TGM: A közgáz és a színiakadémia

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem

Tamás Gáspár Miklós írása

Megmutatta a közgazdasági egyetem („Corvinus”) rektora, dr. Lánczi András – korábban kedves cimborám és kollégám – , hogy mire való az egyetemek (tévesen „privatizálásnak” nevezett) hiperállamosítása, pontosabban: mélyállamosítása, amelyet „alapítványi formának” is neveznek, ugyancsak jogilag tévesen (az alapítvány valami más). A közgazdasági egyetemet egyébként Anthony Radev bolgár, öö, üzletember vezeti ténylegesen, aki valaha itt volt diák, aztán a McKinsey & Co.  igazgatója, s ami a legfontosabb, 2010-től a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagja, csúcsragadozó menedzser és titokzatos globális, hm, szereplő, vezető magyar, hogy is mondjam csak, államférfiak bizalmasa.

Ezen rektor nem engedélyezte (amire ugyan nincs joga), hogy a közgáz (Corvinus Egyetem) szenátusa megtárgyalhassa a színiakadémia (SZFE) ügyét; nem titok, hogy az egyébként gondosan megválogatott szenátus szolidaritási nyilatkozatot készült kibocsátani. Lánczi András politológus szerint azonban ennek az ügynek a vezetőség általi megbeszélése valamiképpen „politikai behatolási szándék” (?). 

De ezen rektor meg is magyarázza az álláspontját: „...a magyar egyetemeknek végre kell hajtania [helyesen: végre kell hajtaniuk, művelt barátom] a maguk rendszerváltását [értsd: átállításukat az Orbán-vonalra], különben előbb vagy utóbb nem lesz rájuk szükség”.

Egyszóval: akár államosítás, akár privatizáció, ez mindenképpen ORBÁNOSÍTÁST jelent. (De a legnagyobb orbánosítás, a szélsőjobb utópiája a teljes fölsőoktatás és a tudományos kutatás, a magasabb művészet fölszámolása volna: de sajna, sajna, ezt még nem lehet.)

A színiakadémiáról szóló hírekben Vidnyánszky, Novák Emil (meg nem választott, el nem ismert, nem működő rektorhelyettes) és Szarka Gábor lövészezredes nevét minden esetben „Orbán Viktor”-ra kell átírni, a szegény Vidnyánszky lelkének etnopszichológiai elemzéseit ki lehet dobni a papírkosárba, ő kiszállt ebből az ügyből. Színházi ember, rosszul bírja a leégést, a kifütyülést – már ő is a kelet-európai liberális mantrát nyomja a tiszta művészetről és a piszkos politikáról. (Update: Hát ebben tévedtem. Okosabbnak néztem a köztudomásúlag nagy tehetségű művészt, Vidnyánszkyt, mint amilyen. A parlamenti bizottság meghallgatásán elismételte az Origo meg a Pesti Srácok meg a Vadhajtások ismert szövegeit: az október 23-ai diáktüntetésről azt, hogy „a baloldali politikai pártok kampánynyitó politikai gyűlést tartottak”, meg azt, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen „minden a baloldali pártok vezetésével történik”, meg hogy „anarchia”. Szánalmas.) 

Palkovics miniszter (az ő neve helyére is az „Orbán Viktor” nevet kell behelyettesíteni) nem tárgyal, kifárasztási taktikát alkalmaz (sikertelenül).

A színinövendékek népszerű, diadalmas és gyönyörű ellenállása mellett áll ma a teljes magyar diákság – lásd a hivatalos országos diákképviselet, a HÖOK újabb nyilatkozatait és fölhívásait és a többi egyetem diákságának testvéri akcióit – és majdnem a teljes magyar értelemiség meg a fél ország meg az európai színházi és egyetemi világ.

