„Az elhallgatás az, ami a valóság torzítása”

április 9., péntek 3:52
  • Februárban mutatták be a dokumentumfilmet, amit a Parameter.sk két újságírója, Barak Dávid és Kálmán Norbert készített a dunaszerdahelyi kórház covid-osztályán.
  • A film azóta 700 ezer megtekintésnél jár.
  • A „Nem akarnék meghalni még” megmutatja a covid-osztályok valóságát és az ott dolgozók küzdelmeit.
  • Olyan felvételek ezek, amiket Magyarországon lehetetlen lenne elkészíteni. Itt még az orvosok sem nyilatkozhatnak szabadon, a kórházak katonai irányítás alatt vannak, a miniszterelnök pedig a független sajtó közös nyílt levelére, ami szabadabb nyilvánosságot kért, úgy reagált: nincs itt az ideje kamuvideókat készíteni.
  • A film készítőivel beszélgettünk.
  • Az interjú videós változata a Magyar Jeti című műsorban lesz látható a hétvégén.
Barak Dávid (balra) és Kálmán Norbert (jobbra).

444: Honnan jött a film ötlete?

Kálmán Norbert: Dávid felhívott, hogy mit szólnék, ha elkísérnék egy covid-osztályon dolgozó orvost hajnalban munkába, és amikor végez, akkor hazakísérném. Jó ötletnek tartottam, de azt gondoltam, le kell csekkolnom, hogy ez működhet-e az egészségügyi rendszer keretein belül. Felhívtam egy nagyon jó orvos barátomat, Dr. Gálffy Balázs hematológus rezidenst, aki azt mondta: ez így hülyeség, ennek nincs értelme, miért nem mentek inkább be?

Ez egy fokkal nagyobb kihívásnak tűnt, de azt mondta, utánanéz, hogyan lehetséges. Felhívta egy másik nagyon jó barátját, Dr. Laczkó Balázs orvost, aki a filmünk főszereplője lett. Ő azt mondta, semmi akadálya. Kiderült, hogy abban a hónapban már ketten megkeresték a médiából, de mind a két lehetőséget visszautasította. Azzal az érvvel, és most őt idézem, hogy kizárt, hogy szép fehér ingben beüljön egy stúdióba, és ott elmondja azt, hogy milyen súlyos a helyzet bent a kórházban az intenzív osztályon. Ebből senki nem fog tanulni. Ezeket a dolgokat nem lehet leírni, ezeket látni kell.

Azt mondta, csak akkor hajlandó interjút adni, ha valaki fogja a kamerát, bemegy az intenzív osztályra, és megmutatja, hogy ott mi zajlik.

Barak Dávid: Három fő szempontunk volt a film készítésekor. Tavaly Nyitra környékén a szomszédos megyében nagyon súlyos volt a járványhelyzet. Ezt azért kapta fel a sajtó, mert egy hatalmas hűtőkocsi jelent meg a nyitrai temetőben, ahol nem tudták már hova tenni a vírus áldozatait. Január közepétől aztán rettenetesen beindult a járvány a dunaszerdahelyi régióban is, ahol 120 ezren élnek. Itt viszont nem jelentek meg hűtőkonténerek, az emberekben nem tudatosult, hogy mennyire súlyos a helyzet. Pedig itt volt a legsúlyosabb a járvány kezdete óta országosan.

A másik fontos szempont az volt, hogy ekkor csúcsra jártak a járványtagadó kommentek a közösségi médiában. Egészen elképesztő méreteket öltöttek, és pont a legsúlyosabb időszakban vesztették el a türelmüket az emberek. Ez szinte felfoghatatlan volt. A harmadik szempont pedig az volt, hogy bemutassuk, milyen emberfeletti munkát végeznek az egészségügyi dolgozók. A magánéletüket félretéve, éjjel-nappal megállás nélkül dolgoznak, és egy olyan helyzettel harcolnak, ami akkor kilátástalannak tűnt.

