Most már őszintén bevallhatom, hogy nem hittem volna, hogy még az én életemben sikerül legyőzni a Sötétséget Budapesten. Na jó, nem igazán legyőzni, de legalább megcsipkedni, froclizni  kicsikét vele, a szemébe világítani zseblámpával és egy-két lépésnyit visszaszorítani, miközben persze továbbra is ő uralja Magyarországot.

Erre most itt állok a Vörösmarty tér Gerbeaud felőli torkolatában és egész egyszerűen nem hiszek a szememnek a boldogságtól. 

A tér közepén, ott, ahol mindent az irtózatos bódévárosnak, a Budapest belső részeit november elejéről Újévig elfoglaló Csülöksowetónak, zsírszagot pöfögő Töltöttkáposzta Favelának, a könnyfakasztó füsttel fojtogató Lángoslágernek és a Színesre Festett Nyúlszőr Kalapok Gázai Övezetének kéne elfoglalnia, most nincsen semmi. Vagyis valami nagyon is van: szabad tér és levegő.

Először mélyeket kell lélegeznem, becsukni a szemem majd újra kinyitnom, hogy elhiggyem a látványt: bár a rettegett karácsonyi vásár már elkezdődött, a tér közepe tök üres, vagyis az van ott, ami egyébként is lenne: néhány nagy fa, a földalatti lejárata, egy kis gyep és a titokzatos okból egy templomszerű ideiglenes dobozba zárt Vörösmarty Mihály-szobor. Körben persze ott állnak a szokásos bódék, de az a tény, hogy a tér stratégiai szívét nem - vagy mint később ki fog derülni, nem teljesen - foglalhatták el Hagymászsír Tábornok csapatai, egycsapásra megváltoztatja az egész Pokolvásár - így az egész Belváros - hangulatát. Önmagában az a tény, hogy fizikailag létezik - egész pontosan a néhány megmaradt építkezési kordon eltüntetése után létezni fog - olyan útvonal, amin a tér anélkül átszelhető, hogy az ember lángostól csillogó fejű, raklapnyi flekkeneket lengető külföldiek zárt alakzatain lenne kénytelen áttörni, elképesztően szívderítő. 

Egy pillanat alatt rá is döbbenek, hogy ez a kulcsa annak a rejtélyes jelenségnek, hogy míg a külföldi városokban rendezett karácsonyi vásárok, ha nem is vonzanak, de azért taszítónak sem éreztem őket soha, a budapesti mindig is a földi szenvedés szinonimája volt. Máshol ugyanis nem a “kerítsd be, tereld a csapda mélyére, aztán amikor már mozdulni sem tud, készítsd ki” taktikája szerint épültek fel a bódévárosok. És idéntől nálunk a Vörösmarty téri sem!

A zabolátlan öröm első rohama után körbenézek, hogy mit is jelent konkrétabban ez a Harmadik Rendszerváltás. 

A gyakorlatban annyi történt, hogy a Németh Szilárd-i értelemben vett sátánzsírkonyhákat kiebrudalták a tér felújítása után alacsony vaskerítés helyett immár egy ovális fehér vonallal körbezárt középső traktusból és az összeset a tér Duna felőli térfelére telepítették, egy blokkba. Létrehozva ezzel a Dunai Frontot, ami a Második Ukránnal ellentétben legalább nem magyar, hanem turistaéleteket fog követelni. A háború persze elkerülhetetlen, de akaratlanul is megborzongok, ha arra a sok jóravaló hasnyálmirigyre és többre hivatott epevezetékre gondolok, akik itt el fognak esni a következő két hónap alatt. 

De most legalább tiszta helyzetet teremtettek: aki felnőtt, magabíró ember létére bemerészkedik Oda, az magára vessen. De aki nem akar, az szabad elvonulást kap és elslisszolhat a Szalonnageddon mellett, akár teljesen szárazon, akár a tér szemközti oldalán álló vegyes kézműves bódék között.

De térjünk vissza az Etetőhöz!

A Váci utca torkolata felől nézve kicsit balra, rögtön a Zsírnegyed sarkán terül el Kajaváros parlamentje és Bazilikája, egy teniszpályányi gigaetetőhely. 

Az ebből az irányból érkezőknek ez tökéletes bevezetőt jelent a továbbiakhoz: 

az ember két négyzetméteres töltöttkáposzta-véreshurka-mintás szőnyegek, négyzetméteres csülökpéknémódra- és sertéspörköltkiskertek, kanapéágynyi juhtúrospuliszka-rétegek, franciasalátából épített tutajok és bukottpolgármesterarc-méretű tócsnik között vonulhat. 

Az elképesztő méret- szín-, forma- és zsírorgia valósággal megrészegíti a turistákat: egy aprócska ázsiai fickó a szemem láttára három kört is megtett az egyik, etetőhelyekből álló sziget körül, megállás nélkül Insta- vagy Facebook-liveozva az átlagos tokiói lakás méretét simán elérő füstöltszalonnás-hagymás-alap-mezőt, a lambérinagyságú oldalasokat és kisebb azték templomra hajazó füstöltcsülök-gúlákat.

És azt a reformer zsírkonyhást, aki a sztenderd fogások közé csendes forradalomként elhelyezett egy négyzetméternyi spenótfőzeléket. 

A kajálós részt végigjárva szembesülnöm kell azzal, hogy a legnemesebb reform sem sikerülhet tökéletesen: a zsírkonyhások ebből az irányból sajnos sikeresen hatoltak be a Vörösmarty tér középső szívébe és székekkel-asztalokkal foglalták el annak kábé egynegyedét. 

De én aztán nem fanyalgok, pont eléggé örülök a másik háromnegyednek. 

A vásár tárgyakat árusító másik fele nagyjából a jól megszokott kínálatot hozza, a műfajhoz - de csak ahhoz - képest aránylag jó minőségben. Misztikus, hogy valaki miért pont élénk színűre festett nyúlszőrrel akarná kifejezni a szeretetét Karácsonyra, de a színes nyúlkalapok itt annyira keményen tartják magukat, mint sehol másutt a Magyar Univerzumban. Beszélnünk kell a szaruról is: ki a rossebnek jut eszébe bármit is szaruval kifejezni? Hát a jelek szerint nagyon is sokaknak, az egyik eladó ennek megfelelően percekig adott ki búbánatos hangokat egy szarvval, több németajkú hatalmas örömére.

Ha ez alapján a vásár alapján ítélne meg minket valaki, akkor Magyarország Európa legnagyobb vágódeszkahatalma, egyben a féltenyérnyi kerámiabaszok kontinentális Sziliciumvölgye. De értelmetlen nemezizékkel, kézműves szappannal és kisszériás falepkével is teret lehet itt rekeszteni.

Az idei Vörösmarty téri Zsírmageddon tökéletesen példázza, hogy az ember boldogsága mennyire viszonylagos és minden ellenkező állítással szemben egyáltalán nem függ objektív körülményektől. Ha valakit, akinek jól funkcionáló látó-, ízlelő- és szaglósejtjei vannak, mégsem járt soha Budapesten, életében először idepottyantanának a Vörösmartyra, lehet, hogy egyszerűen elájulna. De aki sok éve kénytelen elszenvedni a Belvárost hónapokra ellepő Bódégettót, annak most 1989 van. Járulékos haszon: sosem voltam ennyire kíváncsi, hogy milyen lesz az Ikercsillag, vagyis a Bazilika előtti másik bódérengeteg.

Ennek megfelelően az 5900 forintos, hegedű alakú olajfa vágódeszka diadalmas futamaival a fülemben léptem le a Vörösmarty térről.

No pasarán, van még remény!