„Van az írónak egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papírt fekete karcolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egypár kedvező bírálat, vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. S ki az istentől nyert tehetségeit, ahelyett, hogy velök embertársai legszentebb érdekeiért küzdene, a művészi forma mélyébe elássa, csakhogy valamiképp csorbát ne szenvedjen; ki magas helikonáról, félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben csak művészi stúdiumok tárgyát látja, s míg a föld vérben áll, s az egész emberi nem vajúdások között új életnek indul, virágok- s a langy esti szellőről énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában, irigyelhetjük - tisztelet- s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek isten szívet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse.”

Ezt báró Eötvös József írta az 1845-ben megjelent, A falu jegyzője című regényében, és jól össze is foglalja benne, miért írta meg a művét. A falu jegyzője nemcsak az első olyan magyar regény, ami külföldön is elismerést váltott ki, hanem az első olyan magyar nagyregény is, amivel írója legfontosabb célja az volt, hogy a széles és pontos korrajzot adjon a korabeli magyar viszonyokról, és feltárja a problémákat.

Annak ellenére, hogy a regény legalább említés szintjén szerepel a magyar gimnáziumi tananyagban, kevesen vannak, akik olvasták is az eredetileg 3 kötetes (újabban inkább két kötetben kiadott), a legtöbb kiadásában több mint 800 oldalas szöveget. Persze nem szégyen, ha valaki elégedetten éli az életét, és nem érzi, hogy A falu jegyzőjének elolvasása olyan fájóan hiányozna belőle. Már csak azért sem, mert Eötvös szövege nem könnyű olvasmány. Egyrészt a regény több mint 170 éves, és tele van olyan - többnyire latin szavakkal - amiket ma már nem használunk, másrészt pedig - és ez a fontosabb - Eötvös körmondatai már a XIX. században is legendás hosszúságúaknak számítottak.

Viszont - talán nehéz elhinni, de - ezeket 40-50 oldal után könnyen megszokja az olvasó, és a körmondatok megfejtésével kinyílik az irónia és Eötvös lehengerlő humora is. Alig találni például ezeknél körülményesebb, hosszabb, de szebb és találóbb, magyar nyelven született mondatokat az Alföld jellemzésére:

„Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előrehalad. - A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; - itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évről fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; - ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá.”

A falu jegyzőjének a cselekménye szinte másodlagos Eötvös eszmefuttatásai és a XIX. századi magyar társadalom elmaradottságának bemutatása mellett. Ahogy a cikk elején lévő hosszú idézet is mutatja: a báró azért írta ezt a regényt, hogy bemutassa a magyarságot érintő legfontosabb problémákat, és a jellemzésükön keresztül közös gondolkodást, megoldáskeresést indítson el.

Innen, 2018-ból visszanézve az ilyen írói küldetéstudat nem tűnik különösebben nagy dolognak, az 1845-ös Magyarországon viszont nagyon is az volt: a kor magyar regényeiben nem igazán volt társadalomjobbító szándék, a romantika hagyományainak megfelelően egyszerűen szórakoztatni, gyönyörködtetni, izgatni akarták az olvasót. (Kármán József az 1794-es Fanni hagyományaival egyes értelmezések szerint ugyan némileg eltér ettől, és igyekszik megrajzolni a nők sanyarú sorsát és az igaz szerelem reménytelenségét a XVIII. századi nemesi házakban és a szülők által szervezett frigyek világában, de korképének szélességében és pontosságában a Fanni hagyományai sehol nincs A falu jegyzőjéhez képest.)

A falu jegyzője, azaz Eötvös A karthauzi után írt második regényének megjelenésekor a magyar próza talán legméltatottabb szövege Jósika Miklós Abafi című történelmi regénye volt, ami kétségtelenül nagyon izgalmas (van benne szerelem, lovagi torna, elveszett gyerek, bunyó, férfi ruhába öltöző nő, aki meghal szerelme helyett, szóval minden, ami kell), de Jósikának egyáltalán nem volt célja feltárni a jelen visszásságait.

Eötvös ehhez képest regénybe foglalja az általa a haladás legfőbb gátjának vélt társadalmi intézmény, a nemesi vármegyerendszer minden problémáját. A báró a centralistáknak nevezett politikai csoport tagja volt, ő és társai központosítani szerették volna Magyarországot, a haladást pedig a központból megreformált igazságszolgáltatással, korszerű népoktatással és közteherviseléssel vélték biztosítottnak. Az idő végül hosszú évtizedekkel később őket igazolta, a korban azonban a centralisták nem válhattak komoly politikai erővé, hiszen a választójoggal rendelkező nemesek továbbra sem akartak adót fizetni és a nemesi vármegyében látták autonómiájuk zálogát.

A vármegyében a megye nemessége felelt szinte mindenért az oktatástól kezdve az igazságszolgáltatáson át az utak minőségéig, és ez az autonómia volt a bázisa a Habsburgokkal szembeni magyar ellenállásnak is, ami a centralistáknak a haladás mögött csak másodlagos volt.

