Milyen kutató az, aki szolgaként él? Semmilyen!

„Miért történik mindez? Csak! Erre ez a válasz.”

Így világította meg a Magyar Tudományos Akadémia körüli egyre duzzadó balhét Deák Dániel egyetemi oktató és ügyvéd a vasárnapi tüntetésen, amit az Akadémiai Dolgozók Fóruma szervezett „Szabadságot a tudománynak! Szabadságot az Akadémiának!” címmel. 

Palkovics László és a kormány olyan törvénytervezetet készít, amely az MTA közgyűlési határozatainak ellenére szakítaná el az Akadémia kutatóhálózatát, az akadémiai vagyont pedig államosítaná. Néhány napja vált világossá, hogy az innovációs minisztérium már tárgyalni sem hajlandó a kutatókkal, és augusztus 1-vel erővel venné el az intézményrendszert és a forrásokat az akadémiától. 

Fotó: Rényi Pál Dániel

Délután 2 óra magasságában akkora zuhé sújtott le a belvárosra, hogy a meghirdetett kezdés idején alig néhány tucat esőkabátos tüntető volt még csak a Fővám téren. Aztán ahogy az eső elcsitult, úgy duzzadt egyre nagyobbra a várakozó tömeg. Szembeötlő volt, hogy ellenzéki oldalról az EP-választáson jó eredményt elérő Demokratikus Koalíció és Momentum is jelentős zászlóaljjal képviseltette magát, miközben az egyaránt nagyott bukó LMP és MSZP logóit sehol nem lehetett látni. Néhány idősebb DK-s aktivista arcáról csak úgy sugárzott a büszkeség a 16 százalékos választási eredmény után. 

Az első felszólalók a Corvinus egyetem előtt léptek színpadra. Deák Dániel egyetemi oktató arra próbált választ találni, hogy miért próbálja maga alá gyűrni a tudományt is a kormány. Szerinte alapvetően nem racionális válaszokat kell keresni. 

Egyszerűen a hatalom gyakorolja hatalmát szimplán a hatalom érdekében. Nincsenek elképzeléseik a tudományról, csak önkényesen hatalmat gyakorolnak.

Deák azért két lehetséges racionális motívumot is felsorol a kormány központosító törekvéseivel kapcsolatban. Az egyik, hogy a kutatók sikeresen tudnak magukhoz vonzani EU-s forrásokat, a másik pedig, hogy a kutatóhálózatok függetlenek. „Ez pedig baj.” A magyar kormány nem szereti a független intézményeket, és azt sem, ha az anyagi források felett nem rendelkezhet.

Fotó: Rényi Pál Dániel

Mi történik az akadémia dolgozókkal, akik elszenvedik az erőszakos változtatásokat? A szónok szerint jöhetnek a magánalkuk, az elvtelen kompromisszumok, amiben megtörik a jellem. Ő azt javasolja, hogy az akadémia dolgozók a különmegállapodások helyett az összefogást és az ellenállást válasszák.

Erős beszédet mondott az egyik főszervező, az MTA tudományos segédmunkatársa Lőrincz Viktor is, aki egyszerűen szégyentelen rombolásnak nevezte a kormány oktatási intézkedéseit. Arany Jánost, az MTA egykori titkárát idézte meg, akinek Múzeumkertben álló szobra előtt elhalad majd később a tömeg. Lőrincz tudott elsőként életet lehelni a gyülekező tömegbe: 

„Vajon lesz egyszer Palkovics Lászlónak is szobra Budapesten?”  

Gárdos Judit, az Akadémiai Dolgozók Fórumának tagja arról beszélt, hogy Magyarország egyre inkább feudális rendszerként működik. A kormány fokozatosan minden felett átveszi a hatalmat és elveszi a vagyont. Szerinte Palkovicsék feudális viszonyokat akarnak kialakítani a kutatásban is, úgy akarják működtetni, mint a közmunkaprogramot. A hatalom dönt, hogy ki végezhet tudományos munkát és ki nem.  

„Milyen kutató az, aki szolgaként él? semmilyen! A kutatás lényege a szabad kérdezés.”

