Már megint történelmet írogat a magyar jégkorong

A szélesebb néptömegek számára szinte észrevétlenül elkezdődött a 2018/19-es szezon a szlovák Extraligában, ami önmagában nem különösebben lenne izgalmas a jégkorongrajongó szubkultúra számára sem, ám ezúttal különlegesek a körülmények. A bajnokságnak ugyanis ebben az idényben két magyar résztvevője is van: a DVTK Jegesmedvék és a MAC Újbuda.

Csatlakozásuk mikéntjével és hogyanjával meglehetős visszafogottsággal foglalkozott a hazai sajtó irány- és mértékadó része, nemhogy az egyéb fórumok, a sportnapilap sem szentelt a témának kolumnás sorozatokat. Ami megjelent ez ügyben, leginkább azzal foglalkozott, hogy milyen pénzből és miért mennek amazok közé emezek a csapatok. Szeptember közepén a második számú felvetés már érdekesebbnek tűnik, minthogy öt nap alatt le is ment három forduló, és előbb a DVTK Jegesmedvék, majd a MAC Újbuda is megszerezte első győzelmét. Előbbi még vasárnap verte a Zsolnát 6-2-re, míg utóbbi keddi sikere óriási szenzációnak számít a berkekben: a Majoross Gergely vezetőedzette csapat az aktuális Extraliga-címvédő Besztercebányát nullázta le a Tüskecsarnokban – 4-0 lett –, nem kevesebb, mint 720 néző előtt. Erre a látogatottságra némely legfelsőbb osztályú futballstadionokban akár büszkék is lehetnének – az eredményre dettó –, a jégkorongos világban azonban felemás érzések keletkeztek.

Mielőtt ezen ellentmondások végére járnánk, lépjünk vissza egyet, és válaszoljuk meg mi is a kérdést: minek mentek oda? Arról már sokszor és sok helyütt volt szó, hogy a magyar jégkorong a kilencvenes évek második fele óta egyebet sem csinál, csak fejlődik folyamatosan. Nem arról van szó, hogy ez a sportág a profizmus perfekt szigete lenne ezen a mocsaras vidéken, mégis: valamit valakik elég jól csinálnak ahhoz – és elegen –, hogy úgy tűnjön, van értelme költeni az érintettekre, és szurkolni is érdemes nekik, speciális tekintettel a válogatottra. Amely 2000 óta minimum a másodvonalban szerepel, de időközben kétszer – 2008-ban Szapporóban és 2015-ben Krakkóban – feljutott a legjobbak közé is, és bár mindkétszer kiesett postafordultával, az idei áprilisi budapesti divízió 1/A-s világbajnokságon is csupán 16 másodperc választotta el attól, hogy harmadszorra is összehozza az úgynevezett csodát. (Magyarország 2-0-ra, majd 2-1-re vezetett Nagy-Britannia ellen, ha a britek nem egyenlítenek, megvan a feljutás – de egyenlítettek az utolsó pillanatokban.) 

Ez egyébként nem is lett volna csoda már. Igazából Krakkó sem volt az három éve, mivel a magyar jégkorong elég erős lett közben ahhoz, hogy a másodvonalban rendre a feljutásra esélyesek között tartsák számon. Ezzel szemben amikor fent van – mint 2009-ben Zürichben és 2016-ban Szentpéterváron –, akkor inkább esélyes a kiesésre, mint a bent maradásra, és ezt az esélyt eddig mindig érvényesítette, bár Oroszországban a fehéroroszok legyőzésével learatta első sikerét is az elitben.

Az ez idő szerinti cél tehát a fentiekből következően nem más, mint hogy a feljutás vonatkozásában favorit legyen Magyarország, kiesésileg ellenben ne elsőként kerüljön szóba. Vagyis legyen ún. liftező válogatott. Vagy olykor bent maradó. Esetleg, uram bocsá’, stabil szereplője az elitnek.

Hogy mi kell ehhez? Nyilván sok minden – de az apróbb részletekbe ezeken a hasábokon ne menjünk bele. A nagyja: szükség van kompetitív hazai bajnokságra, magas szintén jégkorongozó légiósokra, valamint – a domináns elképzelések szerint – néhány olyan klubcsapatra, amelyek erősebb pontvadászatokban méretnek meg hétről hétre, miáltal a náluk játszó kiváló magyar hokisok az intenzív igénybe vétel és a jelentősebb kihívások okán még kiválóbbak lesznek.

A példát a Fehérvár AV19 szolgáltatta ehhez, amely 2007-ben csatlakozott az osztrák bázisú nemzetközi bajnoksághoz, az EBEL-hez, és bár az azóta eltelt időben egyetlen egyszer sem jutott el még az elődöntőig sem, a közmegegyezés úgy véli, játékosainak fejlődése főként Szapporóhoz járult hozzá egyértelműen, de a későbbi magasabb szintek stabilizálódásában is szerepet játszott.

