Ungváry: „Trianon egy kompromisszumokkal és tárgyalásokkal megspékelt béke volt még akkor is, hogyha Magyarország számára nemzeti katasztrófát jelentett”
Az eddig legnagyobb érdeklődés kísérte Ungváry Krisztián „Egy történelem – sok magyarázat” elnevezésű, a Blinken OSA Archívum által szervezett előadássorozatának múlt heti részét. A felfokozott kíváncsiság oka, hogy a téma Trianon és annak revíziója volt.
Ugorjunk a legvégére, aztán végigvesszük a több mint egyórás előadás legerősebb állításait.
Ungváry utolsó mondatai ugyanis úgy foglalják össze a mondanivalóját, hogy azok önmagukban is megállják a helyüket. Két emigráns írót, Wass Albertet és Márai Sándor hasonlít össze, abból kiindulva, hogy „az előbbinek Magyarországon már két évvel ezelőtt is több mint hatvan köztéri emlékműre volt, és gyakorlatilag a magyar településeknek nagy részén van már Wass Albert utca. Miközben Márai Sándornak négy darab emlékműve van a Kárpát-medencében, de ebből kettő nem a mai határokon belül”. Kettejük életművének nemzetközi megítélése ettől gyökeresen eltér.
Ungváry nem a Trianonig vezető úttal foglalkozott. Az előadását két pillérre építette fel:
- milyen mozgástere és kényszerpályája volt a magyar politikának a békeszerződés revíziójában
- és - egy korábbi vitát elővéve - inkább trauma vagy neurózis az első világháborút lezáró békeszerződés? .
Ungváry szerint neurózis és trauma is, de egy rövid kitérő a békediktátum kifejezésről. A történész szerint minden békekötés úgy jön általában létre, hogy valaki veszít és valaki nyer. Ebből adódóan elvileg minden békekötés úgymond diktált béke.
Ami szerinte mégis újdonság volt az első világháborút lezáró békekötésben, hogy a győztes deklarálta a legyőzött felett azt, hogy ő erkölcsileg magasabb rendű, és ennek az erkölcsi magasabbrendűségnek a nevében hoz most valamilyen végső vagy végsőnek szánt ítéletet. Ez volt a legelső olyan béke, amikor ez megtörtént.
Megjelent az igény egy nemzetközi szervezetet létrehozására, amely a vitás kérdések megoldására korábban használt háborúskodást „kiiktatja” a politika legitim eszközeiből. A versailles-i békeszerződés nagyon fontos pontja volt a háborús felelősség megnevezése is. Ami ebben az esetben természetesen azt jelentette, hogy a háborúért csakis és kizárólag a vesztesek felelősek. És ez a felelősség nagyon sok mindenben manifesztálódott, például olyan előírásokban is, hogy a vesztesek sírkeresztjeinek fekete színűnek kellett lenniük a katonai temetőben, a győztesek sírkeresztjeinek meg fehérnek.
Ungváry úgy látja, hogy miközben magas morális elvek nevében hozták meg a versailles-i békeszerződést, a döntések elszenvedői számtalan okkal hivatkozhattak arra, hogy igazságtalanság érte őket. „Ez kezdettől fogva megmérgezte magát az eszmét, azaz a liberális demokráciákat is, amelyek ezt a békét igazából kitalálták” - vélte Ungváry.
A történész szerint nem igazak azok a legújabb kori narratívák, hogy a Nyugat egységes volt. Az Egyesült Államok magát a békét sem ratifikálta, Lengyelország csak sokkal később, és az angol és a francia törvényhozásban is eléggé heves viták zajlottak a témában. „Kezdettől fogva voltak kritikus hangok, amelyek kétségbe vonták ennek az egész békeműnek az igazságosságát és jogosságát” - közölte a történész.
De szerinte „ez a béke, bármennyire is furcsa, egy kompromisszumokkal és tárgyalásokkal spékelt béke volt még akkor is, hogyha Magyarország számára nemzeti katasztrófát is jelentett”.