A falu jegyzőjében Eötvös éppen arra akart rávilágítani, hogy ezek a viszonyok tarthatatlanok. A regény címszereplője és egyik főhőse, Tengelyi Jónás jegyző minden jogát elveszíti, miután ellenlábasai elraboltatják házából a nemeslevelét, és a megye nemtelen emberként kezdi kezelni. Innentől Tengelyi, hiába maradt ugyanaz a tanult, becsületes és értelmes ember, más bánásmódban részesül a szolgabíró előtt, a bíróság előtt és a börtönben is, gyakorlatilag automatikusan megfosztatik minden alapvető jogától. A birtokát nem védi többé semmi, nem számíthat igazságos tárgyalásra, képviseletre, de még emberséges bánásmódra sem.

Miközben a megyében portyázó betyárok egyik leggonoszabbikának, Cifrának szinte nem is kell félnie az igazságszolgáltatástól, akármit is tegyen, mert nemesi családba született. A regény másik főhőse, Viola viszont éppen azért kényszerül betyárként élni, mert parasztnak született, az urak igazságtalanságai pedig megkeserítették az életét.

Eötvös bemutatja, hogyan él vissza hatalmával a megye senki által nem ellenőrzött főszolgabírója, Nyúzó Pál, hogyan kényelmesedik bele a megyei hivatalokba a vármegye tohonya és műveletlen nemessége, hogyan pusztul folyamatosan a megyei infrastruktúra, vagy hogy hogyan és miért maradnak parlagon a földek. Az író emellett olyan témákat is a regény cselekményébe emelt, amikről korábban vitairatokat készített. Bemutatja a magyar börtönök rettenetes állapotát (1838-ban már elkészítette a Vélemény a fogházjavítás ügyében, ns. Borsod vármegye ebbeli küldöttségéhez című iratát), és írt arról is, milyen a zsidók sorsa a XIX. század eleji Magyarországon (1840-ben jelent meg Die Emancipation der Juden. Aus dem Ungarischen übersetzt von Hermann Klein című cikke, amiben a zsidók emancipációját sürgette).

Ami miatt pedig 2018-ban is érdemes A falu jegyzőjét olvasni az az, ahogyan Eötvös lefesti a magyar nemességet. A magyarok többsége Móricz Zsigmondot méltatja, amiért a Rokonokban olyan szépen leírta, hogyan működik a magyar elit, és elszomorodunk, mikor rájövünk, hogy a regény 1932-es megjelenése és a jelen között alig változott valami. Ez az érzés még erősebb Eötvösnél, A falu jegyzője ugyanis már több mint 170 éves, és ebben a regényben is a Rokonokban leírtakhoz hasonló viszonyokkal találkozunk.

Tengelyi Jónás jegyző a Rokonok főhőséhez, Kopjáss Istvánhoz hasonlóan nagy tervekkel veti bele magát a politikába, és ugyan Tengelyi nem aljasul a környezetéhez, becsületessége és elvhűsége ki is zárja még a megyei nagypolitikából is, egy falusi jegyzői poszt jut neki, és valószínűleg azt is csak kamaszkori barátja, Réty alispán közbenjárására kaphatta meg.

Eötvös megsemmisítően ír a megyei választásról is: értelme nem sok van, úgyis az a párt nyer, amelyik többet szán a szegényebb nemesek itatására és etetésére a választás előtti napokon. Eötvös az ellenzéket is megsemmisítően, de szórakoztatóan mutatja be. A könyvben a megyei ellenzék vezére Bántornyi Jakab, aki - mióta angliai útjáról visszatért - James-nek hívatja magát, állandóan angol szavakkal tűzdeli a beszédét, és politikai karrierjét is arra tette fel, hogy válogatás nélkül minden baromságot átvegyen Angliából. Bántornyi kastélyát például így mutatja be Eötvös:

„Van Angliában egy különös dolog, melyet comfortnak neveznek, s mely e nemzetnek annyira tulajdona, hogy a szót fordíthatlannak mondhatjuk. Vannak, kik azt magyarul "kommoditás"-nak akarnák nevezni, mióta azonban a comfort a cserepesi házba behozatott, Taksony megyében mindenki meg volt győződve arról, hogy a két dolog között roppant különbség létezik, s Jakab vagy James úrnak csakhamar azon elégtétel jutott, hogy ezen állítása - melyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott - általánosan el lőn fogadva.

A comfort főképp három dologban áll. Az első: hogy a ház külső alakjában simmetria ne legyen. A második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók s főképp kisebb lépcsők legyenek a szobák között. A harmadik: hogy, mennyire lehet, az egész lakás egy s pedig kis brámaféle lakattal zárassék. Szőnyegek s jó karszékek igen kívánatosak, elkerülhetlen azonban egy vagy több s pedig kőszén égetésre épült kandalló, melynek szaga a comfortot Angliában tetemesen neveli és a világért sem volna fával főlcserélendő.

