Nemzeti hős volt, hollywoodi sztár lett, bilincsben végezte

Augusztus végén letartóztattak, majd bilincsben közszemlére tettek egy ismert afrikai ellenzékit, az elnök esküdt ellenségét. Ilyesmi nem először fordul elő, de az igen, hogy a vádlott egy Hollywood által ünnepelt sztár legyen, akinek hőstetteiről nagy sikerű filmet is forgattak. A ruandai Paul Rusesabaginával viszont éppen ez történt, és különös életútja, amely során szállodaigazgató, nemzeti hős és terrorizmus vádjával letartóztatott aktivista is volt, tényleg egészen filmszerű.

Rusesabaginát a Ruandai Nyomozó Iroda egészen pontosan azzal vádolja, hogy tagja és alapítója a Ruandai Mozgalom a Demokratikus Változásért (MRCD-UBUMWE) nevű – szerintük – terrorszervezetnek, amelynek katonai szárnya merényleteket követett el az országban. A vád szerint Rusesabagina alapította, vezette és finanszírozta ezt az „erőszakos, fegyveres, szélsőséges terrorszervezetet”, és már 2018-ban is segédkezett „ártatlan, fegyvertelen ruandaiak elleni támadásokban”.

Ruanda mindössze egynegyed Magyarországnyi, apró afrikai ország, amelynek méretéhez képest hatalmas és tragikus szerep jutott a világ újkori történetében. 1994 tavaszán, mindössze három hónap alatt, a 10 millió lakosú országban közel egymillióan lettek egy többnyire a legprimitívebb fegyverekkel, machetékkel, összeterelt emberek közé dobott kézigránátokkal végrehajtott népirtás áldozatai. Az elkövetők az országban többségben lévő hutukból álló milíciák voltak, az áldozatok pedig kisebb részben mérsékelt hutuk, többnyire azonban az ország legnagyobb kisebbségét alkotó tuszik.

A népirtó őrületben a hutuk belga katonákat is brutálisan meggyilkoltak, a terror borzalmas hónapjai alatt kevesen tudtak vagy mertek szembeszállni a tomboló fegyveresekkel. A nagyon kevés kivétel egyike volt a szállodás Rusesabagina, aki munkahelyén, a ruandai fővárosban, Kigaliban található Hotel des Mille Collines-ban nagyjából 1200 „vendég” életét tudta megmenteni. Rusesabagina maga is hutu volt, felesége azonban tuszi, így különösen nagy veszélyben voltak, de hiába tűnt úgy többször is, hogy vége a játéknak, nekik, gyerekeiknek és a szállóban rejtőzőknek sikerült életben maradniuk a vérengzésnek véget vető tuszi csapatok érkezéséig. Amely csapatokat Paul Kagame, Ruanda jelenlegi elnöke vezette.

Rusesabagina felemelő története és a II. világháborúban zsidókat mentő német gyáros, Oskar Schindleré között könnyű volt meglátni a párhuzamot. Olyan könnyű, hogy 11 évvel a Schindler listája után 2004-ben Hollywoodban újabb népirtós sikerfilm született, a Hotel Ruanda. A Don Cheadle főszereplésével forgatott film nagyjából hűen követte a vért kívánó hutu milíciákat alkohollal lefegyverző Rusesabagina történetét, és olyanokkal is megismertette az egy évtizeddel korábbi ruandai borzalmakat, akik nem is hallottak arról, hogy mi történt.

Rusesabagina ekkor már rég nem élt Ruandában, 1996-ban Belgiumba, majd később Texasba költözött, mert otthon nem érezte magát biztonságban. A következő évtizedekben, különösen a film által hozott ismertséget meglovagolva, ő lett a legismertebb ruandai ellenzéki aktivista, aki fáradhatatlanul küzdött hazája egyre diktatórikusabb vezetése ellen. Ez a küzdelem pedig csak fokozódott azután, hogy az egykori felszabadító Kagame 2000-ben Ruanda elnöke lett.

A 2005-ben az amerikai Elnöki Szabadság-érdemrenddel is kitüntetett Rusesabagina 2006-ban publikált önéletrajzában arról írt, hogy Kagame az afrikai diktátorok klasszikus jellemzőit mutatja. Egy évvel később már azt követelte, hogy állítsák az ENSZ által működtetett, a ruandai népirtást vizsgáló nemzetközi bíróság elé Kagame pártja, az RPF képviselőit is a népirtásban játszott szerepükért.

Rusesabagina kritikája nem volt alaptalan. Kagaméról a legjóindulatúbb elemzések is csak annyit állítanak, hogy „jóságos diktátor”, aki sok ügyben, a nők egyenjogúságától a környezetvédelemig kifejezetten progresszív, ám közben vasszigorral irányítja az országát. A minden beszámoló szerint rendkívül intelligens, angolul kiválóan beszélő és tweetelő Kagame minden kritikára ugyanazzal a két érvvel válaszol: vagy nem igazak a vádak, vagy a kritizált intézkedésekre azért van szükség, mert csak így biztosítható, hogy hazájában ne törjenek ki ismét véres etnikai összecsapások. Kagame nagyjából ezzel indokolta az országból az utóbbi évtizedekben elüldözött és a Ruandában lecsukott ellenzékiek esetét, többek közt az elnökválasztásokon ellene indulni merészelőkét is. És ők még a szerencsésebbek, az elmúlt években több prominens ruandai ellenzéki halt erőszakos halált külföldön és ruandai börtöncellákban.

