Balfasz Barista: Megtaláltam a tökéletes munkadrogot a bezártság idejére, ami legális, cserébe sokkal rosszabbul leszel tőle bármilyen tiltott kábítószernél

Baristafóbia: a kezdetek

Negyven pluszos koromban szoktam csak rá a kávézásra.

De ekkor már sokéves, néha csendesen izzó, néha gázon felejtett kotyogósként robbanó gyűlölettel gyűlöltem az emberiség legbicskanyitogatóbb alcsoportját, a lenéző, pökhendi, kioktató stílusú kávékomisszárokat, vagyis a baristákat. Természetesen már maga a barista szó is rettentően idegesítő, különös tekintettel arra, hogy az okoskodáson és a kamuolasz tolvajnyelvüket nem beszélők lenézésén kívül a munkájuk nem áll másból, mint egy primitív, kazánszerű gép kezeléséből. Amivel nem lenne semmi baj, ha ennek nem kerítenének ekkora feneket, akarom mondani un culo cosi grandét.

A három gomb megfelelő sorrendben történő megnyomását vagy az egy darab kar meghúzását ehhez képest úgy állítják be, mintha egy különösen bonyolult koronázási misét játszanának el orgonán, hárfán és kürtön, egyszerre.

Érdekes kísérlet lenne megfigyelni, hogy mi történne, ha elkezdenénk boileristának hívni a kazánfűtőket.

Ki tenné ki magát annak, hogy egy ilyen fickó csak azért nézzen úgy rá, mint az egyszeri borbuzi, akit azzal vágtak hátba, hogy "haver, ajánlanál valami jó ár-érték-arányú félédes vöröset", csak mert "latte" helyett azt mondta, hogy "tejeskávé"? Én biztosan nem, éppen ezért nemcsak a kávézókkal, hanem az ott árult sznob kávéfajtákkal szemben is gyanakvó lettem.

A Találkozás

Aztán egy nap azzal jött elő Király riporter, a szerkesztőségi íróasztalszomszédom, hogy próbáljuk ki a mizudashit. Amikor meghallottam, hogy ez egy sznobkávé neve, inkább hajlottam volna a boncteremből kicsempészett nyers csecsemőmirigy megkóstolására, de amikor András elárulta, hogy ez simán csak hideg vízbe áztatott őrölt kávét jelent, amit megcsinálhatunk egy befőttesüvegben is, miközben a tökfejek simán kifizetnek hétezret egy ugyanarre képes dizájnköcsögért, ha azt mizudashinak hívják, egyből megjött a kedvem.

Biztató is volt az első kísérlet, amennyiben fogtunk egy maréknyi őrölt kávét, amit tudóstársam az online leírásoknak megfelelően a szokásosnál durvábbra őrölt, ráöntöttük a gondosan kimért mennyiségű vizet, az üveget beraktuk a szerkesztőségi hűtőszekrénybe, majd másnap munkakezdéskor kivettük, aztán megittunk belőle egy-egy vizepohárral, amitől nekem azonnal remegni kezdett a kezem és káprázni a szemem, hogy negyedórán belül megkapjam az első kamuinfarktust. De mindezt inkább a kávéügyi szüzességemnek tulajdonítottam és amúgy is örültem neki, mert máskor nem is érzem igazán, hogy ver a szívem, bezzeg jól bemizudashizva!.

A kóstoló mégis elszigetelt eset maradt, mert vagy kávét felejtettünk el hozni otthonról, vagy a műszakvégi fáradtság feledtette el velünk, hogy vizet öntsünk a behozott darálmányra.

De jött a járvány, vele pedig az a furcsa jelenség, hogy itthonról sokkal többet dolgozom, hiszen lényegében reggeltől estig a gépemnél ülök, ami miatt fáradtabb vagyok, mint valaha.

Így aztán pár hónap elteltével újból eszembe jutott a kávéáztatás.

Az áztatás maga

Ha már úgyis egész nap itt esz a fene, legalább tompa ne legyek közben, gondoltam, majd feltámasztva a bennem mélyen élő baristát, megfelelő felszerelés után néztem. Nem volt itthon elég nagy uborkásüveg, cserébe találtam egy fém filterrel felszerelt üveg teáskannát , ami majdnem pont olyan volt, mint egy mizudashi. A fémfilter olyan pozícióban volt benne, hogy a kávé kiáztatásához tele kellett töltenem vagy másfél liter vízzel, de végül is pont a túl hosszú napok miatt találtam ki az egészet, így ezzel sem volt probléma.

Máris szembesültem életem első, baristaként meghozandó döntésével: mennyi kávét őröljek hozzá és mennyire finomra. "Fulladj meg, csakazértis érzésre csinálom!" - sziszegtem oda a konyhaszigeten a lábát lógatva üldögélő Láthatatlan Baristának, azzal beraktam a babkávét a darálóba és röviden megnyomtam a gombot. "Megfelelően durva textúra, optimális szemcsmére---" - kezdte a Láthatatlan Barista, mire sátáni vigyorral újra megnyomtam. Összerándult az arca, ezért még egyszer, aztán a biztonság kedvéért harmadszorra is adtam neki néhány másodpercet.

"1350" milliliter vízhez" - kezdett rá újból, most már jelentősen szerényebb hangon.

"Kuss!" - vágtam rá derűsen, majd annyi őrölt kávét tömködtem a fémhálós tartóba, amennyi belefért, aztán átcsorgattam rajta annyi vizet, ami megtöltötte a küblit, majd másnapig magára hagytam.

