„Sikeresebben néztünk szembe korunk kihívásaival, mint bármelyik közép- vagy kelet-európai ország…”, „...váltsuk valóra az álmainkat!”, „Nekünk van jogunk megválasztani a képviselőinket, nem Brüsszelnek. Nem tűrünk el kényszerítést, manipulációt, háttéralkut. Ne pártfogolják az ellenzéket, ne hangolják az embereket a kormány ellen!” „Mi hoztuk el ide az európai kultúrát, fél Európa számára mi jelentjük a civilizáció fényét…”

Nem valami hétvégi Kósa Lajos-Németh Szilárd-Hollik István-performanszból idézgetek, hanem Tereza Nvotová dokumentumfilmjéből. A Mečiar című HBO Europe-produkciót (magyar címe: Meciar: A hatalom vonzásában) október közepén mutatták be a szlovák mozik, novemberben pedig feltűnt a magyar HBO kínálatában is, az HBO Go-n bármikor elérhető.

A 29 éves rendezőnő másfél órás filmje meglepően frappáns összefoglalása Szlovákia 1989 és 1998 közötti történelmének, pörgős, izgalmas mozi. Ebben a műfajban ritka jó ritmusú alkotás.

És a magyar néző számára okozhat néhány gyomorremegtetős aha-, ühüm-, naneba-pillanatot.

Magyarországról Vladimír Mečiar – különösen karrierje vége felé – inkább amolyan anakronisztikus, neandervölgyi politikusfigurának tűnt, bumburnyák, posztkommer, bizánci nacionalistának, akit mélyen lenézünk, mi, művelt, kifinomult, nyugatos, a demokratikus értékeket és a piacgazdaságot génjeikben hordozó európaiak. Vagy emlékeznek még az akkoriban igen népszerű, ám annál idiótább Európa-ház kifejezésre? Na, szóval oda aztán nem engedjük az ilyen sztrapacskaarcú, gumicsimmás szarospistákat.

Nodeellenbenviszont ma már egészen más a gumicsizma fekvése. Mečiar pedig inkább tűnik korát messze megelőző, proto- és archetipikus kelet-európai (sőt! sőt!) populonacionalistának, mint neandervölgyinek. Aki már akkor pontosan ugyanazokat a fordulatokat használta, ugyanúgy gondolkodott, ugyanúgy kommunikált, mint. Korát megelőzve.

Ezek volnának azok a bizonyos aha-, ühüm- és naneba-pillanatok, amik meggyomrozzák a magyar nézőt.

Ádegy először: mennyire nagyon aranyhalacskák vagyunk az üveggömbben, mennyire nincsen memóriánk, mennyire nem emlékszünk már arra, hogy tíz-tizeniksz éve milyen szövegeket hallottunk, milyen arcok parádéztak, milyen súlyos dolgok estek meg itt a szomszédban. Ivan Lexa, a szlovák titikosszolgálat főgonosza megvan még? Hogy volt olyan év, amikor Pozsonyban 98 robbantásos merényletet követtek el? (Micsoda véletlen: nálunk is ebben az időszakban robbangattak a főmaffiózók autói és politikusok ajtajai.)

Ádkettő másodszor: hogy mennyire egyformák vagyunk mink, kárpát-medencei lakósok. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a figurák (de teljesen! a nagygyűlés nyugdíjas fanatikusai, az utólag okoskodó értelmiségiek, mindenki), ugyanazok a gondolatok, ugyanazok a mondatok. Csak más nyelv.

Aztán ádhárom harmadszor: a fenti kettő összege. Miszerint mennyire nincs új a sápadt kelet-európai nap alatt, mennyire tökre ugyanúgy működünk, mi, 2017-es magyarok, mint ahogy a 1997-es szlovákok. Lélegzetelállító. Szlovákul halljuk ugyanazokat a szólamokat, amiket a mi nacionalistáink szoktak mantrázni, mint egyetlen magyar igazságot.

link Forrás

Nvotová nem próbál pártatlannak látszani: „Tízévesen azt hittem, legyőztük az ördögöt” – emlékszik vissza 1998-ra, Mečiar bukására. Egy pillanatra sem szimpatizál a címszereplővel, de megpróbálja megérteni, hogyan tudta magába bolondítani fél (inkább harmad) Szlovákiát.

