• Szlovákia egyre nyitottabbnak mutatkozik arra, hogy Brüsszel hatásköröket vegyen el az eurózóna államaitól.
  
• Ez pont az ellenkezője annak, amit a magyar és a lengyel kormány akar, és ami miatt értékes nekik a V4 egyetlen eurót használó állama.
  
• Ahogy a szlovákok az óvatos kompromisszumok politikáját kezdik meghirdetni, úgy kérhetnek egyre többet Brüsszeltől.
  
• Ennek a politikának jó példája Peter Kazimir szlovák pénzügyminiszter pénteki előadása a Bruegel Intézetben.
  

Peter Kazimir szlovák pénzügyminisztert azok között tartják számon, akik eséllyel próbálkozhatnak az Eurogroup elnöki posztjának megszerzésével. Pénteken egy brüsszeli kutatóintézetben olyan beszédet adott elő, ami egyszerre javasolta az EU-s intézmények erősítését, és a zóna eladósodott országainak segítését is. 

A mostani Eurogroup-elnöknek, a holland Jeroen Dijsselbloemnek januárban jár le a mandátuma. (Az Eurogroup az eurót használó országok pénzügyminisztereinek a tanácsa, és a csoportnak kulcsszerepe volt az utóbbi időben a görög válság kezelésében, az ír, a ciprusi és a portugál mentőcsomagok alakításában, a spanyol bankok kimentésében, és a zóna szigorúbb pénzügypolitikai szabályainak meghatározásában.)

A zónát komolyan átszerveznék

Ahogy erről itt részletesen írtunk, komoly esély van rá, hogy az eurózóna hamarosan föderációs irányba mozduljon. A francia elnök erőlteti a leghangosabban, hogy a zónának saját költségvetése, saját pénzügyminisztere és saját parlamentje is legyen, és bizonyos mértékig a német, az olasz és a spanyol kormány is elkötelezettnek látszik, hogy ebbe az irányba forduljon Európa. 

A nyilvánosság előtt eddig csak elnagyoltan taglalt terveket a Brexit gyorsította fel: a britek kilépésével nem marad igazán nagy EU-s gazdaság a zónán kívül, és a benne lévő államok úgy tudnak csak igazi erőt mutatni a globális versenyben, ha egységesítik a gazdaságot szabályozó törvényeiket, és csökkentik az adósságválságok kockázatát. Ez többek között a munkajogi, segélyezési, adózási szabályok összehangolását, illetve egy európai IMF létrehozását is jelentheti.

Az Európai Bizottság arra készül, hogy lehetőség szerint vigye be a zónába a még kívül lévő tagállamokat: Bulgáriát, Csehországot, Dániát, Horvátországot, Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és Svédországot. Ezzel párhuzamosan egyre több szinten van arról szó, hogy ha egy ország mégis kimaradna, akkor az ne legyen gátja az EU intézményi szétválasztásának, vagyis annak, hogy a zónából lényegében egy EU 2.0 legyen.

Magyarország és Lengyelország kormánya elég gyakran adja jelét annak, hogy szeretné elkerülni a csatlakozást az eurózónához, és ezzel azt, hogy egyre többet adjon fel szuverenitásából a közös intézmények javára. A magyar belpolitikát 2010 óta meghatározzák az EU-ellenes szólamok, az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány pedig mintha már  a szorosabb integrációból való kimaradásra akarta volna felkészíteni az országot. Közben a magyar kormány állandóan arra panaszkodik, hogy az Európai Bizottság „lopakodó jogalkotással” igyekszik erősödni a tagállamok rovására.

A magyar kormány elkötelezetten küzd az ellen is, hogy a kimaradók és a zónatagok külön intézményi rendszerbe kerüljenek (ezt szokták kétsebességes Európának nevezni). Amikor a V4-ek miniszterelnökei júniusban Brüsszelben tárgyaltak Emannuel Macron francia elnökkel, akkor Orbán Viktor azért méltatta Robert Fico szlovák miniszterelnököt, mert a tárgyaláson azt ígérte, hogy nem hagyja majd, hogy az eurózóna kihagyja a fontos döntésekből a többieket. Szlovákia az egyetlen olyan visegrádi ország, amely tagja az eurózónának is.

A szlovák kormány inkább Nyugatra húz

Közben azonban az látszik, hogy a pozsonyi kormány inkább a zónával tartana, ha majd döntenie kell. A V4-et inkább arra használnák, hogy jó messziről indulhassanak, és így minden lépésnek, amellyel Brüsszelhez, Berlinhez és Párizshoz közelednek, megkérhessék az árát. (Lásd kvótaper, ami után nem keménykedtek, elfogadták a döntést, és elég volt néhány udvarias szó, hogy a mostani állás szerint ne kelljen néhány tucatnál több menekültet befogadniuk). 

Kazimir szerint muszáj feladni a szuverenitásból, akkor is ha fáj

Brüsszelben Peter Kazimirt esélyesnek tartják arra is, hogy ne csak az Eurogroup vezetésére pályázzon sikerrel, hanem akár az EU első közös pénzügyminisztere is lehessen, ha Macron javaslatára tényleg létrehozzák az új posztot. Ebből a szempontból is érdekes, hogy mit mondott pénteken a Bruegel Intézet rendezvényén arról, hogy muszáj feladni a nemzetállami szuverenitásból:

„Természetes, hogy válogatni akarunk, és csak olyan megoldásokat javasolnánk, amelyeket a választóink is támogatnak otthon. Megértem ezt, hiszen magam is politikus vagyok, nem akarom öngyilkos bevetésre küldeni magunkat. Mégis, politikai tőkénk egy részét néha olyan dolgokra kell fordítanunk, amelyeket muszáj végigvinnünk. (…) Az eurózónában sem választhatjuk ki csak azokat a dolgokat, amiket szeretünk, és nem utasíthatunk mindent vissza, ami nem tetszik annyira. Olyan építményre van szükségünk, ahol az egyes elemek összeillenek. Ettől még nem kell egyformán szeretnünk az összes elemet.”