Másnapra szép tőzegmocsárszíne lett, egyből olyan szívmelengető érzésem támadt, mintha egy Zala megyei tőzegbányatóra jöttem volna csukázni.

Fogyasztás, 1. nap

Kitöltöttem az első pohárral. Könnyed, kávéra emlékeztető, de annál sokkal vidámabb íz, egyszerre lazán savanykás és lelkesítően kesernyés hangulat: miközben a nyelven hegyével ide-oda tologattam a fogaim között megrekedt, maroknyi zaccot, írtam négy listás levelet, nyolc csetüzenetet, végigpörgettem a Twittert és az Instát, újra megnéztem a mailboxomat, lekesen konstatáltam, hogy a négy címzettből három halálosan megsértődött, nekik 2-2 újabb, a minimálisan szükségesnél 4,7-szer hosszabb levélben elmagyaráztam, miben tévednek, majd nagyot fújtatva ránéztem a képernyő jobb felső sarkára.

Már 7 perc eltelt a napból és mennyi mindent elintéztem!

Igen jól éreztem magam, főleg azután, hogy rájöttem, hogy a szívem mégsem fog megrepedni, annak ellenére, hogy olyan svunggal csapódik a belülről a mellkasomhoz másodpercenként kétszer, mint egy lábdob, de nagyon hiányzott a kávé. Úgyhogy töltöttem még egy pohárral. Annyira kívántam eddigre, hogy alig bírtam a számhoz emelni, amiben a remegő kezemnek is lehetett némi része. Ekkor jöttem rá, hogy mindent valami furcsán káprázó kékes árnyalatban látok, mintha egy szappanbuborék belsejében lebegnék. Olyan buborékban, amiben rohadtul hangosan szól a technó, ezért a fala a zene ritmusára lüktet. Most már a sejtmagjaimban éreztem a basszust.

Úristen, micsoda munkanapot fogok tolni - gondoltam magaban, olyan fémes ízzel a számban, mintha egy kardot tartanék a fogaim között. A szívem közben laza kalácstészta volt egy keverőtálban, amit Benke Laci bácsi gyúr két kézzel.

Gyorsan megnyitottam 21 új tabot, írtam pár levelet, hozzászóltam pár témához a kedvenc zárt fb-csoportjaimban, megnéztem néhány ígéretes videót, aztán próbáltam választani valami munkához illő zenét. Gyorsan átpörgettem Vivaldi életművét, ittam egy újabb pohár áztatott kávét, rápróbáltam a dancehall-klasszikusokra, de azok túlzottan elvonták a figyelmemet, csakúgy, mint a kaliforniai deszkás punk örökzöldjei, ezért úgy döntöttem, hogy ma zenementesen fogok dolgozni. Kikapcsoltam az éppen futó számot, ami a Brews volt a NOFX-től és körülnéztem.

Furcsán sötét volt, a gyerekeket sehol se láttam, a tacskók egy csomóba tekeredve aludtak. Felnéztem a falon lógó IKEA-órára. Este hét volt.

"Első próbálkozásra nem is rossz" - mondtam magamban, majd odatámolyogtam a konyhapulthoz, hogy megőröljem a holnapi adagot, az üvegkancsóból kitöltöttem az utolsó másfél decit, ami úgy nézett ki, mint sár a Sziget nagyszínpada előtt, aztán pórázra fűztem a tacskókat és kivittem őket egy gyors körre.

Nem értem, hogy lett fél tizenegy, mire hazaértem, bár az gyanús, hogy a Pokémon Go tojáskeltető számlálója szerint 4,5 kilométert tettünk meg.

Pattogó mellkassal leültem a tévé elé. Fél kettő tájban eléggé megkívántam az áztatott kávét, de még túl átlátszó volt, ezért fél három tájban betámolyogtam az ágyba.

2. nap és a többi

Másnap úgy éreztem magam, mint a Rogán Antal bal szeme alatti táska. A nagyobbik bögrét kellett elővennem, mert már a kávézás gondolatára olyan erős kézremegés fogott el, hogy a kisebbikből kilötyböltem volna az értékes folyadékot.

Le sem ért az első korty, de az elektromos kéz máris marokba fogta és nyomkorászni kezdte a szívemet. Fel is pattant a szemem.

Az áztatott kávé most sem hagyott cserben. 11 ismerősömmel vesztem össze és 4 kollégámat sértettem valószínűleg halálra, mire megtaláltam a cikkíráshoz ideális zenei aláfestést, de csak meglett, amit egy gyors esti sétával ünnepeltem meg.

Itt tartunk most. Bár cikket még nem sikerült írnom vele, az áztatott kávé eddig igencsak ígéretes, ráadásul legális munkadrognak bizonyult. Oké, vannak még kisebb nehézségek, például az, hogy a második nap estéjén olyan ájulásszerűen aludtam el, hogy nem tudtam beáztatni a következő napi adagot, így azt olyan állapotban töltöttem el a laptop előtt, mint egy kandalló fölé akasztott, kitömött pisztráng - a hátúszóm mögött meredező zsírúszóm állandóan bele is akadt a székem háttámlájába - így most annyira kívánom az áztatott kávét, hogy a klaviatúrára csorog a nyálam.

De ezzel együtt azt mondom, hogy a hidegen áztatott kávé a szezon ötlete volt, ami igazi változást tud hozni a home office-ba beleroppant ember hétköznapjaiba, bár ez a fogalom mára többé-kevésbé úgyis megszűnt.