A film kerete interjú: a teljesen elvonultan élő, nyugdíjas Mečiarral beszélget trencsénteplici villájában. Az interjú maga persze nem túl érdekes: látunk néhány képet az elég tekitélyes méretű, de szépnek nehezen nevezhető Mečiar-villából, és a ház körül szószmötölő, a maga kis speciális kolbászsütögető helyiségében, fedett pályán, de szabad tűzön kolbászt sütögető, az unokákkal játszogató nagypapáról, akinek olyan, de olyan jóságos a mosolya. És olyan szerényen, szeretetteljesen mesél.

Szerencsére nem csak ő mesél. Az interjú barátságos csevelyének mondatai közé vágja be Nvotová az igazi sztorit: Mečiar volt munkatársai, ellenfelei, áldozatai, hívei mesélik el Szlovákia rendszerváltás utáni történetét. És nagyon érdekes történet lenne ez akkor is, ha nem itt lennének a szomszédban, és ha nem volnánk olyan átkozottul hasonlók.

Nvotová a politikai krimi műfaját találta a legalkalmasabbnak ehhez a sztorihoz: vészjósló hangú narrációja, feszült snittjei, zaklatott képei, a nyomasztó zene – mind a bűnügyi műfaj felé tolják a filmet. És sajnos maga a történet is erre tart.

A cselekmény csúcspontja Róbert Remiáš, volt SiS-ügynök meggyilkolása.

Hát ezt most nem tudjuk megúszni, kedves aranyhalmemóriájú olvasó, muszáj lesz végigügetnünk Szlovákia rendszerváltáskori történelmén (és így a film cselekményén), hogy érthető legyen Róbert Remiáš esete:

1989-ben, Csehszlovákiában, a viharos gyorsaságú, de mégis bársonyosnak nevezett forradalomban tűnt fel egy teljesen ismeretlen, Vladimír Mečiar nevű vállalati jogász, aki a szinte hetek alatt formálódó ellenzéki (nem kommunista) mozgalmak egyik kulcsfigurája lesz, mivel a hatalomátadás után gyakorlatilag teljesen véletlenül őt nevezik ki belügyminiszternek. Az új belügyminiszter feltűnően jól tájékozott és érdeklődő titkosszolgálati ügyekben, kitűnő szónok és ügyes hatalomtechnikus, az egész politikai mezőnyből kiemelkedik. Az első szabad választásokon, 1990 nyarán már az ő vezetésével nyer a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) mozgalom, így Vladimír Mečiar miniszterelnök lesz. Autokratikus stílusa és hatalmi játszmái egyre inkább megosztják a VPN-t, 1991-ben saját pártja lemondatja a miniszterelnöki posztról. Mečiar utcára viszi híveit, és saját mozgalmat szervez. 1992-ben már az új párttal (HZDS) nyeri meg a választást, újra miniszterelnök lesz. Eleinte ugyan teljes képtelenségnek tartja Csehszlovákia szétválasztását, de látva a lelkes szlovák nacionalista hangulatot, az önálló Szlovákia legharcosabb hívévé válik, 1993. január elsején ő jelentheti be az önálló nemzetállam megalakulását.

link Forrás

A csehek elindulnak a nyugatos, piaci reformok felé, Szlovákia pedig a mečiarizmus rögös útján. 1993 márciusában újra válságba kerül a kormány: Mečiar saját pártján belül keletkeznek repedések, és elveszíti parlamenti többségét. Újra leváltják. Újra tüntetések kezdődnek, Mečiar még elkeseredettebben törekszik vissza a hatalomba. 1994-ben újra választás: Mečiar és a HZDS ismét nyer, harmadszor is kormányfő lesz. Az új parlament megalakulásának napján szinte egyetlen rohammal szállja meg a közélet fontos pozícióit. Egyetlen, 23 órás órás ülésen átvernek a parlamenten szinte mindent. A közmédiumok vezetésétől az államügyészségen át a számvevőszékig és a titkosszolgálatokig mindenhová a miniszterelnök emberei kerülnek. Mečiar hatalmának egyetlen gátja marad, a köztársasági elnök, Michal Kováč. Kováč közgazdász, bankár, nem akar asszisztálni Mečiar teljesen kézivezérlésű privatizációjához, a gátlástalan vagyonosztogatáshoz.

