Elhagyja a tanári pályát Tóth Viktor, a Kőbányai Szent László Gimnázium angoltanára. Ő volt az a pedagógus, akinek kiállása februárban elindította a hónapokig tartó polgári engedetlenségi mozgalmat, mely során pedagógusok ezrei álltak ki magukért és az oktatásügyért.

„A feleségem is pedagógus, tehát időről időre beszélgetünk arról, hogy elsősorban a pénzügyi okok miatt előbb-utóbb valamelyikünknek olyan állás után kell néznie, ahol azért anyagilag jobban meg van becsülve az ember” - meséli Tóth. „Három gyerekünk van, egyre nagyobbak, és hát egyre nagyobbak az igények is. De mind a ketten elég elhivatottak vagyunk, nagyon szeretjük ezt a közösséget, a gimnáziumot, úgyhogy egészen idáig mindig erősebb volt bennem a hivatástudat, felülírta az anyagi szempontokat.

De most azt éreztem, hogy ha nem történik változás, akkor valószínűleg nem fogok tudni tovább kitartani. Megfogalmaztam magamban a választások előtt, hogy ha nincs kormányváltás, akkor elhagyom a pályát, mert azt sejtettem előre, hogy ha a Fidesz-KDNP-kormány marad, akkor a pedagógusok következő négy évben semmi jóban nem reménykedhetnek.”

Tóth nem szándékosan, de a figyelem középpontjába került az elmúlt hónapokban. Február 11-én a kormány a veszélyhelyzetet kihasználva rendeletet hozott, amellyel úgy beszabályozta a pedagógusok sztrájkját, hogy a látható, érdemi sztrájkot gyakorlatilag ellehetetlenítette. Tóth Viktor ezen annyira felháborodott, hogy úgy döntött, a következő tanítási napon polgári engedetlenséggel tiltakozik, egy napra nem veszi fel a munkát. Tizenkét kollégája csatlakozott hozzá.

Egyszeri akciónak indult, nem számítottak rá, hogy sokan követik majd a kiállásukat. Tóth terve az volt, hogy néhány budapesti kollégáját megkérdezi, bevállalnak-e hozzájuk hasonlóan egy-egy napot, és remélte, hogy 2-3 napnyi - a legoptimistább forgatókönyv szerint talán egy hétnyi - kiállás elég erős jelzés a kormánynak. Másnap egy másik neves budapesti gimnáziumban, a Kölcseyben hirdetett polgári engedetlenségi akciót húsz tanár, csütörtökön a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium 68 fős tantestületéből 48-an álltak ki.

Innen pedig elindult a lavina, sorra keresték Tóth Viktort a pedagógusok, hogy jelezzék, ők is beleállnak. A polgári engedetlenségi akció példátlan, országos mozgalommá nőtt, és kitartott egészen március 16-ig, amikor elindult a szakszervezetek által hirdetett határozatlan idejű sztrájk. A pedagógustársadalom a választásokig a sztrájkkal és a polgári engedetlenségi akciókkal folyamatosan jelezte, hogy változást szeretne az oktatásban. Azonnali bérrendezést kértek, hogy a pályakezdőknek ne kelljen anyagi okokból más szakma után nézniük, és szerették volna, hogy a következő kormányban - bárki is alakítja azt - önálló minisztériumot kapjon az oktatás, hogy a régóta hangoztatott, rendszerszintű problémákkal is foglalkozni lehessen.

Ez nem így alakult: Orbán Viktor következő kormányában a közoktatás a közegészségüggyel együtt Pintér Sándor Belügyminisztériumának felügyelete alá kerül. Tóth Viktor úgy érzi, a választás előtti sejtései beigazolódtak:

„Amikor kiderült, hogy melyik tárcához kerül az oktatás, az jutott eszembe, hogy megint csak az erő az, ami itt dolgozik. Eddig volt egy ilyen kedves kis Mikulás bácsi, aki »elirányította a céget«, most meg úgy néz ki, hogy jön a keresztapa, aki majd lófejet tesz minden pedagógusnak az ágyába, hogyha itt hisztizik. Nem tudom, mi a terv, mert ha tényleg rákényszerítik a pedagógusokat, hogy elhagyják a pályát, akkor fogalmam sincs, hogy ki fog holnap tanítani, hogy a klasszikus szlogennel éljek”.

