Hogyan fordulhat elő, hogy miközben a fejlett országokban soha korábban nem tapasztalt jólétben és biztonságban élhetnek az emberek, sokan egyáltalán nem érzik jobban magukat a bőrükben? 

Sőt, a fejlett országokban az életkörülmények látszólagos javulása ellenére az elmúlt évtizedekben egyes testi és lelki betegségek gyakorisága még növekedett is. A 2-es típusú cukorbetegség és az elhízás világjárvány lett, 2013 óta többen halnak meg elhízás következtében, mint dohányzás miatt. 

Ugyanígy világjárvány ma a depresszió is: a WHO számításai szerint 1996 és 2013 között 54,3 százalékkal nőtt meg a depressziós esetek gyakorisága, Magyarországon ma ez a harmadik leggyakoribb ok, ami tartós munkaképesség-csökkenést okoz. 

Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Purebl Györggyel, a Magyar Pszichiátriai Társaság leköszönő elnökével, aki beszélt arról is, hogy közel sem a depresszió az egyetlen mentális zavar, ami terjedni kezdett, és a mentális zavarok mellet az Európai Unió tagállamaiban mára a munkahelyi stressz lett a leggyakoribb oka a munkahelyi hiányzásoknak is.

Ez persze összefügg azzal, hogy az EU szigorú munkavédelmi szabályai számos korábbi veszélyforrást megszüntettek: ma már nem ömlik ránk a forró ólom a munkahelyünkön és nem kapunk szilikózist sem. De a stressz mértéke nem csökkent, ez világosan látszik a nyugat-európai és az amerikai adatokból is. 

„Ez azért érdekes, mert közben egy olyan világ vesz körbe minket, amiről elsőre azt gondoljuk, hogy jó benne élni. Megvan mindenünk, jólét és biztonság van, kiszámítható az élet.”

- mondja erről Purebl, aki szerint épp ezért komoly feladvány annak megválaszolása, hogy a látszólag adott kedvező körülmények ellenére miért nem szorult vissza a mentális zavarok aránya. Ez a kérdés sok kutatót foglalkoztat, számos elmélet próbál magyarázatot találni erre a talányra, mi most három gyakran felmerülő elképzelést mutatunk be röviden, de Purebl szerint a legvalószínűbb, hogy ezek más-más mértékben, de mind felelősek a mentális állapotunk alakulásáért. 

• Túl sok információ
  

Az egyik elterjed elmélet arra helyezi a hangsúlyt, hogy óriási információs nyomásban élünk, nagyságrendekkel több információval kell megbirkóznunk, mint a korábbi korszakok lakóinak. Egyrészt eleve több hírt olvasunk, másrészt pedig nagyon gyorsan változik körülöttünk a technológia, ezzel pedig folyamatos tanulásra vagyunk kényszerítve. 

150 évvel ezelőtt egy technológia simán érvényes volt akár száz éven keresztül is: egy kés kovácsolása vagy tetőszerkezet felhúzása évszázadokon át hasonlóan zajlott. Ezért volt az idős emberek felhalmozott tudása óriási kincs: nekik volt a legnagyobb tapasztalatuk egy változatlan világban.

Most viszont három-öt évente a legtöbb használati tárgyunk működését újra kell tanulnunk, elég, ha csak a telefonunkra gondolunk példaként. 

„Ha pedig nem követjük a változásokat, akkor lemaradunk, és ott találjuk magunkat, hogy a tudásunk nem hasznos a közösségünk számára. Óriási nyomást jelent ez a folyamatos tanulási kényszer, és ez mindenkit érint.” 

• Elcsúsztak az igényeink 

Létezik ezen kívül egy antropológiai magyarázat, ami arra épít, hogy az embereknek vannak egyrészt igényeik, másrészt az ezek kielégítésre rendelkezésre álló eszközeik, és ha ez a kettő nagyon távol esik egymástól, az pszichés feszültségekkel jár. 

Márpedig az elmélet hívei szerint az igények és a lehetőségek mára nagyon eltávolodtak egymástól. Míg Purebl szerint a nyolcvanas években egy átlagos magyar fiatal számára az az életpálya, hogy lesz egy házastársa, lesznek gyermekeik, egy saját lakás és esetleg egy kisebb nyaraló, vonzó volt, ma azt látni, hogy a legtöbben nem ezt az utat akarják járni. 