Kazimir egy középutas változatot ajánlott, amelyben az EU elsősorban nem büntetésekkel, hanem közös garanciavállalással igyekezne elejét venni egy újabb tagállam teljes eladósodásának, bár közben azt is elismerte, hogy már ehhez is erősebb együttműködés kell a tagállamok között:

„Meggyőződésem, hogy a monetáris uniót ki kell egészíteni a fiskális unióval is. (…) Ez nem lesz egyszerű, időt kell hagyni rá. Ez a fajta politikai integráció túlmegy azon, amit sok politikus és választó el tud most fogadni, de ettől még meg kell történnie. Nem egymással kellene versengenünk, hanem jobban együtt kell inkább működnünk, hogy képessé váljunk a világ többi részével versenyezni.”

Megpróbált kompromisszummal előjönni abban az évek óta tartó vitában, hogy mit kezdjen az EU azzal, hogy néhány tagállama a zónában rettenetesen eladósodott, és védekezésül nem tudja leértékelni a valutáját. A németek eddig azt erőltették, hogy Brüsszel egyre szigorúbban ellenőrizze a tagállamok költségvetését, hogy spórolásra kényszerítse az eladósodottakat. A másik oldalról meg azt mondják, hogy szét kell teríteni a zónában az adósságokat, és például közös eurókötvényeket kellene kiadni.

Kazimir nem merészkedett odáig, hogy egészen konkrét javaslatokat tegyen, de valamiféle köztes megoldásról beszélt, amiben lenne egy közös alap, mind a bankoknak mind a tagállamoknak, de közben szigorítaná a költségvetések közös ellenőrzését is, de csak egy bizonyos szintig:

„A tökéletlen szabályok kikényszerítése arctalan brüsszeli, frankfurti, pozsonyi.... óh bocsánat, akarom mondani luxemburgi hivatalnokok által, nos ez csak tüzelné a lakosság elégedetlenségét. Ha egy új központi hatóság megbüntethetné a tagállamokat a fiskális bűneikért, az a szuverenitásvesztés sok tagállamnak túl sok lenne már. Különösen manapság, amikor a populisták dühe ugyan csökken, de nem tűnt el, ez csak olajat öntene a tűzre. Ha a szélsőségesek már most is kiabálnak a brüsszeli diktátumok ellen, képzelhetjük, hogy mit mondanának egy ilyen lépés után.

Hovatovább az automatikus szankciók olyan szabályokat feltételeznek, amelyek minden ország helyzetét képesek egyformán kezelni, márpedig szerintem utópia csupán, hogy ilyen szabályok létezhetnek. Csak az a baj, hogy ha a szankciók nem automatikusak, akkor politikai szempontok döntenek majd, és akkor megint ott tartunk, mint most. 

A másik lehetőség, hogy létrehozunk egy megbízható rendszert arra, hogyan kezeljük a csődhelyzeteket. Ez is elég necces ügy. A piac egyáltalán nem mindig viselkedik racionálisan. Minden pénzügyminiszter tudja, hogy a piaci szereplők mennyire hajlamosak túlreagálni a dolgokat. És szerintem ha megkérdeznék a politikusokat, hogy válasszanak a piac és egy intézmény között, akkor a többség az utóbbit választaná, már csak azért is, mert őket fel lehet hívni telefonon.

De pont az vezetett a mostani gondjainkhoz, hogy csak a kényelmünkre figyeltünk. Ha komolyan akarunk számonkérhető szabályokat, akkor amennyire csak lehet, szűkíteni kell a politikai szempontok érvényesülését. Lehet tehát helye egy intézménynek, amely a tagállamok a fiskális helyzetét korrektül felméri, ha már a piacok visszajelzései nem hibátlanok.”

Ebben az egyrészt-másrészt stílusban mondta végig, hogy a piacszabályozás, a tagállamok brüsszeli ellenőrzése és a közösen nyújtott garanciák együttesen oldhatnák meg a dilemmákat, és akkor nem lesz szükség mentőcsomagokra.

Kazimirnak nem az ötletei igazán rendkívüliek, hiszen lényegében azt mondja, hogy szemezgessünk mindegyik oldal javaslataiból, és amit vállalunk, azt tényleg tartsuk is be. Az érdekes inkább az, hogy a szlovák pénzügyminiszter kezdeményezően igyekezett beleszólni az EU jövőjét meghatározó vitákba, és alakítója kíván lenni az új integrációs hullámnak. Annak a hullámnak, amiről a magyar álláspont az egyszerű tiltakozásra korlátozódik.  

Úgy tűnik, hogy Szlovákiát sikerült elkezdeni leválasztani a magyar-lengyel ellenállási szövetségről, és ezzel egyre többet kaparhatnak ki maguknak, a közvetítő szerepében tetszelegve Brüsszel és a két makacs tagállam között.