„Elhiszitek, hogy van egy kór, ami csak melegeket öl?”

február 18., csütörtök 21:02

„Szégyellte magát gyerekkora óta. Ezért ölt meg másokat. Megszégyenítették. Folyamatos szégyenben élt. Férfiakkal szexelt, megfertőzte őket, aztán elmenekült. Ezt teszi a szégyen az emberrel. Elhiteti vele, hogy megérdemli. A kórházak tele vannak férfiakkal, akik azt hiszik, megérdemelték. Haldokolnak, és valahol a lelkük mélyén azt érzik, hogy igen, így kellett lennie: »Magamnak köszönhetem, az én hibám. Mert a szex, amit szeretek, megöl«”

– az utolsó rész utolsó monológjának egy részlete tökéletesen összegzi, hogy miről szól az It's a Sin (Ez bűn) című brit minisorozat, ami Londonban játszódik a nyolcvanas években, abban az időszakban, amikor halomra haltak meg fiatal fiúk egy rejtélyes vírus miatt.

Russell T. Daviesnek nem ez az első melegekkel foglalkozó sorozata – ő készítette a kétezres évek elején a Szex és New York-szerű A fiúk a klubbólt is. Az AIDS előtti, felhőtlen, felszabadult bulikból indulunk, elképzelhetetlenül sok szexszel, de rögtön az első rész viszont azzal zárul, hogy egy AIDS-beteg holttestét egy fémkoporsóba teszik, majd hosszan sikálják, fertőtlenítik az ágyat, amiben hetekig a külvilágtól elzárva feküdt.

Az HBO-n futó sorozat sztorija 1981-ben kezdődik, Londonban, ahol egymásra talál öt teljesen különböző hátterű, az Egyesült Királyság teljesen különböző pontjairól érkezett, 18-20 éves fiatal. Egy ideig csak élvezik a szabadságot, azt, hogy ha teljesen nyíltan nem is, de a saját közösségükben végre úgy élhetnek és szerethetnek, ahogy korábban nem. Majd becsatlakozik a negatív főszereplő: egy rejtélyes vírus. Kizárólag a meleg férfiakat fertőz – ekkor még ezt gondolták –, emiatt szinte valószerűtlenül félelmetes és misztikus.

„Elhiszitek, hogy van egy kór, ami csak melegeket öl? Kiszámítja, hogy meleg vagy, megöl, de senki mást? És a biszexek? Ők csak minden másnap kapják el? Azt mondják, ez egyfajta rák, de a rák nem fertőző. Nem tudod másoktól elkapni. (...) Gondoljatok bele! Meleg rák? Hogy lehet meleg a rák? Hogy néz ki? Rózsaszín? Hol lappang? A Csuklódban?” – ironizál a sorozat egyik fő karaktere, majd többször elismétli, egyszerűen nem hisz abban, hogy létezik ilyen betegség. Pedig ebben az évben, 1983-ban, Amerikában háromezer megbetegedést és ezer halálesetet, 1984 végén az pedig már az Egyesült Királyságban is 108 megbetegedést és 46 halálesetet regisztráltak.

Russell T. Davies még 2021 januárjában, a sorozat bemutatója előtt írt egy cikket, amit azzal kezd, hogy vannak dolgok, amiket a mai napig nem mondhat ki. Például azon férfiak nevét, akikkel szexelt, akiket szeretett, akikkel bulizott. Ezek a férfiak már mind halottak, és mind AIDS-ben haltak meg, a nevüket pedig azért nem mondhatja ki, mert a családjuk továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy rákban vagy tüdőgyulladásban haltak meg. A sorozat elkészítésére ez, illetve egy olyan történet inspirálta, ami elmondása szerint „évtizedekig kísértette” őt. Egy olyan férfi története, akinek a szülei még csak nem is sejtettek semmit egészen addig, amíg a 90-es évek elején meg nem látogatták a kórházban. Csak ott tudták meg, hogy meleg, AIDS-beteg és haldoklik. A történetet egy régi barátja, Jill Nalder mondta el neki, aki színészként dolgozott Londonban, és egy Pink Palace-nek nevezett lakásban élt és bulizott éveken át meleg férfiakkal és drag queenekkel, majd miután az AIDS már járványként tizedelte barátait, aktivistaként vett részt tüntetéseken, önkéntes segítőként pedig a kórházakat járta, hogy magányos AIDS-betegek kezét fogja a halálos ágyukon.

Nalder ihlette a sorozat Jill (Lydia West) nevű karakterét – szerepel is benne Jill anyjaként –, aki egy Pink Palace nevű lakásban él pár meleg fiúval: Ritchie (Olly Alexander) egy vidéki kisvárosból költözik Londonba egyrészt tanulni, másrészt, hogy végre melegként élhessen, Roscoe (Omari Douglas) a nagyon vallásos szülei miatt menekül el otthonról, mert vissza akarják küldeni Nigériába, hogy ott kigyógyítsák a homoszexualitásból, Colin (Callum Scott Howells) pedig az egyetlen, aki nem menekül, ő egyszerűen csak szabó akar lenni Londonban, talál is munkát gyakornokként, viszont rögtön zaklatni kezdi a jóval idősebb főnöke, akitől aztán a szintén meleg munkatársa (Neil Patrick Harris) menti meg.

Nem is az az igazán drámai a filmben, hogy tehetséges, tervekkel teli fiatal srácokat látunk meghalni, hanem az, ami az áldozatok környezetében, családjaiban történik. Nem elég a stigmatizálás, hogy leprásként kezelik az AIDS-beteg fiúkat, és a kórházakban kulcsra zárt szobákban kell mindentől és mindenkitől elzárva szenvedniük egy rettenetes betegségtől, de a totális tagadásba menekülő családok annyira szégyellik fiaikat/testvéreiket, hogy a még a halottak emlékétől is megszabadulnának. Mindenüket elégetik. Mintha soha nem is léteztek volna.

De nemcsak a családok ignorálták a betegséget, a kormányok is. A járvány korai szakaszában, a nyolcvanas évek elején egyszerűen nem vettek tudomást a létezéséről. Az egyik, vírusban kételkedő karakter is azt mondja, „ha igaz lenne, azzal tele lennének a hírek”. Ronald Reagan amerikai elnök először 1985-ben tett említést nyilvánosan az AIDS-ről, évekkel azután, hogy megjelentek az első megbetegedések, az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher pedig sokáig egyszerűen visszatartotta az AIDS-szel kapcsolatos közegészségügyi figyelmeztetéseket. Mintha azt gondolták volna, hogy ha nem foglalkoznak vele, ha nem vesznek róla tudomást, egyszerűen eltűnik a probléma, és elkerülhetik a pánikot, a botrányt. Az egyik legfontosabb gondolatot ezzel kapcsolatban Jill anyja mondja ki az utolsó előtti részben egy temetés után:

„Ha heteroszexuális fiúk halnának meg ekkora számban, leállt volna a világ. Botrány lenne. Lázadás.”

(Nagy kép: Nathaniel Curtis és Olly Alexander.)