„Ezt látni a médiából is, ahonnan az a kép árad felénk, hogy anyagilag és szociálisan is nagyon sikeresnek kell lennünk, ezen kívül fiatalnak kell lenni és meg kell felelni egy olyan szépségideálnak, melynek az emberek nagy része alapból nem tud megfelelni.”

Purebl szerint nem célravezető ezért a médiát kárhoztatni, mivel az csak visszatükrözi a társadalmunk értékeit. A mi civilizációs korunkra pedig az jellemző, hogy látszólag rendkívül szabad: mindent lehet, amit a törvény nem tilt. De valójában szépnek, fiatalnak és sikeresnek kell lennünk, ami rendkívül intoleráns az emberiség nagy részével szemben. 

Ebből fakad, hogy sokan idővel frusztrálva érzik magukat, azt tapasztalják, hogy nem azt az életet élik, amit szerettek volna maguknak. Kiutat ebből az jelenthet, ha van az ember életének egy koherens értelme:  kutatásokból lehet tudni, hogy azokban a kisközösségekben, illetve azoknál az egyes embereknél, akiknek az életük egy külön rugóra jár, ritkább a mentális zavarok gyakorisága. Ezt a más rugót jelentheti akár egy szeretettel űzött hívatás, egy másik személy iránti szeretet, de akár egy vallási kötődés is. A lényeg, hogy legyen egy koherens tartalom, ami értelmet ad a mindennapoknak. 

• Eltávolodtunk a természettől 
  

2017-ben Jeffrey C. Hall, Michael Rosbash és Michael W. Young kapták meg az orvosi Nobel-díjat a cirkadián ritmust szabályozó molekuláris mechanizmus felfedezéséért. Ez szokatlan döntés volt, ritkán fordul elő, hogy egy alapkutatást díjazzanak Nobellel. Purebl szerint, mint minden Nobel-díj odaítélése, ez is egy üzenet volt, és egy új szemléletet hozott be az egészségről való gondolkodásba: 

az ökológia szerepét. 

Azt ma már tudni, hogy a biológiai ritmusnak sokkal nagyobb szerepe van az ember egészsége szempontjából, mint azt sokáig feltételezték. És ez a ritmus sok embernél felborult vagy legalábbis megtépázódott: a civilizációs környezet, amiben élünk, egyszerűen nem passzol ehhez a ritmushoz. 

„Korábban azt gondoltuk és közhelyszerűen ismételgettük is, hogy az ember egészsége szempontjából a környezete nagyon fontos. De ezen automatikusan az általunk létrehozott mesterséges környezetet értette mindenki. Az a gondolat, amit a cirkadián ritmus fontosságát hangsúlyozza, egyben azt is sugallja, hogy mesterséges környezetnél sokkal fontosabb számunkra a természetes környezet - ez, egy új paradigma, amely azt állítja, hogy ez a világ, melyben élünk, sokszor kellemes és akár örömteli, de mégsem kedvező sem az anyagcserénk, sem a testünk, sem a pszichénk szempontjából.”

– mondja Purebl, aki szerint jellemző ugyan az emberekre, hogy folyamatosan próbálják a határaikat tágítani, de a jelek alapján mégis jobb lenne, ha a testi-lelki egészségünk szempontjából bizonyos határokat elfogadnánk. És ezek a határok a természetes környezetben gyökereznek, abban az ökoszisztémában, melyben az ember évezredeken át élt, és melyhez alkalmazkodott, együtt az állatokkal, növényekkel, sértetlen biológiai ritmussal, és azzal az elvvel, hogy a számára egészséges táplálékot testmozgással kell megszereznie. 

Ezek olyan alapelvek, melyek a közelmúlt több kutatása szerint is alapvetően meghatározóak az egészségünk szempontjából. Egyszerűen azért, mert az evolúció során az emberi test és psziché arra specializálódott, hogy abban az ökoszisztémában éljen, ahol a Nap és a Föld ritmusa mindennap ismétlődik, nem csak kívül, de belül, a génjeinkben is: 

„Nagyon szép ez, hogy az asztronómiai ritmus benne ketyeg a génjeinkben. Ez mutatja, hogy az ökoszisztémánk nagyon erősen meghatározott abban a csillagászati környezetben, amiben létezünk.”