„Én azt gondolom, hogy a kormányban sem ostoba senki, és most megint egy kis erőfitogtatás megy. Ez kifelé egy üzenet a választópolgárnak, hogy márpedig ez a kormány rendet tesz, és itt minden tökéletes lesz. Csakhogy ez egy lufi. Mert aki ott bent van, és tényleg rálát, az nagyon jól tudja, hogy lehet, hogy rend van, de hogy nem működik a dolog, az biztos.”

Tóth azt mondja, bár a fizetés is fontos szempont volt, de elsősorban erkölcsi okok miatt döntött úgy, hogy elhagyja a pályát.

„Ha csak a pénz lett volna a szempont, akkor már rég felmondtam volna. Nagyon sok pedagógus él úgy, hogy inkább visszaszorítja az igényeit, vagy összekuporgatja azt a pénzt, amire szüksége van egy házfelújításhoz, vagy egy családi nyaraláshoz, de azt mondja, hogy ez az ő hivatása, és ezt szereti csinálni.

Én most értem el arra a szintre, hogy ha a munkáltatóm nem vesz emberszámba, és két lábbal tiporja a munkavállalói és az állampolgári jogaimat, akkor minek csináljam tovább?

Van bennem egy kis lelkiismeret-furdalás, mert az iskolámban most lesz igazgatóváltás, és tudom, hogy az új vezetőnek jól jönne a tapasztalt segítség, illetve szakszervezeti vagy mozgalmi szinten is kellenek azok, akik még bírják és kitartanak. De közben dolgozik bennem az, hogy mégiscsak ez az egyetlen életem, ez az egyetlen egy családom van, akikre időt szeretnék szánni.”

A pedagógus úgy látja, sok kollégájának az a megküzdési stratégiája, hogy belenyugszik a megváltoztathatatlannak tűnő helyzetbe, és fásultan, de folytatja a munkát.

„Az a baj, hogy én ezt nem tudom így csinálni. Erre nagyon jó példa a polgári engedetlenség, és az azt megelőző hétvége. Emlékszem, hogy pénteken estefelé olvastam először a rendeletről, és onnantól kezdve hétfő reggelig minden erről szólt. Az ember először csak magát idegesíti, hogy őt mint állampolgárt mindez hogy érinti, aztán kattog, hogy ezzel most mit kezdjen. Utána meg elkezd szervezkedni, és a hétvégének annyi. Nincs pihenés, feltöltődés, család.

Biztos vagyok benne, hogy egyetlen egy tanár sem azért választja ezt a pályát, hogy erről szóljanak a napjai. És attól tartok, hogy a következő négy év számtalan ilyen hétvégét tartalmazna.

Nem kell messzire menni, már a napokban láttuk, hogy a gépezet nem áll le: törvénybe foglalják a sztrájk kiherélését, amit először a februári rendeletbe írtak bele. Olyan, mintha a kormány be akarná bizonyítani, hogy ami tavasszal történt, az csak valami véletlen hőbörgése volt néhány pedagógusnak, és az ilyen és ehhez hasonló a következő négy évben meg sem történhet.”

„Csalódott is vagyok. Lehet, hogy most túl őszinte leszek, és páran megharagszanak rám, de azért az a részvételi arány, ami a sztrájkban volt felfedezhető, az hihetetlenül kevés. Vak az, aki nem veszi észre, hogy milyen problémák vannak az oktatásban. Az, hogy az állampolgárok egy része nem teljesen tudja, hogy mi a probléma, az még valahol elfogadható, mert nem látnak bele. De nem értem, hogy lehet, hogy a legpozitívabb szakszervezeti becslés szerint is mindössze a kollégáim 30 százaléka sztrájkolt, mert ők viszont nap mint nap megélik ezt a nyomort. Itt valami nem áll össze, akkor én ülök fordítva a lovon.

