Húsz év alatt közel félmillió amerikai halt meg receptre felírható, súlyos függőséget okozó fájdalomcsillapítóktól vagy azokkal összefüggésbe hozhatóan. Az opiodjárvány egyáltalán nem ért véget, és bár az elmúlt két évben tele voltak az újságok a perekkel, melyeket a tragédiák sorát okozó gyógyszercégek, elsősorban a Purdue Pharma ellen indítottak, nagyon úgy néz ki, hogy minden kapzsi ember, aki a mások nyomorából szedett vámból lett mérhetetlenül gazdag, ezt az egészet simán megúszta.

Az opiodkrízisről számtalan nagyszerű cikksorozat és könyv született az elmúlt években, de a kétrészes dokumentumfilm, melyet Alex Gibney készített a Washington Post közreműködésével, a legelejétől napjainkig meséli el részletesen, pontosan milyen események sora vezetett oda, hogy üzletemberek teljesen legálisan gazdagodhattak meg abból, hogy a mexikói drogbárókat megszégyenítő szorgalommal taszították az embereket függőségbe.

link Forrás

Az évszázad bűnténye (The Crime of the Century) nemcsak azért kiváló film, mert a lehető legalaposabban, a laikusok számára a szakmai részleteket is könnyen érthetően tálalja, hanem mert őrült izgalmas is. Az opiodjárvány olyan főszereplőket termelt ki magából, amilyenek a legelvetemültebb összeesküvés-elméleteken alapuló regényekben sincsenek, és ezek a főszereplők szinte kivétel nélkül megszólalnak a filmben.

Két évvel ezelőtt mi is írtunk a jelenségről, akkor így foglaltuk össze, nagyjából mi történt:

• A kilencvenes évek végén olyan új fájdalomcsillapítók kerültek a piacra az Egyesült Államokban, melyek hatása leginkább a heroinéhoz hasonlítható. Ilyen például az OxyContin.
• A gyártó és a forgalmazók azt állították, ezek a hosszabb hatású készítmények nem okoznak függőséget. Ez nem volt igaz, és ezt ők is tudták.
• A gyógyszereket eleinte - tudatosan - elszegényedett környékeken terítették.
• A páciensek gyorsan függővé váltak, mire az orvosok - a gyártó tanácsára - növelték az adagokat. Néhány év leforgása alatt megugrott a túladagolás okozta halálesetek száma az országban, és elkezdődött az opioidjárványként ismert népegészségügyi katasztrófa.

A dokumentumfilm első részében az OxyContint piacra dobó Purdue történetét ismerhetjük meg. Azok, akik a sajtóban alaposabban követték a sztorit, az elején viszonylag kevés újdonságot tudhatnak meg, viszont végre élőben láthatják azokat az embereket, akik akarva vagy akaratlanul idővel a főszereplői lettek.

Az igazságért küzdő, a tragédiát bőven annak bekövetkezte előtt megjósoló, egyszerű, vidéki háziorvos mesél arról, hogyan pattant le századszor is a Purdue-ről és a politikusokról, amikor a veszélyt jelezte, aztán beszél egy másik orvos is, aki vagyont épített abból, hogy a gyógyszercég kilóra megvette. Nem megbánással, hanem a mai napig kötve az ebet a karóhoz, hogy igaza volt, és ő csak segíteni szeretett volna azoknak, akik fájdalommal élnek.

Beszél a Purdue állatorvosi lova is, egy krónikus fájdalommal küzdő, volt heroinfüggő férfi, akit még az OxyContin tesztelési szakaszában vettek rá, hogy saját magán próbálgassa a gyógyszert. Ahogy azt tették két évtizeden át, Gary Blinnek is azt mondták, a fájdalomcsillapító nem okoz függőséget, és nem is igazán lehet túladagolni, úgyhogy nyugodtan tesztelgesse, és vegyen be belőle annyit, amennyit csak szükségesnek érez. Egykori függése miatt Blinn toleranciaküszöbe a normálisnál jóval magasabb, ezért az adagján fokozatosan emeltek, míg el nem jutottak oda, hogy napi 2x 25 tablettát, tehát 50 darab OxyContint szedett. Ezt még ő is olyan abszurdnak találta, hogy a fiolát, melynek címkéjén látható az adagolás rendje, elrakta, és a mai napig őrizgeti.

A rendező nagyon jó arányérzékkel kezeli, mennyit mutasson az áldozatok világából, empátiával kezel minden egyes történetet, de a legtöbbet egy idős nő teljesen értelmetlen haláláról tudunk meg, férje elmesélésből. Adott egy harmonikus, nyugodt életet élő, idősödő házaspár, bármelyikünk nagyszülei lehetnének. Aztán a nő fájdalmaira OxyContint és más gyógyszereket kezd szedni, melyeknek hamar rabja lesz. A gyógyszerekkel a Purdue helyi lekötelezettje látja el, és hiába látja a férje, hogy nagy a baj, az orvos folyamatosan egyre nagyobb és nagyobb adagokat ír neki fel. A férj egyre gyakrabban találja feleségét a lakás különböző pontjain kidőlve, ilyenkor fotókat készít róla, mert a nő nem hiszi el, mi történik vele. Végül detoxba küldik, ahol sikeresen le is hozzák a gyógyszerekről.