Az elnök lemondatása Mečiar legfontosabb politikai célja. Ivan Lexa, a titkosszolgálat vezetője szállítja a megoldást: az elnök fia mindenféle gyanús nemzetközi ügyletekbe keveredett, Németországban eljárás folyik ellene. Lexa megfigyelteti a fiút, és elraboltatja. Ausztriába viteti, arra számít, hogy a németek lecsapnak rá. De a németek résen vannak, megsejtik, hogy valami politikiai provokáció készül. A botrány kirobban: a még létező független szlovák sajtó – élén a SME napilap oknyomozó riporterei – és az ellenzék azonnal Mečiart vádolja az emberrablás megszervezésével. Bebizonyítani ugyan a mai napig nem sikerült, de más logikus magyarázata aligha van a történteknek. Az ügy két koronatanúja a titkosszolgálat két kiugrott alkalmazottja, Oskar Fegyveres és Róbert Remiáš. Fegyveres külföldre menekül, Remiáš otthon bújkál. (Fegyveres hosszan beszél a filmben.)

Addigra (1996-ban vagyunk) Szlovákiában, különösen Pozsonyban elég kaotikussá válik a helyzet. A szervezet bűnözés ellepi a fővárost, szinte mindennaposak a bombamerényletek, fegyveres leszámolások. (Ugyanebben az időszakban zajnalak a legsúlyosabb olajügyek és maffialeszámolások Magyarországon.) Róbert Remiášt is gépkocsijába rejtett bombával gyilkolják meg Pozsony közepén.

Bár Mečiar még mindig bűvkörében tartja az ország jelentős részét, és elképesztő hangulatú gyűléseket tart, ahol szlovák anyák köszönik meg az édesanyjának, hogy fölnevelte, a közhangulat érezhetően változni kezd. A hazugságok egyre nyilvánvalóbbak.

A kormányfő és a titkosszolgálat feje, Ivan Lexa belegabalyodik a történetbe, elkeseredetten akadályozzák a nyomozást az ügyben, de ez csak egyre több lebukáshoz vezet. Megint nagyszerű aha-, ühüm- és naneba-pillanat, amikor Nvotová bevágja filmjébe azt a korabeli híradórészletet, amiben Ludvít Hudek belügyminiszter pontosan ugyanazzal a technikával védekezik, mint bármelyik korrupción kapott fideszes: arról zagyvál, hogy az őt támadók „rutinszerűen rejtőzködnek olyan szavak mögé, mint jogállamiság, demokrácia, emberi jogok”. (Hudek azután nyilatkozott, hogy kiszivárgott egy lehallgatott telefonbeszélgetés, amelyen Ivan Lexával beszélik meg, hogyan kellene irányítani az emberrablás ügyében folyó nyomozást.)

A Remiáš-gyilkosság egyébként mai napig megoldatlan ügy. Elsőszámú gyanúsítottja a szlovák alvilág erős titkosszolgálati kapcsolatokkal is rendelkező hóhéra, Jozef Roháč volt, akit több magyarországi merénylettel, például az Aranykéz utcai robbantással is gyanúsítottak.

A szörnyű Rémiáš-merénylet tehát a dramaturgiai csúcspont.

A katarzis pedig Mečiar bukása. Az 1998-as parlamenti választás Szlovákia történetének legnagyobb politikai őrülete: hisztérikus hangulat, 84 százalékos részvétel. Az eredményhirdetés után tomboló emberek az utcákon: Mečiar megbukott. Pártja, a HZDS ugyan több szavazatot kapott, mint bármely másik párt, de olyan kis előnnyel nyert, hogy nem tudott kormányt alakítani. Az eredmény a korszak végét jelenti, és ezzel láthatóan tisztában van ő is, szinte a vereség pillanatában föladja: a köztévében, otthonos interjúszobájában egy kis népdallal búcsúzik.

link Forrás

(1999-ben még indul a köztársasági elnöki címért, de újra vereséget szenved, 2000-ben átmenetileg visszavonul. Csak 2004-ben tér vissza, újra elnökjelöltként, de megint kikap. Ez az igazi vég. A HZDS ugyan még a 2002-es választást is nyeri, de kormányt alakítani megint nincs esélye. 2006-ban már 8 százalékos párttá zsugorik, 2010-ben pedig 4 százalékossá, kiesik a parlamentből.)