Mindez, mihelyt Jakab úr Angliából visszatért, a Bántornyiak ősi lakában alkalmazásba vétetett. A nyolcablakos kastély mellé egy egészen Loudon encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett angol emeletes ház épült; a régi tornyok egyike, mely az új épülettel öszveköttetésben állt, fölemeltetett, s Lajos úrnak a tűzveszély ellen tett minden észrevételeinek dacára falépcsővel láttatott el. A ház egyik oldalán a kert felé nagy üvegveranda, a ház másik végén, be az udvarnak, más földszinti épület állíttatott, mely a tekeasztalt foglalá magában. Szóval, ki Angliában volt, vagy legalább festésekben látta a vidékeket, melyekben a nagy britek laknak, Bántornyi James háza előtt a boldog szigeten vélheté magát, s ha a három vagy négy szilva- s a valóban tiszteletre méltó masánszki almafa nem pótolák is ki egészen a roppant tölgyeket, melyek angol lakóházakat környeznek, legalább a vörös- s fejérre festett fal, bizonyos távolból tekintve, a lehetőségig utánozá a vakolatlan falakat, melyeket James Angliában annyiszor látott.

Hogy az istállónak egy része, melyben James lovai álltak, hasonló változásokon ment át, hogy a kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat tisztogatva, soha a darázsdongást, melyet angolok ily alkalommal használnak, s melyet ortografice talán "pzsü"-vel írhatnék, szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a ház belseje nem hazudtolá meg külsejét: önkényt értetik. Lépcsők, folyosók s veranda, szőnyegek, kandallók s karszékek, szóval: nem hiányzott semmi, a brámaféle lakat pedig, mellyel az ispán részegségében az egész házat egyszer oly tökéletesen bezárta, hogy a kulcs elveszvén, a ház népe három napig a veranda ablakain járt ki s be, míg a teins úr, ki a másik kulcsot óraláncán hordá, Pestről visszajött: ismeretesebb volt az egész megyében, semhogy azt különösen említeni szükséges lenne.”

Eötvös stílusa A falu jegyzőjével - kora Magyarországát megelőzve - nagy lépést tett a realizmus felé, míg előző regénye, A karthauzi egy szentimentális énregény, A falu jegyzője után megjelenő történelmi regény, a Magyarország 1514-ben már konkrét realista jegyeket hordoz. De persze A falu jegyzője messze nem csak korrajz, van benne egy rakás izgalom, már csak azért is, mert eredetileg folytatásos közlésben jelent meg, és Eötvös maga is figyelt arra, hogy a fordulatos történet miatt az olvasók mindig lelkesedve várják az újabb részeket.

A korabeli magyar közvélemény lelkesedve fogadta a regényt, és külföldi fordításai is sikereket arattak. Természetesen voltak bírálói is, de ezek sokszor nem az irodalmi értéke, hanem politikai irányultsága miatt szólták le a könyvet. A nemesi vármegye fontosságát reálpolitikusként felismerő Deák Ferenc például ezt mondta A falu jegyzőjében bemutatott fiktív vármegyéről:

„Ahhoz a lóhoz hasonlít ez a vármegye, a melyet az anatómia könyv czimlapján találunk. Keresztülkasúl van húzva vonalakkal, s minden négyszög az állat egy bizonyos betegségét jelenti. Hát hiszen igaz, hogy megvannak mindazok a lóbetegségek, de olyan ló nincs a föld hátán; a melyben minden betegség együtt volna."

De hogy Eötvös nem csak céltalanul kritizálni akart, arra bizonyíték a regény lezárása is:

„Történetem végéhez értem. Isten veletek, olvasóim! Ha vannak köztetek, kik elbeszélésem mindennapiságán megbotránkoztak, s tartózkodás nélkül kimondják: hogy hacsak akarnának, sokkal szebb könyvet írhatnának - legyetek meggyőződve, nem rendkívüli, de való dolgokat akartam elmondani. Ha nehányan a nyíltságot rosszalljátok, mellyel honi állapotaink árnyoldalairól szóltam, higgyétek el, ha nem volnék meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalainkat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam. Ha a képet, melyet előtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy mind e dolgok, melyekről szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyőződésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél előbb valószínűtlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha törekvésem nem volt sikertelen, más dicsőséget nem kívánok fáradságomért.

(...)

Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de pusztán állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást árasszál magad körül, de még kopáran. Az erők, melyekkel isten megáldott, még szunnyadoznak, s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak, nem láttak dicsőségedben; de az erő rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely határodon oly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, s szívem mondja, közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te, szép rónaságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja. Boldog, ki e napot elérheti! boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden tehetségével e szebb idő előkészítésére dolgozott.”