Ez hiányzott még 2020-ból: kövekkel és vasrudakkal vívott csatát két atomhatalom
A Föld két legnépesebb országa, két atomhatalom erősen nacionalista vezetéssel, a koronavírus miatt még inkább a felszínre tört társadalmi egyenlőtlenségekkel és gazdasági gondokkal több évtized után először keveredett halálos áldozatokat követelő összetűzésbe. Na pont ez a sztori nem hiányzott már a 2020-as évből.
És amennyire rémisztően hangzik a kínai-indiai határkonfliktusból kinőtt hétfő éjszakai tömegverekedés, annyira keveset tudni arról, hogy pontosan mi történt a Galván folyó völgyében.
Kína és India között hosszú évtizedek óta zajlanak határviták Kasmírban és Arunácsal Pradesben, többek között azért, mert ezekben a régióban vannak szakaszok, ahol nem rajzolták meg korábban teljesen a határvonalakat, de miután Kína bekebelezte Tibetet, a határok jelentősége sokkal fontosabbá vált. A határviták miatt 1962-ben össze is csattant a két ország: a mindössze egy hónapig tartó háború sima kínai győzelemmel ért véget. Határvillongások és kisebb összecsapások változó intenzitással azóta is előfordultak, de ennyire súlyos konfliktusra nagyon régóta nem volt példa.
A mostani összecsapás a Himalája nyugati részén lévő Ladakh régióban fekvő Galván folyó völgyében tört ki, közel az úgynevezett „Tényleges Ellenőrzés Vonalához” (Line of Actual Control – LAC), amely vitatott, de többé-kevésbé általában tiszteletben tartott határszakasz, 3340 kilométer hosszan. Itt fekszik Aksai Chin területe is, amit jelenleg Kína ellenőriz, de amit India is a magáénak vall.
Az elmúlt hetekben sorra jelentek meg jelentések arról, hogy csapatmozgások vannak a régióban, mindkét ország újabb és újabb katonákat telepített ide, ugyanakkor rettentően nehéz tájékozódni arról, hogy mi folyik ott. A magasan fekvő, nehezen megközelíthető régióban ugyanis senki nem mehet a vitatott határszakaszok közelébe az adott oldal hadseregének engedélye nélkül, így arról, hogy mi történik a határvonalak mentén, egyrészt az indiai kormány által informált indiai sajtóból, másrészt a Kínai Kommunista Párt által informált kínai állami sajtóból lehet tájékozódni, ez pedig nem sokat segít a tisztánlátásban.
A nagyobb csapatmozgásokat ugyan ma már műholdképek révén is észre lehet venni, de ez a technológia arra nem alkalmas, hogy egy hétfő estihez hasonló tömegverekedés részletei kiderüljenek.
Mert az eddigi, viszonylag kevés konkrétabb beszámoló szerint tömegverekedés történt: a két ország katonái az 1962-es miniháború után bevezetett protokoll szerint ugyan lőfegyverek nélkül, de botokkal és kövekkel felfegyverkezve estek egymásnak, sőt, állítólag a kíniak hegyes szögekkel felszerelt fémrudakat is bevetettek. Szintén szólnak arról a hírek, hogy többen úgy veszthették életüket, hogy a sziklás területen a mélybe zuhantak, és elvitte őket a rendkívül hideg és nagyon gyors folyó.
Ami szintén biztosan állítható, hogy 45 év után ez az első alkalom, amikor egy összecsapásnak hivatalosan is vannak halálos áldozatai. Indiai oldalon legalább 20 katona meghalt, és a hírek szerint többeket még keresnek, míg a kínaiak ugyan nem közölték, hogy lennének áldozataik, de indiai kormányzati források amerikai hírszerzési forrásokból úgy értesültek, hogy legalább 35 kínai katona is meghalt, és sok lehet a súlyos sérült is.
A két ország hadserege eddig hivatalosan nem közölt túl sok részletet az összecsapásról, így a fegyverekről sem szóltak semmit, de a BBC arról ír, hogy Indiában komoly felháborodást váltottak ki azok a fotók, amelyek a kínaiak által állítólag használt eszközöket, többek között a szögesdrótdarabokkal tűzdelt rudakat ábrázolták.