Ungváry szerint még rosszabb is lehetett volna a helyzet, de nem fogadták el a szomszédok összes követelését. A történész térképre is rakta az 1919-ben megfogalmazott maximális területi követekéseket Magyarországgal szemben. Ezekben még átfedések is voltak. (A Tiszáig bemondott román igény korábbi volt.)
A neurózis vagy trauma témában Ungváry megmutatott egy adatsort arról, hogyan alakultak az etnikai viszonyok Erdélyben és a Partiumban. A magyarság száma abszolút értékben is jelentősen csökkent, az aránya pedig konkrétan megfeleződött.
Egészen elképesztő változásokat mutat egy másik adatsor is, nem csak a Romániához került városokat nézve.
Ungváry szerint bár „természetesen a világtörténelem szempontjából bizonyára teljesen mindegy, hogy Nagyváradon vagy Selmecbányán beszélnek-e magyarul, vagy nem, a mi szempontunkból azért mégse teljesen mindegy, mert nagyon nehéz számunkra ezt nem veszteségként megélni”. Éppen ezért szerinte Trianon és következménye nemcsak a neurózis kifejezéssel írható le, hanem a traumával is. Ez egy gyászmunka.
Hozzátette azt is, hogy a magyarság aránya egyetlenegy szomszédos országhoz került területen sem érte el az 50 százalékot, mind Erdélynek, mind Szlovákiának, mind a Vajdaságnak egyértelműen nem magyar többsége volt már az 1910-es népszámlálás adatai alapján.
Ungváry bemutatott olyan képeslapokat, amelyek a Nyugatot igyekeztek érzékenyíteni, azt szemléltetve, hogy más országoknak milyen veszteséget jelentett volna, ha elveszítik területük kétharmadát. „A probléma nyilván az ezzel, hogy nem veszi figyelembe: ennek a békének mégiscsak a racionális magja az volt, hogy Magyarország egy soknemzetiségű állam volt, amelynek nemzetiségei nem kívántak a magyarokkal egy államban maradni” - tette hozzá.
A magyar elit ezzel az egész történelmi katasztrófával nagyon sokáig semmit sem tudott kezdeni - mondta Ungváry, majd kiderült, hogy ennél is lesújtóbb a véleménye.
„Önök mind ismerik bizonyára a „Nem, nem, soha”, a „Mindent vissza”, illetve „Az egész Magyarország mennyország” és hasonló lózungokat. És itt érhető tetten a magyar politika legszörnyűbb bűne, amit azóta is egyébként buzgón gyakorol, nevezetesen, hogy nyíltan teljes fikciókat és valótlanságokat tölt az állampolgárok fejébe. Trianon esetében ez egészen pontosan levezethető, ugyanis az érintettek, Bethlen István, Gömbös Gyula, Teleki Pál mind pontosan tudták, hogy a történeti Magyarország visszaszerzése politikailag nem reális program, de egyikük se merte megmondani”.
Ungváry szerint nem volt egy politikus sem, aki azt mondta volna, hogy a Pap-Váry Elemérné-féle ima, a Magyar Hiszekegy, amivel kezdődött a nap az iskolákban, nem a legszerencsésebb ötlet. Nem volt egyetlen egy politikus se, aki azt mondta volna a Magyar Távirati Irodának, hogy a Filmhíradókat ne a szentistváni határok kontúrjainak felvillantásával kezdje, mintegy kvázi politikai programmal azok visszaszerzésére.
Az 1938-ban kezdődő revíziókat Ungváry abból a szempontból vizsgálta, hogy mennyire tudta kihasználni az ország azokat a mozgástereket, amelyek rendelkezésére álltak. A magyar külpolitika 1920 után a revíziót alapvetően úgy képzelte el, hogy azt a lehető legtöbb nagyhatalom jóváhagyja.
