A Veritas Történetkutató Intézet főigazgató-helyettese együttműködött a kommunista állambiztonsággal

Ungváry Krisztián történész megírta, miért hagyta ott néhány nap után az 56-os Intézetet benyelő állami intézetet.

Fotó: Botos Tamás/444

A diktatúra banalitása – Marinovich Endre és az állambiztonság címmel írt az Átlátszóra Ungváry Krisztián történész arról, hogyan működött együtt a kommunista állambiztonsággal a Veritas Történetkutató Intézet mostani főigazgató-helyettese, Marinovich Endre.

„Több oka van annak, hogy a munkaviszonyomat a Veritasnál nem láttam fenntarthatónak, a lényeget azonban leginkább ez a tanulmány tartalmazza” – írta Ungváry a Facebookon a cikkéről.

A cikkben arról ír, hogy „az érintett úgy válik az állambiztonság informátorává, hogy közben meg sem közelíti azt az »ügynökdefiníciót«, amelyet a jelenleg is hatályos 2003. évi III. törvény definiál”. Most csak azt lehet az állambiztonság hálózati személyének nevezni, aki „titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, és ilyen tevékenységért előnyben részesült”, de az állambiztonságnak volt más, nem elhanyagolható segítői köre is, ezek voltak az ún. hálózaton kívüli társadalmi kapcsolatok.

Ilyen volt Marinovich Ede is, aki a Veritas Intézet egyik vezetőjeként benne volt abban, hogy az állami intézetként működő kutatócsoport elfoglalta a függetlenül működő 56-os Intézetet. A tanulmány szerint Marinovich nem beszervezett emberként, hanem társadalmi kapcsolatként részletes beszámolókat adott az 1960-as években elnyert svájci ösztöndíja során tapasztaltakról.

Ungváry szerint ugyan Marinovich korábban azt mondta, megbeszélte azokkal, akikről beszámolt, hogy mit fog mondani róluk, de az egyikük a cikk szerint nem tudott arról, hogy Marinovich megbeszélte volna vele az ügyet.

„Történeti szempontból az itt ismertetett szöveg tartalmilag nem útijelentés, hanem állambiztonsági ügynöki jelentés, még akkor is, ha azt nem beszervezett ügynök, hanem társadalmi kapcsolat vagy ügynökjelölt adta”

– írta Ungváry Krisztián, aki így zárja a tanulmányát:

„Ahogyan tanulmányom záró részében bemutattam, mindig voltak, akik tudtak nemet is mondani. Marinovich nem ezek közé tartozott. Többször állt választás előtt, de mindig azt az utat választotta, ami leginkább megfelelt a hatalom elvárásainak.”

Marinovich itt válaszolt a cikkre, mint írja: „Jó annak a korosztálynak, amely már nem ismerte a hatvanas évek belügyi miliőjét, az épület taszító hatását, a várakoztatást, a lesötétített szobákban egyetlen – bármikor szembefordítható – íróasztallámpa fényénél zajló meghallgatásokat.”

Ezzel szemben Ungváry még a tanulmányában ezt hozta fel: „Fontos leszögezni, hogy az állítólagos megfélemlítés legendájának minden körülmény ellentmond. Marinovich természetesen félhetett, de ebben az esetben kiváló – és azóta is mélyen eltitkolt – színészi tehetséggel kellett rendelkeznie, mivel az állambiztonsági tisztek ebből semmit sem vettek észre, holott alapvető feladatuk lett volna ennek észlelése. Ami biztos, az az hogy az első találkozáson az állambiztonság mindent elkövetett hogy a stresszt csökkentse, ezért is választották az Útlevélosztály helyett a BM panaszirodát, sőt Temesi őrnagy még azt is ellenezte, hogy a beszélgetés során utaljanak az útlevél esetleges bevonásának lehetőségére.”