Szerdán a két ország külügyminisztere telefonon egyeztetett egymással, és ugyan hangsúlyozták, hogy a céljuk a helyzet felelősségteljes megoldása, de beszédes, hogy már a konfliktus okát is másban látták: Kína szerint az indiai katonák egyszerűen áttörtek a határvonal másik oldalára, és a kínaiak csak védekeztek, míg India szerint a kínaiak elkezdtek építeni valamiféle épületet a LAC mentén, megsérti a két ország közötti megállapodást, és emiatt törtek ki az összecsapások, így Kína a felelős.
Otthon erőt kell mutatni
A kialakult konfliktus rendezését egész biztosan nehezíteni fogja, hogy mindkét ország vezetésének vigyáznia kell arra, hogy ne tűnjön úgy, mintha megfutamodna: sem Hszi Csin-ping, sem India hindu-nacionalista miniszterelnöke, Narendra Modi nem engedheti meg magának, hogy vesztesként kerüljön ki ebből a helyzetből.
Modi szerdán szólalt meg először a történtek után, rövid tévés beszédében hangsúlyozta, hogy senki nem állíthatja meg őket abban, hogy megvédjék India szuverenitását, és országuk ugyan békét akar, de ha provokálják őket, akkor képesek másmilyen választ is adni. Kínában ezzel párhuzamosan szerdán a Népi Felszabadító Hadsereg egy visszavonult ezredese, Jü Gang nyilatkozott a sajtóban, és persze az indiai provokációt okolta a történtekért, és arról beszélt, hogy a hadsereg nem fog megrettenni attól, hogy visszalőjön, ha arra lesz szükség.
A New York Times elemzése szerint mind Hszi, mind Modi ismeretlen vizekre tévedt: miközben mindkét országban problémát okoz jelenleg is a koronavírus, Indiában még csúcson van a járvány (vagy még el sem érte a csúcsot), míg Kínában egy új kitörés ellen küzdenek, közben mindkét ország gazdasága sokat gyengült és törékenyebbé vált a járvány alatt. A feszültebbé vált helyzet miatt pedig nehezebb lehet diplomáciai megoldásokat találni a konfliktusra.
Egyelőre annyit látni, hogy Modi ugyan otthon harcias, és az indiai médiában megjelentek a felvételek az útnak indult katonai konvojokról, de közben az indiai hadsereget nem helyezték teljes készültségbe. Az alapból igen militáns nacionalista miniszterelnököt ráadásul most az ellenzéke is a radikális irányba nyomja: az ellenzéki pártok Modi visszafogott reakciójában politikai támadási lehetőséget látnak, és napok óta azt nyomják, hogy Kína büntetlenül gyilkolhatja az indiai katonákat.
A NY Timesnak nyilatkozó egykori indiai katonai vezető szerint erre válaszul a kormányhoz hű médiában egy rakás ellenőrizhetetlen eredetű hír kezdett el terjedni arról, hogy az indiai katonák nyerték az összecsapást. Azzal a céllal, hogy legalább Modi táborában elterjedjen az a meggyőződés, hogy nyertek, és ezzel is csökkenjen a nyomás a miniszterelnökön.
Kínában viszont, ahol sem viszonylag szabadon működő sajtó, sem pedig ellenzéki pártok nincsenek, a hivatalos kommunikáción egyelőre jóval visszafogottabban kezeli a történteket. Ugyan a közösségi oldalakon rengetegen keresnek rá a határvitával kapcsolatos posztokra, de az állami média egyelőre nagyon röviden számol csak be a történtekről.
Időközben az indiai sajtóban terjedni kezdett, hogy több indiai katona is kínai fogságba eshetett, ami, ha valóban így történt, új elemet jelent a történtekben. Akkor a feszült diplomáciai tárgyalások immár részben a túszok helyzetéről is szólhatnak.
