Egyértelműen, folyamatosan romlik a magyar jogállamiság helyzete

2010 óta nőtt a jogalkotás hatalompolitikai eszközként való használata és a kiszámíthatatlansága

A szakértői jelentéseken, kemény adatokon (például költségvetési adatok) és közvélemény-kutatásokon alapuló jogállamiság-indexek egyértelműen jelzik a jogállamiság erózióját, és „joggal tarthatunk tőle, hogy ez még nem ért véget” – áll a tanulmányban.

A Jogállamiság, jogtudat, normakövetés című tanulmányban két indexet is vizsgálnak. A Bertelsmann-féle transzformációs indexen látható, hogy a jogállamiság romlása nem járt a hatékonyság növekedésével, hiszen az is romlott:

Forrás: Tárki/Társadalmi riport 2018

A relatíve új, az adatokat csak 2012/2013 óta vizsgáló, de formailag és módszertanilag is a legfejlettebb jogállamisági index, a World Justice Project Rule of Law Index szintén azt mutatja, hogy bár a polgári bíráskodás értékei lényegében változatlanok, a rend és biztonság pedig enyhén javul, összességében egyértelműen romló a tendencia:

Forrás: Tárki/Társadalmi riport 2018

A romlás okait keresve Jakabék tanulmánya azt állapítja meg, hogy a „formális szabályok szintjén bekövetkezett változások súlya relatíve kisebb, bár az sem elhanyagolható. Például az új Alaptörvény nagyrészt a korábbi alkotmány szabályozási mintáit követi, annak aszövegét vette át, ksiebb-nagyobb finomításokkal, néhol korszerűsítésekkel, de a szöveget teleszórták kivételszabályokkal a Fidesz aktuális pártpolitikai érdekei szerint, és az alapjogi rendelkezéseken folyamatosan alakítgattak a kétharmaddal. Az alkotmányozó többséggel szemben az egyedüli korlátot az európai intézmények és a nemzetközi, elsősorban amerikai (illetve a nemzetközi pénzpiaci) nyomás jelenti. Ez látszott az ötödik alkotmánymódosításnál, amit végül is Brüsszelből, Velencéből, Strasbourgból és Luxembourgból kényszerítettek a kormányra, hogy legalább a legdurvább alapjogi problémákat orvosolja ott, ahol európai normákat sértett.

2010 óta a jogalkotás hatalompolitikai eszközként való használata és a kiszámíthatatlansága nőtt, ami aláássa a jogbiztonságot. Kedvezőtlen, hogy a törvények száma fokozatosan nő, miközben azok elfogadási ideje egyre csökken, pedig ez nem világtendencia. Ráadásul a minőségromlás miatt állandó utólagos módosításokra van szükség, ami különösen aggasztó. Az sem véletlen, hogy a tényleges joggyakorlat – főleg az alkotmányjognál – egyre inkább eltér a formális szabályoktól: úgy tűnik, az a politikai akarat, hogy a szabályok rögzítettek legyenek, de azokat, ha kell, megkerüljék.

A közbiztonságot kivéve a jogállamiság szinte minden komponense romlott, ezek csak a legkirívóbbak:

  • A bíróság bizonyos esetekben nem meri vagy nem akarja meghozni a szükséges döntést, az Alkotmánybíróság például csak a lex CEU ügyében használt időhúzó taktikát, és végül nem is döntött. Az ilyenek hiteltelenítik a hatalommegosztás narratíváját.
  • Úgy néz ki, hogy a bírósági vezetők kiválasztását a meritokrácia helyett az Országos Bírósági Hivatal vezetőjével való kapcsolat határozza meg.
  • Az ügyészség átláthatóság és garancia nélkül működik, sőt érdemben nem cáfolja azokat a híreket, amik szerint nem lép, vagy a végletekig húzza a cselekvést, illetve látványosan elrontja a vádat. (A szerencsejáték vagy a dohánykereskedelem szabályozásánál pedig kifejezetten tág szinten merül fel a korrupció.)
  • Az NMHH és a Médiatanács nem őrzi a médiapluralizmust, hanem látványosan azon dolgozik, hogy a teljes terepet leuralják a kormánypártiak.