Pálinkás József is tiszteletét tette Fotó: Rényi Pál Dániel

Az egyre duzzadó, több ezres tömeg a Corvinustól vonult át a Széchenyi István térre, az Akadémia épülete elé, de két állomást is útba ejtettek, a mobilszínpadról az ELTE Múzeum körúti kampusza és a CEU Nádor utcai épülete előtt is szóltak beszédek. A második, Molnár Áron „noÁR” versbe foglalt lelkesítő beszéde volt a legemlékezetesebb. 

Egyedül ő tudta néhány percre dinamizálni a terebélyes tömeget. Az egy sávban menetelő menet eleje már elhagyta a Kálvin teret, mikor a vége még el sem indult a Fővám térről. Egy rendőr azt állította, hogy 4000-en vannak, és ez reális becslésnek tűnt. 

A hűsítő eső után útközben pokoli meleg lett, ami a hangulatnak jót tett ugyan, viszont forradalmi hévet egy pillanatra sem lehetett érzékelni. A közel háromórás vonulás alatt volt ugyan ütemes dobszó, de egyetlen életerősebb rigmus sem hangzott fel, egy-egy füttykoncert hallatszott csak olykor. „noÁR” viszont kicsit meg tudta énekeltetni az embereket, és a szűkülö Nádor utca akkusztikájában végre hallatta is hangját a tömeg.

A Széchenyi Téren Rainer M. János állt a színpadra, aki elmondta, hogy az újságból tudta meg, hogy július 15-től az 1956-os intézetet, amit ő vezet, minden előzetes egyeztetés nélkül betagolják a 2013-ban alapított kormánybarát Veritas Történetkutató Intézet alá:

„Ez a véget jelenti nekünk.”

Ebből a kutató szerint világosan látszik, hogy az MTA kutatóhálózatára is hasonló sors vár. A tudásról és a szabadságról, az önrendelkezés még mindig létező köreiről van szó, amit le akar olvasztani a hatalom. A történész azt javasolja kollégáinak, hogy folytassák a munkájukat mindenáron, hogy ne csak a károkról és a kármentésről legyen szó. „Hogy ne csak róluk beszéljünk.” 

Rainer M. János beszélFotó: Rényi Pál Dániel

Második javaslata pedig az volt, hogy emlékezzünk forradalmainkra, amik azt mutatják, hogy Magyarország sorsán csak a magyarok segíthetnek. Hogy szervezkedni kell, hogy másokra is oda kell figyelni, hogy szervezetekre és fórumokra van szükség és szolidaritásra. Ahogy a lengyel mozgalom mondta: „Nincs szabadság szolidaritás nélkül.”

Lovász László a tüntetésen felolvasott levelében arról ír, hogy mióta megalapították (1825) ez elmúlt egy esztendő volt az akadémia legnehezebb éve. Az elnök azt üzente a tüntetőknek és az országnak, hogy nem szabad feladni, nem szabad bedobni a gyeplőt, tárgyalni kell a végsőkig, és hogy a tudományos világ összefogott a tudomány szabadsága mellett. Ígéri, hogy a következő, sorsdöntő napokban is a jelenlegi tudományos akadémiát fogja képviselni.

Zsoldos Attila, az MTA rendes tagja volt az utolsó felszólaló.

„Nem azért kell az igaz ügy mellé állni, mert esély van a győzelemre, hanem mert védelemre szorul.”

Fotó: Balogh Zoltán/MTI/MTVA

A történész úgy látja, hogy a hatalom földesúrnak tekinti magát, a kutatókat jobbágynak, pedig ő nem jobbágy és a birtok sem a hatalmasoké. Azt javasolta kollégáinak, hogy mindenki viselkedjen szabad tudósként. Ha bekövetkezik az, amitől mindenki tart, akkor tekintsenek úgy a kutatóhálózat einstandolására, mint egy természeti katasztrófára, olyankor is vak erők dúlnak. És ahogy egy természeti katasztrófánál illik mentsék, ami menthető, segítsenek azokon, akik még nagyobb bajban vannak:

„A katasztrófák nem tartanak örökké, az ár levonul, a földrengés véget ér, és akkor majd a csonka akadémiának szüksége lesz ránk.”