Közben a túlkapások ellen rendre felszólaló Rusesabagináról is derültek ki olyan dolgok, amik árnyalták a hősi képet. Egykori tanúk szerint a Hotel des Mille Collines-ban sokan csak nagyon komoly összegekért cserébe kaptak kosztot, kvártélyt és védelmet. A túlélők közül sokakat zavart, hogy a Hotel Ruanda nem egészen történelemhűen ábrázolta az 1994-es eseményeket, és hogy Rusesabagina végül szépen meggazdagodott mindannyiuk szenvedéséből. „Imádja a rivaldafényt, újraírja a népirtás történetét, gyűlöletbeszédet terjeszt … arcátlanul profitál a népirtásból és veszélyezteti a túlélőket” – idézett egy különösen dühös kritikát a Guardian cikke, amely már 2007-ben bemutatta, hogy Rusesabagina nem olyan angyali hős, mint amilyennek Hollywood ábrázolta.

A gyűlöletbeszéd és a túlélők veszélyeztetésének vádja abból fakad, hogy a ruandai rezsim ellen engeszthetetlenül küzdő Rusesabagina egyre gyakrabban beszélt arról, hogy Kagaméék milyen bűnöket követtek és követnek el a hutuk ellen, és hogy szerinte a hutu értelmiség ellen is népirtás folyt. Ez egyrészt nem igaz, másrészt a hutuk és a tuszik szenvedése közé tett egyenlőségjel kicsit olyan, mint a II. világháborúban a német civilek kétségtelenül valós szenvedéseit a több millió kiirtott zsidóéhoz hasonlítani.

2010-re a két legismertebb ruandai, Rusesabagina és Kagame szembenállása odáig fokozódott, hogy míg az előbbi már nyíltan diktátorozta az utóbbit, az elnök az amerikai és belga hatóságoktól kérte, hogy adják ki Ruandának az egykori szállodást, akit ekkor hazájában már államellenes felforgatás finanszírozásával vádoltak. A következő évtized ugyanilyen hangulatban telt, de a ruandaiak nem sokat tudtak tenni a külföldön élő, belga állampolgár és amerikai zöld kártyával is rendelkező Rusesabagina ellen. Aztán 2020 augusztusában mégis sikerült valahogy Ruandában bilincsben mutogatniuk.

Annyit biztosan tudunk, hogy Rusesabagina augusztus 27-én még Dubajban volt, és telefonon beszélt a feleségével. Ezek után eltűnt, és csak 31-én bukkant fel Kigaliban, ahol kamerák előtt, bilincsben kellett végighallgatnia az ellene felhozott vádakat. A Rusesabagina-család szerint elrabolták majd Ruandába szállították, de erre semmilyen bizonyíték nincs. Rusesabagina ellen Ruandában kiadott nemzetközi elfogatóparancs volt érvényben, ami a legtöbb országban semmit sem ért, de az is lehet, hogy az Egyesült Arab Emírségek hajlandó volt együttműködni az afrikai országgal. És persze az is lehet, hogy tényleg ruandaiak rabolták el Dubajban, hogy aztán valahogy hazaszállítsák, bár az Emírségek egyik tisztségviselője azt állította, a Rusesabaginát nem rabolták el.

Kagame elnök mindenesetre azt nyilatkozta, hogy szó sem volt emberrablásról, és arra utalt, hogy valahogy sikerült becsapniuk Rusesabaginát, aki saját akaratából utazott Kigaliba. „Tökéletes volt, így kell valakivel megetetni egy olyan történetet, amit nagyon el akar hinni”, mondta az elnök, aki ismét kitért arra, hogy a Hotel des Mille Collines túlélői vitatják, hogy Rusesabagina bármiféle hős lenne. Letartóztatása óta Rusesabagina csak egy rövid nyilatkozatot adott, amelyben arról beszélt, hogy jól bánnak vele a ruandai hatóságok, de sem az ellene felhozott vádakra nem tért ki, sem arról nem beszélt, hogy került egyáltalán Kigaliba.

Az egykori szállodavezető családja a belga és az amerikai hatóságokat is kérte, hogy járjanak közben az érdekében, a washingtoni külügyminisztérium azonban eddig csak annyit közölt, hogy figyelik az eseményeket. Hogy mi lesz vele, mennyire számíthat pártatlan igazságszolgáltatásra Ruandában, az erősen kétséges. Továbbra is filmre kívánkozó történetét Timothy Longman, Ruanda és a népirtás egyik legnagyobb szakértője így foglalta össze egy interjúban:

„Számomra a története azért tragikus, mert olyasvalakiről beszélünk, aki hősiesen védte mások életét, hogy aztán egyre inkább radikalizálódjon az ellene intézett folyamatos támadások hatására. Sajnos egy olyan polarizált közegben, mint a ruandai, nincs helye a mérsékelteknek és a kritikus hangoknak.”