Ezt az ökológiai szemléletet támasztja alá egy sor felismerés, amit különféle kutatásokból lehet már tudni. Például hogy az egészséges táplálkozás alapelvei gyakorlatilag megegyeznek egy gyűjtögető-vadászó életmódot kísérő táplálkozás alapelveivel: sok zöldség, kevés, sovány hús, még kevesebb szénhidrát. Vagy a mozgás fontossága, a testmozgás ugyanis alapvető jelentőségű az ember testi és mentális egészségében. Ez az egyik legjobb stresszkezelő eszköz, hatékonyan segít megelőzni a depressziót, és a rendszeresen mozgó embereknek az öregedése is lassabban zajlik. 

Szintén jó a testi-lelki egészségünk számára, hogy ha egy támogató, szeretetteljes, játékos szociális környezetben élünk. Ez is olyan tényező, ami szorosan összefügg a cirkadián ritmussal, a ritmust beállító egyik elem ugyanis az örömteli társas együttlét másokkal. Izgalmas felismerés, hogy milyen erős biológiai hatást képes egy társas hatás közvetíteni. 

„Ez az új paradigma azt állítja, hogy figyelnünk kell a határainkra, és ezt a határt a természetes környezet jelöli ki. Sokat kell zöldben lennünk és nagyon sokat kéne másokkal együtt lennünk.” 

Vannak antropológiai kutatások, melyek arra is utalnak, hogy valószínűleg jóval kevesebbet kéne dolgoznunk. A vadászó-gyűjtögető törzseknél például a munkára fordított idő 4-6 óra lehetett naponta. Purebl szerint igazán komoly változást az emberek életmódjában az elektromosság felfedezése hozott. Ez tette lehetővé, hogy az emberek sötétedés után is hatékony munkát tudjanak végezni, előtte nem lehetett váltott műszakban dolgozni. 

A munkának egy másik dimenzióban is hatása van a mentális egészségünkre: azzal, hogy egyre kevesebb a fix, kiszámítható keretek között zajló munkatípus, és egyre többen dolgoznak rendszertelenül, projektről projektre váltva. Ugyan az embereknek nagyon jó az alkalmazkodóképessége és szinte mindenhez tudunk alkalmazkodni, de épp az állandó alkalmazkodási kényszerhez való alkalmazkodás nagyon megterhelő számunkra. 

„Azt egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ez a fajta civilizáció, melyben élünk, sok szempontból nagyon jó nekünk, bizonyos elemi igényeket abszolút mértékben kielégít: a biztonságot és a jólétet. Van mit enni és nem halhatok meg bármelyik percben, ezek nagyon fontos szempontok. De az ökológiai szemlélet azt mondja, hogy lehetnek más biológiai igények is nagyon elemiek. Például, hogy ne terhelődjek túl mentálisan, hogy hagyjanak engem aludni.”

Purebl szerint elképzelhető, hogy el kellett mennünk a falig: bizonyos nagyon alapvető igényeket csak akkor kezdtünk felismerni, amikor már durván megfosztottuk tőlük az életünket. Több tízezer éven át éltünk például az állatok közvetlen közelében, és csak a modern városi kultúra távolodott el valamennyire ettől. De az állatok implicit jelenléte még így is óriási maradt. Egyrészt sok ember tart különféle háziállatokat, az állatok virtuális jelenléte pedig hatalmas: a mesék, a reklámok, az internet mind tele vannak állatos tartalmakkal. 

Ebből egy nagyon erős pszichológiai igényt lehet kiolvasni: az emberek vágynak arra, hogy az állatok a közelükben legyenek. És kutatásokból lehet tudni azt is, hogy a mentális kihívásokkal küzdő emberek jobban érzik magukat az állatok közelében. 

Hasonlóan, egy ideje már zajlanak vizsgálatok azzal kapcsolatban is, hogy a zöldben eltöltött idő mennyire hatékonyan javítja a mentális egészségünk állapotát. Nemrég például egy nagy európai kutatásban vizsgálták azt, hogy a városi zöld növényi körzet hogyan függ össze a lelki egészséggel, és nem meglepő módon azt találták, hogy nagyon fontos, hogy a város lakói mennyire férnek hozzá zöld területekhez. A kutatás arra jutott, hogy a zöld területek elérhetősége meghatározó az emberek egymás közötti szociális kapcsolatának alakulásában is, ami pedig erősíti a társadalmi kohéziót és szintén a lelki egészség javulásához vezethet. 

Miért lennénk mi a kivételek? 