444: Milyen akadályok merültek fel a film készítése közben?

BD: A dunaszerdahelyi kórház igazgatónőjével vettük fel a kapcsolatot. Szlovákiában a regionális kórházak nagy része magánkézben van, a kórházi menedzsmentet magánintézmények végzik, és nem az állam. Nincs is katonai irányítás alá vonva a kórházak zöme, mint Magyarországon.

Az első megkereséstől számítva 48 óra telt el, és meg is indult a forgatás.

Az orvosok és az intézményvezetők is tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen film csak segíthet a helyzetükön.

444: Milyen feltételeket szabtak a forgatáshoz?

KN: Nem voltak szabályok. Tisztában voltunk azzal, hogy jogi és kegyeleti szempontból érzékenyen kell hozzáállnunk a témához, de ezen túl semmiféle szabályt nem állítottak. Annyira várták az egészségügyi dolgozók, hogy úgy voltak vele: csak gyertek, és mutassátok meg, mert ha az emberek ezt nem látják, akkor a helyzet nem fog javulni.

BD: A mozgást a covid-osztályon és az intézményben nem korlátozták. Laczkó doktor vállalt értünk felelősséget. De a forgatásnál és az utómunkánál is az volt a legfontosabb, hogy a betegek emberi méltóságát maximálisan tiszteletben tartsuk.

444: Hogy nézett ki a forgatás, és hogyan fogadtak, amikor megjelentél kamerával? (A kórházba Kálmán Norbert ment be, Barak Dávid az anyag szerkesztője volt.)

BD: Két forgatási nap volt, Norbi mindkét alkalommal egy-egy 12 órás ügyeleti nap felét töltötte benn.

KN: Az elején kicsit megmerevedett a levegő, de hol nincs ez így, ahol megjelenik egy kamera. De összességében barátságosan fogadtak. Én kicsit féltem az elején, attól tartottam, hogy mi van, ha láb alatt leszek. Az intenzíven rengeteg tálca van, nem beszélve a rengeteg csőről, a relatíve szűk helyekről, ahol az egészségügyi személyzet mozog. Hova férek még be? De semmi ilyen probléma nem volt. Őszintén mondom, a maszk és a plexi alatt én csak mosolygó szemeket láttam. Megértő érintéseket, segítő hozzászólásokat.

444: Mi volt az, amit megdöbbentett odabent?

KN: Relatíve gyorsan beindultak a dolgok. Már a beöltözésnél toltak kifelé egy elhunytat. Nem is volt idő ott arra, hogy az ember ráeszméljen a helyzet súlyosságára, egyből csőstül kapta az egészet.

Érzelmileg teljesen leblokkoltam és kikapcsoltam. Csak arra figyeltem, hogy minden fel legyen véve. Ami viszont igazán megterhelő volt, az a lélegeztetőgépek látványa. Sokkszerű volt, hogyan dobálja a mellkast.

Egy pillanat pedig nagyon megragadt bennem. Ott voltam egy beintubálásnál. Ilyenkor egy csövet vezetnek be a szájüregen keresztül, azon megy be a táplálék. Ahogy az egyik doki intubációs kanállal próbált helyet találni a csőnek, a fogakon kocogott az intubációs kanál. Az illető mélyaltatásban volt, és hörgött is közben. Az egy iszonyatos komfortvesztés számára, még úgy is, hogy mélyaltatásban van. Én akkor másfél méterre álltam a betegtől, és nem mertem ránézni az illetőre, hanem a kamera kis kijelzőjét néztem. Így vertem át az agyamat. A tévében az ember már mindenfélét látott, és ha kijelzőn nézi, akkor az agya máshogy veszi a dolgot. Az volt az egyetlen pont, ahol megroskadtam kicsit.