Dr. Lánczi András, tudós kollégám annak a sokrétűen megszervezett államnak a képviselője (ma még), amely se a hagyományos, se az újabban kifejlődött autonómiáknak nem óhajt semminő teret engedni. Ez közismert, kár is rá szót vesztegetni.

Ez a törekvés azonban csak akkor nyertes, ha a szétvert autonómiák korábbi részvevői együttműködnek az autonómia helyett heteronómiát képviselő államhatalommal.

Ilyen együttműködés volt észlelhető a két világháború között, amikor a totális államot hatalomra juttató gigantikus, lelkes (értelemszerűen: totalitárius) mozgalmak mozgósították, harcra késztették az érintetteket, szabadság helyett erősen motiváló politikai közösséget nyújtva nekik.

Ám most ezt nem indulatos, izgató, érzelmi kielégülést nyújtó, kellemesen borzongató pozitív terrormozgalom keretében hajtja végre az orbáni mélyállam, hanem jéghideg, hivatalnoki, vagyis romantika, elkötelezettség és motiváció nélküli aktusokkal, amelyek teljesen negatívak.

Csak tilalmat, korlátozást, csonkítást, kényszert tartalmaznak, azaz: csupa negatívumot.

Az ilyesmit mindenki utálja, beleértve a magyar jobboldal (értsd: Orbán Viktor) táborát, amely utálja ezt is, de a csepűrágó értelmiségieket még jobban; a jobboldal ma mindent és mindenkit utál, negatívabb ma, mint a folyton (és nem egészen jogtalanul) negativizmussal vádolt, közmondásos ballib.

Evvel áll szemben a színinövendékek és más egyetemisták pozitív, követelő és tartalmas, antihivatalnoki, forró szívű szabadságmozgalma. (És nemcsak az övék).

A kontraszt a dermesztő orbáni hideggel szemben – akárcsak a lengyel nők szabadságmozgalma a nőtlen, jéggé fagyott öregurak tilalmaival szemben – eltéveszthetetlen. És még a legyőzhetetlen művészet is a tiltakozók mellett áll. Ma már a szélsőjobb sajtó is műkritikával kísérletezik: egységesen bírálja Fullajtár Andrea művésznőt, mert a nagy sikerű október 23-i tüntetésen a szélsőjobb szerint valahogy nem mondta elég jól a „Nemzeti dal”-t. Így szólt az orbánsajtó a karzatról. 

A színpadon a művészfiatalság van, igen, mint százötven éve mindig – forradalmi pillanatokban – a diákság, a huszonéves petrovicsok és a többi kasza-kapa-kerülők. 

A szélsőjobb szerint a dolog mögött a Gyurcsányi rejtőzik, illetve a tudjukkik. Ekkora lóságot!

Meg kell nézni az ún. ellenzéket az ún. parlamentben, amint rikácsol, gorombáskodik, cöfözik, krumplizik – vagy a „terepen” indít képviselőválasztáson egy szerencsétlen exnácit Szerencsen vagy „intézi” a kispesti meg gödi zavaros ügyeit vagy bitcoinbányászattal múlatja az időt Erzsébetvárosban – , a legkezdetlegesebb stílusbírálat (vagy nézői ízlésítélet) is föltárja, hogy ez a két dolog nem ugyanaz. Színház az egész világ, no igen, de van jó színház meg pocsék színház.

A hivatalos Magyarország még színfalhasogatásra se képes, meg se leli a színfalat, a nem hivatalos Magyarország azonban mulatságos, megható, vonzó és művészi. 

Még szervezni is jobban tud.

Beszélni, előadni, fogalmazni, énekelni, hegedülni – írni és olvasni – pláne. Ha hagynák, gyógyítani, főzni, környezetet védeni, szegénységet fölszámolni, munkát humanizálni, szeretni, gyereket szülni és kényeztetni is jobban tudna. 

Egyelőre annyit elért, hogy lejátszotta a színpadról a zsarnokságról ábrándozó szamarakat, s ez önmagában öröm.