Azt, hogy az ember egészsége nem lehet független a természethez való viszonyától, meg lehet közelíteni egy filozofikusabb irányból is: a globális felmelegedéssel látni, hogy az a mesterséges környezet, amit teremtettünk a magunk számára, mekkora ökológiai károkat tudott okozni. És nagyon nehéz elképzelni, hogy miközben a klímaváltozás következtében ennek az ökológiai rendszernek minden része sérüléseket szenved el, épp egyetlen eleme, az ember ne sérülne egyáltalán. 

A kutatók által felállított diagnózis alapján nincs sok okunk az örömre: a jelek arra utalnak, hogy olyan korban élünk, amikor az életvitelünk nagyon messzire szakadt attól a ritmustól, ami a biológiai működésünket meghatározza, és ez az eltérés sok ember számára komoly mentális feszültséget okoz. 

De arról azért nincs még szó, hogy teljesen tehetetlenek lennénk. Purebl elmondása szerint kardiológusok, belgyógyászok és pszichiáterek már régóta ismételgetik, hogy mire kell odafigyelnünk: táplálkozzunk egészségesen és mozogjunk sokat, lehetőleg napi rendszerességgel. Ezek pszichés szempontból pont ugyanolyan fontosak, mint a testi egészség szempontjából. 

Emellett sokat segíthet, ha legalább napi félórát tudunk szánni valami olyan programra, ami csak nekünk fontos, ami számunkra okoz hedonisztikus örömet. Valamint törekedjünk arra, hogy legyen az életünknek egy olyan ritmusa, amit még a legmostohább munkakörülmények között is be tudunk tartani. Ha más nem is megy, legalább az étkezések időpontjait hangoljuk össze minden nap, ez is segít a cirkadián ritmus fenntartásában. 

Még mindig stigma a depresszió 

Az imént említett feszültségek vezethetnek ahhoz, hogy a fejlett országokban mára a depresszió lett az egyik leggyakoribb oka a munkahelyi hiányzásoknak. A jelenleg elérhető vizsgálatokból azt látni, hogy az EU országaiban a depresszióval küzdők aránya nagyjából ugyanakkora: a férfiaknál 7, a nőknél 14 százalék. Az egy izgalmas kérdés, hogy mi okozza a nemek közötti különbséget. Egy ideig próbálták hormonális alapon magyarázni, de ezek a kutatások zsákutcának bizonyultak. 

Jelenleg két elmélet van, amely mögött sok adatot sikerült felsorakoztatni. Az egyik azt állítja, hogy a nőkön sokkal nagyobb a pszichoszociális stressz, mint a férfiakon, mivel a nők ma már kettős szerepben vannak, míg a férfiak megmaradtak a hagyományos szerepüknél. A nőknek ugyanis ma már karrierjük során ugyanolyan döntéseket kell meghozniuk, mint a férfiaknak, sokszor ugyanakkora munkahelyi terhelés is hárul rájuk, de közben az otthoni, családdal kapcsolatos döntésekbe a férfiak jóval kevésbé folytak bele. Olyan döntésekről van szó, mint hogy ki beszéljen a tanárnővel, ki ápolja a beteg nagymamát, ki vigasztalja meg a gyereket.

A jelenlegi kutatások alapján a legtöbb bizonyíték ezt az elméletet támasztja alá, és Purebl szerint az utóbbi időben felszínre került zaklatási ügyek is azt mutatják, hogy nem nagyon akad olyan színtere a világunknak, ahol a nők ne lettek volna kitéve komoly pszichoszociális stressznek. 

A másik elmélet pedig azt mondja, hogy ha a depresszió klinikai tünetei közé bevennénk az agresszív, másokkal szembeni tolakodó viselkedést (ahogy az a gyerekkori depresszió tünetei között még szerepel), illetve a szerfogyasztást, akkor rögtön kiegyenlítődne a depresszióval küzdő férfiak és nők aránya. 

Vagyis a különbség csak látszólagos: a depresszió diagnózisának felállításához szükséges tünetek jelenleg inkább a nőkre szabottabbak.

A depresszió visszaszorítása azért is lenne kiemelt közegészségügyi feladat, mert a depresszióval küzdők jóval könnyebben betegednek meg egyéb, szervi problémákkal is, ez pedig jelentős pluszterhet jelent az egészségügyi ellátórendszernek. 

