, a megfigyelések inkább ellentmondani látszanak ennek, írja most megjelent, "Az új vadon: Hogyan lesznek az invazív fajok a természet megváltói" című művében Fred Pearce - a könyvből a Salon közölt egy részletet.
A természet valójában sokkal kevésbé törékeny, mint azt a természetvédők feltételezik. Ennek oka, hogy az invazív fajok és az emberi beavatkozás által megzavart ökoszisztémák felmérése helyett a károk bizonyítékait kutatják csak, abból a téves hipotézisből kiindulva, hogy a természetben a stabilitás a norma, a változás pedig a zavar.
Pedig valójában a természetes környezet folyamatos változásban van.
Pearce egyik példája Csernobil. Az atomkatasztrófa helyszínét hajlamosak vagyunk posztapokaliptikus tájként elképzelni, ahol vagy kihalt pusztaság, vagy sötétben világító, kétfejű állatok várják a látogatót. Valójában az atomerőmű felrobbanása után evakuált területeken burjánzik a természet. Az elhagyott városokban őzek kószálnak, a téeszek épületeiben mosómedvék, vaddisznók, sakálok találnak menedéket, az elhagyott kertekben őzek legelnek. De visszatértek a környékre a farkasok és a medvék is.
Ez nem jelenti azt, hogy a környék újra lakhatóvá vált volna. A csernobili erőmű romjai között élő egerek a Georgiai Egyetem kutatója, Cham Dallas mérései szerint
a világ legradioaktívabb élőlényei.
De mert a természetben az állatok amúgy sem időskori végelgyengülésben szoktak elpusztulni, az egérpopulációt ez különösebben nem zavarja. Pláne, hogy a Texas Tech Egyetem kutatója, Ron Chesser mérései szerint a radioaktivitás az általános közhiedelemmel szemben nem gyorsította fel a mutációt: a Csernobil-környéki pockok génállományának vizsgálata alapján állítja, hogy a pockok genetikai változatossága csupán a természetes változékonyságot mutatta.
Vagyis most, 30 évvel a katasztrófa után ott tartunk, hogy ahol totális pusztulást vártunk, ott valójában egész Európa legnagyobb természetes élőhelye alakult ki virágzó állat- és növényvilággal, amit az őshonosok mellett újonnan érkezett fajok alkotnak.
Pearce egy másik példája még ennél is érdekesebb. Ha valamiről azt gondolnánk, hogy nettó természetkárosítás, az az autópálya. Valójában ügyes tervezéssel ezt is a természetvédelem szolgálatába lehet állítani:
a nyolcvanas években a brit kormány az autópályák kisajátított védősávjában kötött össze két védett erdőséget London és Oxford között. Korábban az erdőségekben élő ízeltlábúak, például a lepkék nem tudtak vándorolni a két erdőség között, mert a köztük elterülő mezőgazdasági területeken felhasznált rovarirtószerek végeztek volna velük. Most ezek a lepkék az autópályák mentén tudnak vándorolni.
Szeresd meg az idegent
"A természetvédő mozgalom két célra koncentrált: a veszélyeztetett fajok megmentésére és arra, hogy a Föld újra olyan legyen, mint régen. Mindkét cél kárhozatra ítéltetett. Az előbbi nem válasz a problémára, az utóbbi lehetetlen" - írta szerkesztőségi jegyzetében 2013 májusában a New Scientist. A lap szerint a "természetes" már meghaladott koncepció, rég haszontalan gondolat, ha a természet védelme a cél.
Hasonló véleményen van a legnagyobb amerikai természetvédő társaság, a Nature Conservancy vezető kutatója, Peter Kareiva is. Ami mókás, tekintve, hogy a társaság igazi gyűjtőhelye a régimódi természetvédelem rajongóinak. Kareiva szerint valójában az, hogy a természetvédelem még mindig "a régi ökoszisztémák apró szigeteinek megmentésére koncentrál az antropocén korszakban (ezt a földtörténeti kort még nem fogadták el hivatalosan, arra a rendkívül rövid korszakára utal a Földnek, amikor az ember már jelentősen alakította környezetét),
egyszerre anakronisztikus és kontraproduktív".
Mindehhez Pearce még annyit tett hozzá, hogy az ember természetformáló, ha úgy tetszik, természetkárosító tevékenységének ellensúlyozásában pont azoknak a természetvédők által megvetett invazív fajoknak lehet a legnagyobb szerepük, mivel ezek képesek gyorsan alkalmazkodni. A természetvédőknek pedig a vadvilág disneylandjei, a fárasztó és aprólékos munkával rekonstruált "ősi" környezet fenntartása helyett inkább az ember által hátrahagyott helyeken burjánzó új vadonra kéne koncentrálniuk.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.