Ha egy csapat is majdhogynem nyarat csinált, három még inkább megteheti, gondolhatták az illetékesek. Mivel az EBEL-ben nem volt fogadókészség további magyar klubok iránt – hiába kopogtatott náluk régebben a Dunaújváros, majd nemrégiben a MAC –, adta magát a szlovák irány. Ahol az osztrákokkal ellentétben némi hezitálás után kinyitották a kapukat. Nem a szegény szomszéd iránti szánalomból, hanem azért, mert ők is jól jártak. Egyrészt kaptak némi extrát, másrészt nőtt a piacuk, harmadrészt náluk is fokozódott az érdeklődés. Nem is kicsit, inkább nagyon. Meglepő vagy sem: sokkal jobban, mint nálunk. Hiába: ott nemzeti sport a jégkorong, itt meg nem. Egyelőre.

Arról talán a leglaikusabbak is tudnak, hogy a szlovák hoki messze fölöttünk található. Úgyszólván hagyományosan. Szlovákia válogatottja 2002-ben világbajnok volt, és bár azóta gyengébben teljesít, még 2012-ben is sikerült eljutnia a döntőig. És noha igaz, hogy első számú kirakatcsapata, a HC Slovan Bratislava nem otthon játszik, hanem az orosz bázisú KHL-ben, a bajnokságuk nélküle is bivalyerős, legalábbis semmivel sem gyengébb, mint az EBEL.

Ebbe a közegbe került bele a DVTK és a MAC. Hogy miért éppen ők? Azért, mert az utóbbi években kétségkívül kiemelkedtek az itthoni kontextusból, és minden jel szerint – ilyen volt például a szeptember eleji Szuperkupadöntő, amelyen a MAC legyőzte az EBEL-es Fehérvárt – elértek egy olyan szintre, amely új megpróbáltatásokat kívánt. 

Az idén a MAC Újbuda volt az Erste Liga bajnoka, előtte a DVTK triplázott, sok vitatkozni való nincs ezen. Azon lehetne, hogy miért nem a hazai bajnokságot fejlesztik erőteljesebben, de ez a polémia is akadémikus lenne. Pláne, hogy a tizenegy csapatos Erste Liga – itt alapvetően magyar és romániai klubok játszanak, valamint a Vienna Capitals farmcsapata – is dinamikusan indult, és úgy tűnik, a két távozó miatt nem kell színvonalesésre számítani.

Ezzel együtt nagy kérdés volt, hogy mekkora ugrás lesz ez a sötétbe a két szlovák Extraliga-újonc számára. Mert hát csak az alapszakaszban több mint ötven meccset kell lejátszaniuk korábban sosem tapasztalt intenzitással, miközben olyan csapatok az ellenfeleik – Trencséntől Poprádig, Beszrecebányától Kassáig –, amelyekre pár évvel ezelőtt is csak nagyon-nagyon lentről nézhettek felfelé. Ergo előre lehetett tudni, hogy mindez nem csupán lehetőség, de felelősség is. Ha hülyére vernék őket hetente háromszor – minden kedden, pénteken és vasárnap meccs van –, az az egész projekt kudarcát jelentené.

Ehhez képest értékelendő nagyra a 6-2-es DVTK Jegesmedvék–Zsolna és a 4-0-s MAC Újbuda–Besztercebánya. A két történelemíró meccs önmagában még nyilván nem garancia semmire, hosszú menetelés vár mind a két csapatra. De az akkor is öröm, hogy az első lépéseket nem vétették el. Nincs is másra szükség, mint hogy így folytassák. Illetve még valamire: érdeklődésre. Ha nemzeti sport, ha nem. Miskolcon még csak-csak rendben van az is – bár ott sem jött össze az abszolút telt ház a Zsolna ellen –, de a Tüskecsarnok 720 nézője tényleg kevéske. Bár az is lehet, hogy csak kell egy kis idő. Ha a válogatott vb-meccseire mindig megtelik az Aréna – 8000 emberrel –, akkor előbb-utóbb ide is idetalálnak. Hiszen nem sok hely és műfaj van Magyarországon, ahol ilyen produkciót – kicsike túlzással: világszínvonalat – osztogatnak ezerötszáz forintért. Meg ahol úgy megy, hogy nem kifütyülik a szlovák himnuszt, hanem megtapsolják, és fordítva.

Szerző: Gazda Albert, a Jégkorongblog szerkesztője

Ahogy a napokban mindenki láthatta, Magyarországnak csak akkor van jövője, ha lesz független sajtója. Ezt olvasóink is így gondolhatják, hiszen

ALIG EGY HÉT ALATT REKORDÖSSZEGGEL, 5 MILLIÓ FORINTTAL SEGÍTETTÉK A 444 MŰKÖDÉSÉT.

Ahhoz, hogy a 2019-ben is megőrizhessük függetlenségünket, a Te támogatásodra is szükségünk van. A célunk 2018 végéig 50 millió forintot összegyűjteni az olvasóinktól, akik ebből 41 milliót már össze is dobtak. Nagyon köszönjük!

DE HOGY TÉNYLEG ELÉRHESSÜK A KITŰZÖTT CÉLT, KÉRJÜK TÁMOGASD MÉG IDÉN A 444-ET!

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.