Ma Magyarországon alapesetben a depressziót gyógyszerrel kezelik, és Purebl elmondása szerint a legtöbb beteg számára ennek a kezelési módnak nagyobb az előnye, mint a kockázata. Emellett vannak a pszichoterápiának azok a válfajai, melyek bizonyítottan hatékonyak a depresszió ellen, és vannak a különféle kiegészítő kezelési módok, például a testmozgás, ami megelőzésben és gyógyításban is segít. 

A gyógyszeres kezelés terén Magyarországon nem lenne rossz a helyzet, elég széles körben érhetőek el gyógyszerek, sok EU-s országhoz képest megfizethetőbb áron. Ehhez képest Magyarországon az antidepresszívumok fogyasztási aránya meglehetősen alacsony, szemben a nyugtatófogyasztással, ami viszont az egeket veri. Pedig a nyugtatók csak átmeneti enyhülést hoznak, nem gyógyítják az okokat, és károsabb a fogyasztásuk, mint az antidepresszívumok. Purebl szerint ez egyrészt múlhat azon, hogy az antidepresszívumokkal szemben számos sztereotípia él, másrészt pedig a háziorvosok is eleve kevésbé hajlamosak felírni. 

Szintén problémás Magyarországon a pszichoterápia helyzete: ez a kezelési mód állami finanszírozásban alig érhető el, magánpraxisból meg ugyan bőségesen akad, de azt sokan nem tudják megfizetni. A kapacitáshiány nem csak nálunk okoz problémát, a skandináv országok, Németország és Franciaország kivételével az egész EU-ban korlátozottan érhető csak el az államilag támogatott pszichoterápia. 

A hazai finanszírozási rendszerben annyira keveset fizet az egészségbiztosító az állami ellátásban végzett pszichoterápiáért, hogy abból a pénzből egy rendelő működési költségeit sem lehet kitermelni. (A magyarországi pszichoterápia hozzáférhetőségével és finanszírozásával nemrég egy külön cikkben részletesen foglalkoztunk.)

A támogatások növelése mellett segítséget jelenthetnének azok az új típusú terápiás módszerek is. Az egyik ilyen megoldás az internetalapú pszichoterápia, aminek terjedését a WHO és az EU is szorgalmazza, és melyek megfelelő betegmotivációk megléte mellett annyira hatékonynak tűnnek, mint a élőszóban, helyszínen történő terápia. 

Másrészt a jövőben még jobban elterjedhetnek a részben vezetett önsegítő eszközöknek nevezett kezelési módok. Ezek felépítésükben leginkább egy online játékra hasonlítanak, és alkalmasak arra, hogy megtanuljuk kezelni a hangulati tüneteinket. Ezek enyhe, illetve középsúlyos depresszió kezelésében segíthetnek, és minden esetben egy orvosi diagnózis kell, hogy megelőzze az alkalmazását, mivel nem minden mentális zavar ellen hatékonyak. 

Szintén egy felmerülő megoldás lehet Purebl szerint, ha a pszichoterápia módszertanát a lehető leginkább leegyszerűsítik. Bonyolultabb, súlyos mentális zavarok kezelésére ez természetesen nem jelentene megoldást, de össze lehet állítani egy olyan terápiás készletet, amit a háziorvos vagy akár egy nővér is alkalmazhat. Ezek az úgy nevezett alacsony intenzitású pszichológiai intervenciók néven ismert eszközök, melyek akár egyetlen könyvből is elsajátíthatóak (több ilyen ingyenes letölthető a WHO honlapjáról), és ismerni példákat arra, hogy ezeket sikerrel alkalmazzák, mondjuk az egészségügyi ellátásban keletkező súlyos stressz kezelésére. 

Purebl szerint ezeknek az eszközöknek a bevetésével mérséklődhetne a kapacitáshiány, ráadásul egy jóval progresszívabb és költséghatékonyabb ellátási rendszer jönne létre, melyen belül lenne egy kis csoportja azoknak, akik súlyos problémákkal küzdenek, és sok időt és energiát igénylő pszichoterápiára van szükségük, és ezt valóban meg is kapnák, lennének azok, akiknek egy rövidebb pszichoterápia is segítséget nyújthat, és lenne a legnagyobb csoport, azokkal, akiknek már az alacsony intenzitású ellátás is javítani tudna a helyzetén. 

Felső kép: Juan-Carlos Muñoz/Biosphoto