Két bosnyák vélemény Peter Handke irodalmi Nobeljéről

Kedd este Stockholmban magától XVI. Károly Gusztáv svéd királytól veszi át a 2019-es irodalmi Nobel-díjat Peter Handke osztrák író. Ugyanezen a ceremónián kapja meg a közel 300 millió forintos pénzdíjjal is járó díj 2018-as kiadását Olga Tokarczuk lengyel írónő is. Idén azért torlódtak össze így a Nobelek, mert tavaly nem adtak át irodalmi díjat, miután az azt odaítélő svéd bizottságot szexuális zaklatási botrány rázta meg. 

Az a botrány a közel 120 éves irodalmi Nobel történetének legnagyobbja volt, és arra végképp senki nem számított, hogy egy évvel később egy még nagyobba sikerül belefutni. Handke kitüntetésével azonban sikerült. Az akkor még jugoszláv Szlovéniában született Handke ugyanis nem csak íróként lett híres, hanem a II. világháború utáni Európa legsötétebb alakjai, a boszniai népirtásokat elkövető szerb háborús bűnösök propagandistájaként is. 

Amikor októberben a Svéd Akadémia bejelentette Handke díját, a 444-en Urfi Péter írt „Szabad Nobel-díjat adni olyan írónak, aki háborús bűnösöket menteget?” címmel cikket. Mindjárt az első mondatban le is szögezte, hogy szabad, már „ha a Nobel-díjat egy független kulturális intézmény tisztán művészi elismerésének tekintjük, akkor Peter Handkénál jó helyen lesz.”

Az egyébként sokak által hangoztatott esztétikai-irodalmi érvek Handke mellett másokat nem győztek meg. A botrány magát a díjról döntő bizottságot is megrázta, két tag lemondott, a Svéd Akadémia előző vezetője pedig nem hajlandó részt venni az idei ceremónián. Az idei irodalmi Nobelen kiborultak írók, emberi jogi aktivisták, az 1990-es évek jugoszláv háborúiról tudósító újságírók, és persze a legjobban azok, akik ellen a Handke által tagadott háborús bűnöket és népirtásokat elkövették: a Balkán muszlim népei.

A keddi stockholmi díjátadót bojkottálja Albánia, Koszovó, Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Törökország, és a helyszínre is terveznek tiltakozó tüntetést. Handkéról ráadásul október óta kiderült, hogy a „barom”, amely jelzővel Urfi Péter illette fent idézett cikkében, nem egészen írja le a karakterét, és talán a „féreg” vagy a „patkány” találóbb lenne.

Az osztrák író ugyanis a rá irányuló figyelem hatására nemhogy moderálta volna tömeggyilkosokat védő nézeteit, hanem csak tovább hangoztatta azokat. December 6-án Stockholmban tartott sajtótájékoztatóján, amikor Milosevic-rajongásáról és a Srebrenicánál 1995-ben meggyilkolt 8000 bosnyák férfiról kérdezték, először azt mondta, hogy ez nem az a pillanat, amikor „tudatlan” kérdezősködéssel kell foglalkozni, majd hozzátette, hogy „ez egy hosszú történet, amivel nem most kell foglalkozni”. Végül pedig, amikor Peter Maass, aki újságíróként maga is jelen volt Boszniában és most sokat írt Handkéról, megkérdezte, hogy az író kész-e elismerni, hogy szerb fegyveresek több ezer bosnyákot gyilkoltak meg, válaszként olyasmit mondott, hogy ő kapott már szarral írt névtelen levelet, de még azt is többre tartja ezeknél az ostoba kérdéseknél.

A stockholmi díjátadó előtt több olyan bosnyák értelmiségi, író is megszólalt, akik talán soha nem fognak irodalmi Nobelt kapni, viszont tudják, mi történt az 1990-es években a Balkánon. Fontos megemlíteni, hogy az októberi bejelentés óta még egy fontos dolog történt, amit a balkáni muszlimok szintén nagyon megalázó élményként éltek meg. Emmanuel Macron francia elnök október közepén jelentette be, hogy országa nem támogatja Albánia és Észak-Macedónia uniós integrációját, és egy interjúban, amiben a döntését magyarázta, arról beszélt, hogy Bosznia egy „időzített bomba” az oda szerinte Szíriából visszatérő dzsihadisták miatt.

Aleksandar Hemon „A népirtások védelmezőinek Bob Dylanje” címmel írt cikket a New York Timesba. Hemon bosnyák-amerikai író, számtalan neves angol nyelvű lap rendszeres szerzője.

„Az előző életemben, Szarajevóban olvastam az osztrák író, Peter Handke könyveit, kellemesen megleptek a színdarabjai, és megnéztem azokat a filmeket is, amikben közreműködött. Az 1980-as években okos és menő akartam lenni, és Handke nem csak okosnak és menőnek tűnt, hanem olyan írónak, aki feszegette az irodalom határait. Olyan író volt, amilyen én is egyszer szerettem volna lenni.

(...)