Az egyik legbefolyásosabb kínai lap, a Global Times szerkesztője közben szerdán már Indiát gyalázta Twitteren, azt állítva, hogy 17 indiai katona azért halt meg, mert miután megsérültek, hazájuk hadserege nem tudott elég gyorsan orvosi ellátást biztosítani nekik. Ezek a történetek is azt mutatják, hogy a tényleges összecsapás mellett egy erőteljes információs hadviselés is elindult, ami még nehezebbé fogja tenni, hogy kiderüljön, mi is történt pontosan a folyóvölgyben.
Nem egyenlő felek harca
Az évtizedek óta feszültségeket okozó határviták mellett lehet még jó pár tényező, ami feszültté teszi a jelenlegi helyzetet: a napokban megjelent elemzések visszatérő eleme, hogy az indiai kormány számára egyáltalán nem lehet megnyugtató az, ahogy Kína folyamatosan terjeszkedik a régióban. Peking ugyanis az Egy övezet, egy út névre keresztelt gigantikus beruházási és befolyásszerzési projektjének keretében egyre jelentősebb gazdasági és politikai befolyásra tett szert egy sor, Indiával szomszédos országban.
Elég feltűnő, hogy egy befolyásosabb kínai elemző, Hu Csijong már arról beszélt szerdán a kínai sajtóban, hogy nem szerencsés, ha India határkonfliktusba kezd most Kínával, hiszen Pakisztánnal és Nepállal is vannak vitatott határszakaszaik, és mi lesz, ha hirtelen két vagy három határon kell majd fellépnie a közel sem annyira acélos indiai hadseregnek. Hu ugyan nem pártfunkcionárius, hanem a sanghaji egyetem kutatója, de szavait azért nehéz nem alig burkolt fenyegetésnek tekinteni, hiszen Peking mind Pakisztánban, mind Nepálban komoly befolyással bír.
Abban szinte minden megszólaló elemző egyetért, hogy India jelenleg mind gazdaságilag, sem katonailag bőven el van maradva Kína mögött, épp ezért mondta azt egy indiai katonai elemző, Rahul Bedi a New York Timesnak, hogy Indiának nem igazán vannak lehetőségei ebben a konfliktusban, vagy maximum eléggé korlátozottak, és ezért meg kéne hátrálniuk.
Közben viszont azt is látni, hogy Hszi hatalma alatt Kína előszeretettel él vissza azzal, ha a vitás területeken a többi ország a nemcselekvést választja, és a Dél-kínai-tengeren is így kebeleznek be újabb és újabb területeket. Épp ezért egy másik lehetséges forgatókönyv, hogy az áldozatokkal járó határvillongások egyre gyakoribbá válnak, hiszen India nem engedheti meg magának, hogy szó nélkül nézze a folyamatos határátlépéseket: feltételezések szerint csak az elmúlt két hónapban Kína 40-60 négyzetkilométernyi olyan területet foglalt már el, ami előtte Indiához tartozott.
Ebben a megváltozott környezetben India az elmúlt években egyre szorosabb kapcsolatot kezdett kialakítani az Egyesült Államokkal, februárban egy 3,5 milliárd dolláros fegyverszerződést is aláírtak. És ugyan USA jelenlegi elnöke valószínűleg keveset ért ebből az egész konfliktusból és a legfrissebb botrány szerint akár még Peking segítségét is elfogadná az újraválasztáshoz, arra azért lehet számítani, hogy Trump egyszer majd bekövetkező távozása után még feszültebb lehet a viszony a két nagyhatalom között, ami felerősítheti az indiaiakkal köthető szövetséget is.
Azt, hogy mi lesz a hétfői összecsapás következménye, most persze senki nem tudja megmondani. A leggyakoribb tipp, hogy diplomáciai üzengetés mellett mindkét fél növeli majd a katonái számát a régióban, és miközben komolyabb támadást indítani valószínűleg egyiküknek sem áll igazán érdekében, csak reménykedni lehet, hogy nem történik valami olyasmi, valami váratlan, szerencsétlen esemény, ami elszabadíthatja az erőszakot.