Az első eset, amikor felmerül a revízió lehetősége, 1938-ban jött el, amikor Hitler bejelentette az igényét a Csehszlovákiában élő szudanémetek Németországhoz csatolására. Ezt a müncheni egyezmény végül jóvá is hagyta. Hitler előzetesen felvetette a magyar kormánynak, hogy közösen támadják meg Csehszlovákiát, azonban „ezt a felvetését a magyar kormányzat pontosan azért is visszautasította, mert nem kívánt részt venni egy olyan politikai konstrukcióban, aminek csak egy lába van”. Akkor még fontosnak tartották azt, hogy a francia és az angol jóváhagyás is megérkezzen. Az angol és francia jóváhagyás azonban nem érkezett meg, azt javasolták, hogy a területi követelésekről állapodjon meg Magyarország és Csehszlovákia.
Ungváry szerint kevéssé ismert, hogy az első bécsi döntés előtt a csehszlovák és a magyar kormány valóban folytatott tárgyalásokat a területi viták megoldásáról. Ezek legvégén Csehszlovákia eljutott oda, hogy önként felajánlotta azoknak a területeknek a 93 százalékát, amiket később a bécsi döntés Magyarországnak juttatott. Gyakorlatilag Kassa és környéke volt az az érzékeny pont, ahol a csehszlovák fél nem engedett.
„Azt gondolom, hogy ma ebben a teremben mindenki elfogadná ezt a 93 százalékos ajánlatot. Annál is inkább, merthogy a szlovákiai magyarság létszáma azóta radikálisan csökkent. Akkor ez nem volt elég” - mondta Ungváry. Pedig szerinte az akkori korabeli magyar politikai döntéshozók még a jobb kategóriába tartoztak, pontosan tudták, hogy a náci Németországra építeni kizárólagosan nem lehet. Éppen ezért, amikor az első bécsi döntést megkérte, a magyar kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy ebbe valahogy a franciákat és a briteket is bevonják. Ők azonban távol tartották magukat. Utólag elfogadták egyébként a döntést, tehát nem tiltakoztak a németek bábáskodása mellett meghozott eredmények ellen, sőt - mondta Ungváry - brit és francia szempontból még mindig jobb volt egy erősebb Magyarország, mint egy erős Szlovákia, mivel Szlovákia 100 százalékban a németek mellé állt, míg Magyarország ekkor még némi külpolitikai mozgástérről tett tanúságot.
Románia esetében is voltak kétoldalú tárgyalások, de jóval nagyobbak voltak a különbségek a pozíciókban. A magyar minimális követelés 49 ezer négyzetkilométer volt, és mindenképp tartalmazta a Székelyföldet. Ezzel szemben a román maximális ajánlat 14 ezer négyzetkilométer volt, ami alapvetően a Partium jó széles csíkját jelentette, valamint a székely autonómia garantálását. Az angolokat és a franciákat itt sem sikerült bevonni. Az Ungváry által ismert olasz és a német koncepcióban eredetileg nem is volt akkora juttatás tervezve Magyarországnak, mint ami végül megvalósult. Hitler volt az, aki viszonylag spontán módon 43 ezer négyzetkilométer átadásáról döntött. Így került Észak-Erdély Magyarországhoz. A döntés érdekes módon mindkét fél számára, mármint a magyar és román fél számára rendkívüli elégedetlenséget okozott, a román külügyminiszter konkrétan elájult, amikor megismerte a döntést.
Ungváry felhívta a figyelmet arra a tragédiára is, ami a visszakerült területeken a zsidóságot érte. Nagyon sok erdélyi városban alapvetően azért tudott a magyarság még a harmincas évek elég brutális elrománosító törekvései mellett is többségben maradni, mert az erdélyi zsidók alapvetően magyarnak vallották magukat, illetve a magyar kultúra termékeit fogyasztották, tehát fenntartották a színházat, az újságot, a kabarét, a kávéházat. „1944 az az év, amikor Magyarország saját maga csinált egy újabb Trianont azzal, hogy ezen erdélyi városoknak a lakosságát, pontosabban annak a magyarságát megfelezte, megharmadolta, és ez azóta is látszik egyébként Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár helyzetén” - mondta a történész.