Nem emlékszem, mikor és hogy hallottam arról, hogy Handke, akinek az édesanyja szlovén volt, eldöntötte, hogy a jugoszláv háborúk igazi áldozatai a szerbek voltak, és hogy a nyugati kormányok és újságírók gyűlöletük által vezérelve hazudoznak róluk. Az első reakcióm talán a megdöbbenés volt - hiszen hogy lehet az, hogy az író, aki Wim Wenders filmjében kitalálta a Berlin feletti angyalokat, akik a város lakóiról gondoskodnak, azt képzelhesse, hogy a vegyes lakosságú Szarajevóban a muszlimok önmagukat mészárolják le, hogy aztán a szerbeket hibáztathassák, vagy hogy Srebrenicában mindkét fél követett el szörnyűségeket.

Handke erkölcsiségtől mentes képzelgései talán az irodalmi szépérzékével hozhatóak kapcsolatba, ahogy gyanakszik a nyelvre és annak igazmondó képességére, ami végső soron oda vezet, hogy minden egyformán igaz vagy hamis. Erkölcsi összeomlását érdemes a szűnni nem akaró európai iszlamofóbia kontextusában is vizsgálni, és abban az 1990-as években számtalan európai szalonban az eszeket elhomályosító ködben, amely a nyugati imperializmus zsigeri gyűlöletét szépen összeillesztette azzal az elmélettel, hogy Jugoszlávia valamennyi alkotóeleme ugyanannyira felelős a széthullásáért.

(...)

De még ha Handke erkölcsi kisiklását meg is lehet magyarázni intellektuális szkepticizmusával és a Balkán kritikamentes szentimentalizálásával, ami esetében családi gyökereiből fakadt, akkor is nehéz megérteni, hogy miért kezdett el imádni egy olyan szörnyet, mint Milosevic.

(...)

Nem voltam képes Handke műveit olvasni amióta Milosevic és Szerbia elveszett ügyének szentelte életét. Bosnyákként nem vagyok annyira európai, mint a Nobel Bizottság bölcs svédei (...) Talán a tisztelt Nobel Bizottság annyira érdekelt a nyugati civilizáció megőrzésében, hogy számukra fontosabb egy oldal Handkétól mint ezer muszlim élete. Talán a magas stockholmi körökben egy kapus félelme sokkal valódibb, mint egy srebrenicai nő, akinek a mészárlás kipusztította a családját.

(...)

Handke díjazása a történelem szerencsétlenségeitől, valódi emberek életétől és halálától biztonságos távolba helyezve értelmezett irodalomról szól. Háború és népirtás, Milosevic és Srebrenica, egy író szavai és tettei egy adott történelmi pillanatban csak a műveletlen népet érdeklik, akiket egyszer meggyilkoltak vagy menekülniük kellett, de nem azokat, akik értékelni tudják a „nyelvi leleményességet” amely „feltárta az emberi lét perifériáját és sajátosságát”. Számukra népirtások jönnek és mennek, de az irodalom állandó.”

Emir Sugaljic maga is szemtanúja volt a srebrenicai rémtetteknek, amikor kamaszként az ENSZ-csapatok mellett dolgozott tolmácsként. Svédországban élt menekültként, Boszniában íróként és politikusként is ismert. Az Al Jazeera weboldalára „Peter Handke és a tagadás ereje” címmel írt cikket.

„A döntéssel, amellyel Handkénak adták a díjat, a Nobel Bizottság ismét kizárta a bosnyákokat az európai erkölcs univerzumából; és ez a döntés nem véletlen volt. Jól jelzi azt az elmozdulást, ami az európai hozzáállásban érezhető Boszniával kapcsolatban, és, ha szabad ezt mondanom, a muszlimokkal általában.

(....)

„Ez a döntés hűen tükrözi azt, amit az ENSZ békefenntartóitól és tisztségviselőitől láttam a srebrenicai mészárlás idején. Az ENSZ tolmácsaként dolgoztam, amikor az általuk kijelölt srebrenicai »biztonsági zóna« szerb kezekbe került 1995 májusában. (...) Amikor a szerbek elkezdték különválasztani a férfiakat a családjaiktól, az ENSZ munkatársai és a holland békefenntartói úgy gondolták, hogy ez így helyes, mert ellenőrizni kell, »ki követett el háborús bűnöket«. Emlékszem hogy hangosan és világosan megmondtam nekik, hogy »mindet meg fogják ölni!«, de csak félretoltak és meg sem hallottak. Néhány nappal később néztem a tévében az ENSZ sajtótájékoztatóját, amin néhány holland tiszt és katona egy újságíró kérdésére a deportálással kapcsolatban azt mondta, hogy »ezek az emberek el akarnak menni, a szerbek csak segítenek a buszokkal«.

Ma a Nobel Bizottság ugyanígy tagad. Azokban a november 15-i levelekben, amiket boszniai kiadóknak és a népirtás túlélőinek írtak, úgy fogalmaztak, hogy »kell, hogy helye legyen különböző véleményeknek írókról, és ugyanígy kell, hogy helye legyen irodalmi munkásságukkal kapcsolatos eltérő véleményeknek«.

(...)

Idén októberben a Nobel Bizottság kimondta a végső ítéletet a helyünkről az európai emlékezetben: láthatatlanok vagyunk és nem emlékeznek ránk, az igazságunkat és a fájdalmunkat pedig eltagadják.

Nem, a világ nem csak passzívan nézte a boszniai népirtást, hanem tevőlegesen racionalizálta és tagadta ami velünk történt, és teszi ezt a mai napig.”