Martin Milan Šimečka író, publicista, a SME volt főszerkesztője foglalja össze 1998 tanulságát, és mondja el a film nagy tételmondatait: Szlovákia Mečiar legyőzésével vált igazi nemzetté. A bársonyos forradalom csak úgy megtörtént velük, Csehszlovákia szétesése szintén, de Meciar megbuktatása igazi politikai tett volt. Közös elhatározás.

A szlovákok eldöntötték, hogy a Nyugathoz akarnak tartozni.

Hozzátehetjük, hogy a szlovákoknak annyiból mégis mázlijuk volt Mečiarral, hogy még a NATO- és EU-csatlakozás előtt kapták be. A mečiarizmust elsősorban az a félelem buktatta meg, hogy Szlovákia kimaradhat a nyugati világból. Vladimír Mečiar számunkra oly ismerős Nyugat-ellenes lózungjai rezonáltak ugyan a szlovákok jó harmadának lelkében, de a többség mégis úgy volt vele, hogy inkább Volkwagen Golfot szeretne, mint Ladát.

Amikor már naponta jöttek Nyugatról az egyre keményebb figyelmeztetések, Mečiar pedig Moszkvába kezdett rohangálni hirtelen, a szlovákok megijedtek.

(Hogy mennyire nincs új a nincs-új-a-nap-alattban sem: Mečiar szuverenitásfölfogása kísértetiesen hasonlított a mai Orbánéhoz: ami az ő hatalmát korlátozza, az a nemzeti függetlenség megsértése. A függetlenség az – ő ezt a szót használta a szuverenitás helyett –, ha a trambulinról hugyozhat a medencébe.)

A nyugtalanító epilógusban előkerül a film titkos főszereplője, Fedor Flasík. Az ő nevét tán még a külpolitikai híreket legnagyobb étvággyal fogyasztó olvasók sem ismerik Magyarországon. Ő volt Meciar Finkelsteinje és Ron Werbere, sőt még több is annál. Egyébként külsőre végtelenül ismerős figura: mintha már láttuk volna az Ötkert, a Kioszk vagy valamelyik Szent István téri borbár teraszán ücsörögni felhajtott gallérú piképólóban, vitorláscipőben, vállon átvetett Hugo Boss-pulcsival. A nagyon sikeres kelet-európai vállalkozó archetípusa. Szoláriumbarna arcszín, szivar, hatvanévesen is remek kondíció, az íróasztal sarkán biztosan egy Porsche Cayenne kulcsa lapul.

Flasík már megjelenik a film közepén is, és elmondja azokat az okosságokat, amikről mi, szegény magyarok azt gondoltuk, hogy a Finkelstein nevű megaguru importálta a nagy és fejlett Amerikából a Kárpát-medencébe, egyenesen Orbán Viktor megrendelésére. Tessék, most kiderült, hogy a szlovákok helyben is meg tudták termelni: hogy a politika elsősorban érzelmi kérdés, és egyáltalán nem racionális döntések láncolata.

„A fenét! Az érzelmekről szól az egész!”

– mondja Flasík, aki a film felvétele idején már Robert Fico jelenlegi miniszterelnök kampánymenedzsere, felfedezője és mentora. Érezhetően büszkén és szerénytelen gesztusokkal magyarázza, hogyan választotta ki a feladatra Ficót: 180 centinél magasabb, vidéki és jó szónok. Abban a bizonyos epilógusban pedig ugyanebben a laza-magabiztos stílusban adja elő, hogyan is kell csinálni ezt a politikuskodást errefelé: hagyni a nagy víziókat, bonyolult üzeneteket a francba, a lényeg a célcsoport ismerete. Meg kell nézni, mire ugranak éppen a népek, két-három egyszerű üzenetet formálni belőle, azt megtolni 2-3 millió euróval, és kész is a 20-30 százalék. WIN.

Hogy aztán ebből hogy jön ki maga az ország, az más kérdés.

Vladimír Mečiar közben, szlovák címeres, monogramos zokniban pásztorkalap-cserélgetős népi játékot játszik az unokákkal. Száll a dal, móka, kacagás.