De ez miért nem vált ki tömeges tiltakozást?

Talán azért, mert a rendszerváltás után az olyan intézkedések, mint a privatizáció, eleve növelték a társadalom igazságtalanságérzetét, és mindennapos tapasztalattá vált a profi bűnözőkkel szembeni állami tehetetlenség. A kormánypropaganda szerint viszont az a helyzet, hogy most nagyobb a társadalmi támogatottsága a jogrendszernek, mint a rendszerváltás utáni „két zavaros évtizednek”. Csakhogy ez nem igaz: 2002-ben jóval magasabb volt, mint 2010 óta bármikor.

Nemzetközileg sem igazán lehet mérni, mit kell nézni, amikor a jogállamiság támogatottságát vizsgáljuk, de úgy tűnik, Magyarországon általánossá vált az az érzés, hogy a törvénysértés büntetlen marad, a siker jelentős részben tisztességtelenség eredménye, és az emberek az államtól várják a megoldást, de közben az államban sem nagyon bíznak. A jogrendszerbe vetett bizalom pártállástól függ.

A probléma az, hogy a többség következetlenül tekint a jogra. A megkérdezettek 75 százaléka – köztük jogászok – például egyetértett azzal a két egymásnak ellentmondó állítással, hogy „jogai csak azoknak legyenek, akik kötelességeiket is teljesítik”, de azzal is, hogy „vannak olyan szabadságjogok, amelyek minden embernek egyenlően járnak”. Miközben nemzetközi kutatásokban jól el tudták különíteni a „joguralom” és a „rendcsinálás” faktorait, Magyarországon ez nem megy, itt a gondolkodásban egyszerre van jelen a „kurucos államellenesség” és a „jogállam-támogatás”.

Grafika: Kiss Bence

Egy Szerbiával és Hollandiával való összehasonlításból kiderül, hogy a magyarok mindkét ország állampolgárainál kevésbé tiltakoznának egy tisztességtelen törvény elfogadása ellen, és kiugróan nagy százalékban mondták azt, hogy kiskapukat keresnének, akár lefizetéssel. Arra a kérdésre, hogy hogyan hasznosabb a hivatalban viselkedni, amikor úgy tudjuk, a törvény szerint nekünk van igazunk, többször annyian mondtuk, hogy „szerényen, nehéz helyzetünkre hivatkozva”, mint a hollandok vagy a szerbek. (Ráadásul a 2016-os adatok szinte teljesen megegyeznek az 1986-os adatokkal, ami lehet véletlen, de jelezheti azt is, hogy nem sokat változott a jogi kultúra a szocializmus óta.)

A jogrendszer nem lett hatékonyabb a jogállamiság lebontásától

A tanulmány végén arról is írnak, hogy a rendszerváltáskor egy diktatórikus rendszer működtetőinek kellett átállniuk a jogállami keretekre, de ez nem mindig sikerült, a törvénysértők pedig gyakran ki tudták használni az intézmények gyengeségét. A NER erre játszott rá, mondván, a túlhajtott jogállamisággal szemben a mostani rendszer hatékonyabban kordában tudja tartani a jogsértőket.

Ehhez képest azt látjuk, hogy a két éven túl húzódó polgári ügyek aránya 2017-ben akkora volt, mint 2008-ban és 2009-ben, pedig egyre kevesebb az ügyek száma. Bár a közigazgatási hatósági statisztikákat 2010 óta úgy teszik közzé, hogy teljesen használhatatlanok, nemzetközi indikátorok és háttérbeszélgetések alapján valószínű, hogy „az ügyek a közigazgatásban is elhúzódnak, az ügyintézés minősége csökken, vélhetően a fogyó szakértelem (ahogyan a politikai lojalitás fontossága elnyomja a szakértelem szerepét)”, a nagy szerkezeti átalakítások és hatáskör-változtatások miatt.

Semmi sem igazolja, hogy a jogállami garanciák leépítése hatékonyabbá tette volna a jogalkalmazást.

Az elvándorlás aggasztó trendjeiről itt, az európai felzárkózásról szóló tanulmányról pedig itt írtunk.