Hogy miért halt meg mégis? Mert az orvosa felkereste, és újra felírta neki a függést okozó gyógyszereket.

A második részben már a Purdue-iskola által kitermelt valóságot mutatja be a rendező. Mivel a gyógyszercéget tulajdonló, a hírekbe inkább csak jótékonysági, illetve mecénás tevékenységeivel bekerülő Sackler család láthatóan él, mint hal a vízben, és szó sincs róla, hogy a járvány kirobbantása miatt felelősségre vonnák őket, idővel más vállalkozók is vérszemet kaptak.

Ha egy család dollármilliárdos lesz abból, hogy tudatosan taszít függőségbe embereket a kiemelkedő profit reményében, és a többi drogkereskedővel ellentétben ezért nem állítják őket bíróság elé, nyilván lesznek még olyan üzletemberek az iparágban, akik maguk is bepróbálkoznak ezzel a módszerrel.

Kiemelt figyelmet kap John Kapoor multimilliomos vállalkozása, a Subsys nevű fájdalomcsillapítót gyártó Insys. A fentanilt szinte cukorkaként áruló Kapoor nagyjából azt a módszert vetette be, mint a Purdue, de a Sackler család tagjaival ellentétben őt végül börtönbüntetésre ítélték. Az Insysnél - csakúgy, mint a Purdue-ben - a gyógyítás istenei helyett a sales isteneiben hittek, és gátlástalan módszerekkel terítették gyógyszerüket. A Subsyst eredetileg csak végstádiumban lévő, rákos betegeknek szánták, de úgy nem kerestek vele eleget, ezért filmbe illő módszerekkel, néha abszurd fordulatokkal és arcokkal építették fel saját kis drogbizniszüket.

Ebben szerepel többek közt:

• Egy túlmozgásos értékesítési igazgató, aki a végére már attól is rosszul volt, hogy be kellett mennie az irodába, mégis az utolsó percig hazudott a kábítószerellenes ügynököknek.
• Egy sztriptíztáncosnő, akit Sunrise Lee-nek hívnak, és aki az éjszakai bárból a felsővezetésig küzdötte fel magát.
• Két sales-es férfi, akik rap-videóklipet csináltak arról, hogy minél nagyobb dózisban kell eladni a fájdalomcsillapítót.

Az Insys vezetéséből végül hét embert ítéltek el illegális fentanilkereskedésért, maga John Kapoor 5 és fél évet kapott.

A film alapvetően iszonyú elkeserítő képet fest arról, hogyan juthattak idáig a dolgok.

De a rendszerben, ahol a pénzéhes, gátlástalan üzletembereket, és az őket segítő, korrupt fehérgalléros bűnözőket támogatják, azért felbukkannak a köpeny nélküli hősök is. Az ember, aki azért tanult gyógyszerészetet, hogy utána jobb kábítószerellenes ügynök legyen belőle, az ügyész, aki inkább beáldozza karrierét, mint hogy becsicskuljon a gyógyszergyárak által kitartott politikusoknak, és az orvosok, jogászok, akik az áldozatokért küzdenek.

A másik oldalon viszont olyan rettenetes figurák állnak, akik egy szuperhősös mozi antihőseként is túlzásnak tűnnének. Olyanok, mint a DEA (Drug Enforcement Administration, magyarul Kábítószer-ellenes Hivatal) egyik magas rangú tisztviselője, aki évekig küzdött a gyógyszerkereskedő láncok ellen, majd inkább beállt közéjük, és tudását arra használja, hogy azoknak ártson, akikért egykor küzdött. Vagy a volt helyettes főügyész, aki befolyásos kapcsolatait bevetve igyekezett kimenteni a bajból az érintett gyógyszercégeket.

Ebben a filmben nincs hepiend. Amikor a jófiúk már túl közel értek a célhoz, lefizetett kongresszusi képviselők simán áttoltak egy törvénytervezetet, amivel gyakorlatilag megszüntették a DEA mozgásterét, és lehetetlenné tették, hogy felfüggesszék legális drogkereskedéseiket. A törvény szövegét az igazságügyi minisztérium forrásai szerint az a volt DEA-s szövegezte, aki azóta beült az egyik gyógyszerkereskedő cég elnökségi székébe. A Thomas Marino képviselőről elnevezett Marino-törvény ironikus módon elvileg azért született, hogy biztosítsa a betegek számára a hozzáférést a gyógyszerekhez - a valóság az, hogy szabad utat nyitott a gyártóknak és a kereskedőknek.

A dolgok azért mégsem mennek már ugyanúgy, mint régen. Bár a Purdue vezetése simán megúszta az egészet, és még a család pénzét is sikeresen kimenekítették, állami szinten egyre több törvény és megállapodás születik, melyek valamelyest képesek gátat vetni a járvány terjedésének. Ez azonban a függővé tett emberek millióin aligha segít. Az opiodkrízis eredményeképp azok, akik már nem jutnak hozzá receptre írt drogjaikhoz, illegális úton szereznek heroint, fentanilt, vagy ami éppen enyhíteni képes kínjaikat. De erre a gyógyszeripari szereplőknek ugyanaz a válaszuk, mint korábban: nem ők a hibásak, hanem azok, akik rákaptak a gyógyszerre.