Sosincs pontos szám, hogy 160 vagy 180 ezer pedagógus van, de dolgozzunk kerek számmal, 180 ezer pedagógus, annak az egyharmada 60 ezer. Hol volt az a 120 ezer pedagógus? Amíg magunkért nem állunk ki, addig hol várjuk a közvélemény, az állampolgárok támogatását? És ha a kollégák nem állnak ki saját magukért, akkor legalább kiállhatnának azokért, akik utánuk jönnek. Alig van pályakezdőnk, nem maradnak a pályán, mert keresnek mindössze 170 ezer nettót. Úgy látszik, ebben az országban a szolidaritást nem ismerik.”

Tóth Viktor 23 éve tanít, még nagyjából ugyanennyi éve lett volna hátra a nyugdíjig. Szeretett volna ebből a szakmából nyugdíjba menni.

„Most tök jó lenne azt mondani, hogy hú, nagyon kiborultam. Kiborulhattam volna, mert imádom ezt a szakmát. De az a helyzet, hogy annyira belefáradtam, és annyira elegem lett ebből a helyzetből, hogy most nem érzek semmit. Valószínűleg ezt nevezik kiégésnek. Pedig tudom, hogy éppen elveszítek egy olyan dolgot, ami egészen eddig a pillanatig szinte a legfontosabb volt a számomra. Picit várom azt a pillanatot, hogy mikor fog ez egyszer csak beütni és lecsapódni, mert akik ismernek, azok tudják rólam, hogy százötven százalékkal, időt és energiát nem sajnálva végeztem a munkámat, és mindezt csak a hivatástudat és a szakma szeretete miatt.”

„Az a baj, hogy végső soron csak a diák a vesztese ennek az egésznek. Szerintem lesznek még pedagógusok, akik otthagyják a pályát, vagy anyagi vagy erkölcsi okokból. És lesznek, akik összeszorítják a fogukat és tovább csinálják, de az elégedetlenség, a kifacsartság bennük is dolgozik. Ezt pedig a diák sínyli meg. Szokták mondani, hogy a szülő rezgései, rezdülései azonnal lecsapódnak a gyereken. Ez szerintem ugyanígy igaz a tanteremre és a tanár-diák viszonyra is. Ez egy nagyon komoly emberi kapcsolat, és pestiesen szólva levágják a gyerekek, hogy mi a helyzet. A kisiskolások még nem beszélnek róla, de érzik a hullámokat. A középiskolások meg egyszerűen rá is kérdeznek. Mondják, hogy látjuk, hogy mi a gond, és hogy feszült a tanár úr, meg mesélik, hogy hallották a hírekben, hogy mi történt. És a tanár-diák kapcsolatnak nem erről kéne szólnia.”

„Sok szülő nem is tudja, hogy a felszín alatt mi van. Addig megy a dolog, hogy ja, volt tanár bent? Akkor rendben van.

Az már nem számít, hogy az a tanár volt-e, akinek kellett volna. És hogy egyébként az a tanár, aki bement, az milyen állapotban van fizikailag, lelkileg. Megvolt az óra, ki van pipálva.

Egyik kollégám szokta azt mondani, hogy igazából nekünk, pedagógusoknak ezzel semmi dolgunk nem lenne, mert minket csak az állam bérel. A szülőnek kéne csapkodnia az asztalt, hogy az állam kötelessége a normális iskolai körülmények biztosítása. Nekik kéne azt mondani, hogy ugyan kérem, ez nem normális, nem ez a mérce, amit elvárunk. De ez nem is derül ki számukra. Nem tudom, minek kell ahhoz történnie, hogy észrevegyék a szülők, hogy ez nem az a minőség, mint amit el kéne várniuk.”

Tóth Viktornak nyár végéig szól a szerződése, tett már lépéseket, hogy új állást találjon.

„Olyan munkát szeretnék, ahol az ember tényleg bemegy a munkahelyére, aztán kijön, és akkor addig tart a munka. Persze tudom, hogy sehol nincsen kolbászból a kerítés. Vannak a tanári pályának előnyei és hátrányai, bizonyos előnyeit majd biztos elveszítem más munkahelyeken. Olyan helyen szeretnék elhelyezkedni, ahol erkölcsileg és anyagilag is megbecsülnek. Első dühömben azt mondtam, hogy nem akarok többet oktatással foglalkozni, de azóta szembejött egy-két dolog, ami ezzel függ össze, persze nem a közszférában. Meglátjuk.”