BD: Amikor az utómunka során néztem végig a felvételt, akkor láttam, hogy Norbi a második nap reggelén bement az osztályra és szétnézett a folyosón. Belesett az egyik szobába, és látta, hogy nem voltak ott azok, akik három nappal előtte még igen. Három-négy szobába is benézett, ott sem voltak. Éreztem, hogy akkor vált a legzaklatottabbá. Ezek a betegek nem azért tűntek el, mert hazajutottak, hanem mert eltávoztak közülünk.

KN: 10-12 emberről beszélünk. Három nap alatt eltűntek.

444: Milyen volt a film utóélete?

KN: Dr. Laczkó Balázs szerint elképesztő hatása volt a filmnek. A napokban beszéltem több egészségügyissel is, és azt mondták, hogy azok a lélegeztetőgépek, amiket Magyarországról kaptak, megmentettek néhány életet, de közel sem annyit, mint amennyit a film mentett meg.

Dr. Laczkó azt mondta, minden nap látta annak hasznát, hogyan csapódott le az emberekben a film.

A filmben is elhangzik, hogy sok beteg úgy nyilatkozott, nem szeretne lélegeztetőgépre kerülni, mert úgy tudta, hogy aki odakerül, az meghal. A film után sokkal informáltabbak voltak a betegek. Kevésbé ágáltak az ellen, hogy lélegeztetőgépre kerüljenek, jobban megértették a működését.

BD: A filmet az országos sajtó nagy része szemlézte. Magyarországon közel félmillióan látták, és nagyon örültünk, hogy a független sajtó értékelte a munkánkat, és hozzánk hasonlóan fontosnak tartotta, hogy egy ilyen témáról beszámoltunk. Készült egy szlovák feliratos változat is, azt is közel kétszázezren látták. A megjelenés után több szerkesztőség is kezdeményezte, hogy más kórházakban is készíthessenek riportot. A pozsonyi egyetemi kórháztól a trencséni regionális kórházig több egészségügyi intézményből jelentek meg riportok, több intézmény is fontosnak tartotta, hogy a sajtó beszámoljon a helyzetről.

És volt rengeteg személyes visszajelzés. Egy általános iskolai tanár például, aki eddig oltásellenes volt, és foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy nem fogja beoltatni magát, a filmet megnézve úgy döntött, hogy azonnal regisztrál.

444: Ért olyat vád, hogy eltorzítottátok a valóságot?

BD: Nehéz lett volna torzítani a valóságon. Azt is szem előtt kellett tartani, hogy ne legyen túl kegyetlen, ne legyen embertelen a film. Voltak olyan súlyos helyzetek, amiket rögzítettünk, de nem kerültek bele. Ez egy katasztrófahelyzet volt, amit csak szebbíteni lehetett volna. Az elhallgatás az, ami a valóság torzítása. Akkor hamisítottuk volna meg, ha szebb fényben tüntettük volna fel a nagyon súlyos helyzetet. Nem is érkezett ilyen vád, de abszurdnak is éreztem volna, ha érkezik.

444: Olyan vád sem érkezett az egészségügyisek felé, hogy nem kellett volna beengedni titeket?

KN: 100-ból 1 ilyen volt. De 99 azt mondta, hogy végre, itt volt az ideje, hogy ne ringassuk magunkat ábrándokba abban a hitben, hogy amit nem lát az ember, az nincs.

Egy dolgot pedig még el szeretnék mondani. A film után sokat kérdezték, hogy mi van azzal az illetővel, aki azt mondta, „nem akarnék meghalni még”. Néhány órája volt bent akkor a kórházban, rohamosan romlott az állapota. Mindenen keresztül ment. Múlt hét közepén vették le a lélegeztetőgépről. Amikor először meghallotta a hangját, Laczkó Balázsnak borsódzott a háta. Segítséggel tud már járni. Négy hetet volt lélegeztetőgépen. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani, ha megtudja, hogy 700 ezer ember hallotta őt három országban.