Kevés a beruházás, nincs verseny, évtizede nem nő a magyar termelékenység

  • Eljött Magyarországra az OECD, hogy elbeszéljenek egymás mellett a kormánnyal.
  • Pedig nem ártana meghallgatni, mit mondanak: a magyar termelékenység egyáltalán nem nő, lassan egy évtizede.
  • Az egy munkaórára jutó GDP Magyarországon 2010 óta nem mozdul, miközben a körülöttünk lévő országokban mind jelentősen nőtt.
  • Kevés a beruházás, és nincs verseny, ami miatt a cégek rá lennének szorítva a termelékenységnövelő innovációkra.

Nem sokan kapták fel a fejüket arra, hogy a múlt héten Magyarországra látogatott Angel Gurría, az OECD főtitkára, pedig egy egész fontos dologról beszélt egy csomó közgazdász és döntéshozó, valamint Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter társaságában. A termelékenységről. Ez az a varázslatos összetevő, amiből megtudjuk, hogy a munka milyen hatékonyan állít elő értéket.

A termelékenység magyarázza többek között, miért gyengébb a magyar gazdaság, mint egy csomó másik fejlett ország. Annyit jelent a (munka)termelékenység, hogy egy munkaóra alatt egy átlagos dolgozó mekkora értéket állít elő.

A magyar átlagdolgozó 1761 órát dolgozott 2016-ban. Ez nagyjából a fejlett országokat tömörítő OECD átlagának felel meg, jóval több, mint a francia dolgozók átlag éves óraszáma (1472 óra), még sokkal több, mint a németeké (1363 óra), viszont kevesebb a lengyelekénél (1928 óra) vagy a görögékénél (2032 óra). Persze ez nemzetgazdasági szintű statisztika, tele mérési hibákkal. A közhivatalokban unatkozó hivatalnokok ugyanannyira számítanak bele, mint kohászok vagy a félállású jógatanárok, ezért rengeteg gazdaságszerkezeti, intézményi vagy akár kulturális tényező hat rá.

Ettől függetlenül fontos, hogy hiába dolgozott egy átlaggörög tavaly másfélszer annyit, mint egy átlagnémet, ezalatt az egy óra alatt a görög sokkal-sokkal kevesebb értéket állított elő a németnél. Nem feltétlenül azért, mert kevésbé feszült volna meg munka közben: kevesebb tőke és technológia segítette a munkáját, és még ezek felhasználását is rosszabbul szervezték meg.

A magyar GDP tavaly folyó áron 35 ezer milliárd forint volt, a foglalkoztatotti átlaglétszám pedig 4,351 millió. Ez azt jelenti, hogy egy átlagos foglalkoztatott az év folyamán 8,04 millió forint értéket állított elő, azaz ledolgozott óránként 4567 forintot.

Ez egész jól hangozna, ha órabér lenne, de sajnos nem az. A felét elveszi és újraosztja vagy feléli az állam, a maradék jelentős részéből pedig a tőke költségét fizetik a munkaadók, vagy nyereségként könyvelik el. És persze az előállított érték sem egyenlően oszlik el a társadalom teljes vertikumában, tehát kevesen vannak, aki nagyon sok, és vannak sokan, akik elég kevés értéket állítanak elő.

Ha dollárban végigkövetjük az egyes országok egy órára jutó munkatermelékenységét az utóbbi évtizedben, azt látjuk, hogy nincs nagy konvergencia a fejlett és az olyan „felzárkózó” országok között, mint mondjuk Magyarország. Pedig a nyugati országokban éppen azon aggódnak, hogy megakadt a korábbi évtizedekre jellemző termelékenység-bővülés, annak ellenére, hogy látszólag sok az innováció (a jelenségnek már neve is van, a „termelékenységi paradoxon”, és népszerű vitatéma lett) – szóval itt volt a lehetőség, hogy szűküljön a korábbi távolság. Ehhez képest:

(Itt 2005-ös PPP dollárban mér az OECD, ezért duplaannyi a 30 dolláros magyar munkatermelékenység, mint ha a mai piaci árfolyamon számoljuk.) Forrás: OECD.

Ami tényleg igazán érdekes itt, az az, hogy 2010 óta Magyarországon stagnál az óránként termelt GDP. Ezek ugyanazok az adatok kinagyítva:

Forrás: OECD.

Az egy munkaórára jutó GDP Magyarországon pontosan ott van, mint 2010-ben, miközben a körülöttünk lévő országokban mind jelentősen nőtt.Szóval min múlik, hogy egy óra alatt mennyit termel a munkás? A befektetett tőkén és azon, hogy milyen hatékonysággal használják fel a munkát és a tőkét. Ez utóbbira rengeteg dolog hatással van, attól kezdve, hogy milyen állapotban van és mennyire képzett a munkaerő, milyen okosan-innovatívan szervezik meg a munkát, milyen intézmények vezérlik a gazdaságot és a többi.

Van néhány közhely Magyarország közép- és hosszú távú kilátásaival kapcsolatban. Egyrészt a bevethető munkaerő nem tud nőni a népességfogyás miatt, jelentős bevádorlás pedig az ismert politikai és társadalmi körülmények között nem várható. A befektetett tőke sem nő eléggé, azt látjuk, hogy a beruházási ráta négy negyedéves átlaga tartósan húsz százalék alatt van, szóval az amortizációt sem pótolja – és még ezt is torzítja egy csomó térkövezésre és szellem-gyógyszállókra költött, egyszóval nem a leghatékonyabb elosztott uniós pénz. Szóval valójában a tőkeberuházások puszta volumene is siralmas.

Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbálunk azzal értelmesebben dolgozni, amink van:

Magyarország egyetlen reménye, ha a felszínen akar maradni, hogy javítsa a teljes tényezőtermelékenységet

(total factor productivity, TFP), tehát meglévő munka és tőke felhasználásának hatékonyságát. De mint fentebb látjuk, egyelőre ez sem megy, a legutóbbi évtized elvesztegetett idő volt ebből a szempontból. A helyzet annyira súlyos, hogy még a Magyar Nemzeti Bank is szentelt egy külön fejezetet a problémának az egyel korábbi inflációs jelentésben.

Éppen ezért volt érdekes, hogy mit mondott a termelékenységről írt tanulmányok tucatjait az emberek nyakába zúdító OECD  főtitkára, Angel Gurría Budapesten.

A mexikói Gurría víziójában egy nyitottabb, befogadóbb növekedés jelent meg, ahol az állam feladata az, hogy az igazságos verseny feltételeit teremtse meg. Igyekezzen minél több embert bevonni a gazdaságba, csapjon le a kartellekre, segítsen a kisebb cégeknek, hogy lépést tudjanak tartani a nagyokkal.

Az OECD gyorsan ki is listázta, mik azok a tényezők, amik rontják a magyar munkatermelékenységet. A szervezet említi, hogy nem csak a – hozzávetőleg nyilván semennyi hozzáadott értéket nem adó – közmunkaprogram jelentős súlya miatt romlott a termelékenység dinamikája, hanem azért is, mert a cégek egy jelentős része nem versenyez, és ezért nem érdekelt abban sem, hogy innováljon. A kormány szabályozási döntéshozatala nem átlátható, egész gazdasági szektorokat vontak ki a versenyjog hatálya alól. A munkaerő minőségének javításában rengeteg tartalék lenne, legyen szó oktatásról, szakképzésről vagy akár a munka-élet egyensúlyáról; ugyanakkor a szervezet a korrupció kérdéséről udvariasan hallgat.

Gurría beszédében külön hangsúlyozta, hogy a vállalati adók csökkentésének nagy a veszélye, hogy az államok adóversenye miatt lemorzsolódik az országok adóbevétele. Ez némileg ellentmond a magyar kormány minisztere, Varga Mihály megközelítésének, aki arról beszélt a hétfői rendezvényen, milyen nagy érték, hogy Magyarország 9 százalékra vágta a társasági adókulcsát. Sőt, Varga arról beszélt, hogy Magyarország már évekkel ezelőtt meghozta ezeket a döntéseket. Pedig ezek a lépések egyáltalán nem löktek a magyar gazdaságon, a mai napig stagnálunk a beáramló EU-s pénzek nélkül.

A magyar miniszter az „újraiparosításról” is sikerként beszélt, mintha nem pont a versenyszféra többi részében lenne szükség termelékenység-javulásra.

Forrás: MNB, KSH.

Ez azért fontos, mert jól kiolvasható, hogy az exportra termelő, főleg a német cégek beszállítói láncolataiba kapcsolódó magyar feldolgozóipari cégek az utóbbi években jelentősen javították termelékenységüket. Közben viszont a magángazdaság többi része, a főként a belső piacra termelő cégek – amiket a kormányzó párt átfogóan lopható szektorként kezel – kemény adatokkal bizonyíthatóan gyengébben teljesítenek. A kormánytól nagyjából semmilyen elképzelést nem lehetett hallani a magángazdaság legnagyobb szeletét alkotó szolgáltató szektor teljesítményének javítására. 

Az OECD és a magyar kormány nézeteltéréseiből mégsem lett nyílt vita. A nemzetközi szervezet csupán tanácsadóként nyilvánulhat meg, nem szabhat feltételeket, mint mondjuk a Nemzetközi Valutaalap (IMF), miután hitelt ad egy országnak. 

Mindenesetre bejelentette az OECD és a magyar kormány, hogy közösen kidolgoznak egy magyar kkv-stratégiát. Ennek célja az lenne, hogy kitaláljanak valamit, amivel a mostaninál is mélyebben be tudnák vonni a kisebb magyar cégeket a nagyok nemzetközi beszállítói hálózataiba – tehát úgy, hogy minél több hozzáadott értéket tudjanak előállítani. (Joggal, az Opten céginformációs szolgáltató fél évvel ezelőtti összesítése szerint a magyarországi nagyvállalatok átlagosan 7-8-szor termelékenyebbek az apró cégeknél). Ez a magyar kormánynak nem kerül semmibe: nem kell garantálni, hogy követni is fogják az OECD javaslatait.

Viszont azt a pozitív üzenetet küldi mindenki felé, hogy a kormány megfontolja a tekintélyes szervezet javaslatait, ami akár számíthat is az olyan, főleg szubjektív mutatókon alapuló felmérésekben, mint WEF versenyképességi lista. Az a csavar, hogy a kormány eddig nagyjából semmi fontosat nem fogadott meg az OECD javaslataiból, és általában éppen erre büszke.

A budapesti globális termelékenységi fórum résztvevői 2017. június 26-án, az első sorban Angel Gurría és Varga Mihály.Fotó: Balogh Zoltán/MTI/MTVA