Ránki György történész írta le Magyarország háborús helyzetét a mozgásterek és kényszerpályák fogalmakkal. Miután Magyarország kis ország, a mellette levő nagyhatalmak rendkívüli mértékben determinálják azt, hogy mit tehet meg, és mit nem. „Azonban ezek a determinizmusok nem jelenthetnek teljes kényszert, mindig van valamilyen mozgástér” - vélte Ungváry. Az első bécsi döntés esetén a magyar kormányzat meg szuverénnek érezhette magát, annál is inkább, mert a nyugati hatalmaktól nem kapott semmiféle rosszallást. Kárpátalja esetében ez a szuverenitás azért sérült, mert csupán a németek „nagyvonalúsága” tette lehetővé az akciót. Ez rövid távon nem jelentett a nyugati hatalmak részéről olyan óriási rosszallást, mivel Szlovákia sem volt demokratikusabb Magyarországnál, de hosszú távon mindenképpen negatív következménye volt. A magyar felet a németekkel szembeni lekötelezett helyzetbe kényszerítette - mondta Ungváry. Ezt növelte az 1941-es délvidéki bevonulás után az, hogy a németek által megszállt Bánát esetében lebegtették a döntést, hogy később Románia vagy Magyarország kapja meg.
Bárdossy László miniszterelnök koncepciója Ungváry összegzése szerint 1941 júniusáig az volt, hogy a magyar nemzeti érdek nem azonos a némettel, távolságot kell tartani, ha valamit adunk, akkor azért kérni kell valamit, és nem kellene őrültségekbe belemenni.
Itt hozott egy példát, amit Werth Henrik vezérkari főnök követelt:
Ez Ungváry szerint ambiciózusabb terv volt a németek keleti gyarmatosítási terveinél is, és mindenféle alapszámítást nélkülözött.
1941 után nem került sor további területi revíziókra. A kormány, illetve a józanabb politikusok, így maga Kállay Miklós miniszterelnök is teljesen tudatában volt annak, hogy az egész kérdés attól függ, ki nyeri meg a második világháborút. Ezért nem döntöttek a románok nagyarányú kitelepítéséről sem.
Ungváry szerint 1944-ig nem volt eldöntve, hogy mi lesz a magyar határral, a románok és a csehszlovákok sem voltak biztosak abban, hogy vissza lehet térni a trianoni határokhoz. A sikertelen magyar kiugrás aztán eldöntötte ezt.
A történész úgy látja, hogy Trianon történetében a viktimológia (mi vagyunk az áldozatok, ti vagytok a tettesek) lett a magyarázó elv.
„A viktimológia mindenütt létezik, azonban általában boldogabb országokban az emlékezetpolitikát mégiscsak tudományos termékek segítségével is desztillálják. Vannak olyan országok is, ahol a viktimológiát, a nemzeti szenvedés narratíváját középpontba helyezik, ezek alapvetően a Balkánon találhatóak, mint például Görögország, de Magyarország is ebben a kategóriában mozog most már. Ami azt jelenti, hogy az egész nemzeti elbeszéléstörténet ennek lesz alárendelve, és ez néha egészen szomorú helyzetekhez vezet” - mondta Ungváry.
A történész a Parlament előtt, az Alkotmány utca torkolatában kialakított Összetartozás Emlékhelyet hozta fel példaként. Ennek két oldalfalára a történelmi Magyar Királyság 1913. évi összeírás szerinti 12 485 településnevét vésték. Ungváry szerint az emlékhely látszólag egy teljesen jogos igényt elégítene ki, hiszen tagadhatatlan veszteség érte Magyarországot. Csakhogy egy olyan 1913-as helységnévtáron alapul, ami magyarosított néven sorolta fel az összes települést, azokat is, ahol egyáltalán nem volt magyar nyelvű lakosság.
„Tehát itt rengeteg olyan nevet találunk, amit egyébként soha nem hívtak úgy az ott élők. Az a veszteség, hogy ők nem mi vagyunk, nem egészen ugyanaz a veszteség, mintha Szatmárnémetiről, Érsekújvárról, Losoncról vagy Léváról beszélünk. De ez a nemzeti összetartozás emlékműve előtt semmilyen módon nem lesz tematizálva. A látogató csak azt látja, ez a mienk volt és elveszett” - mondta Ungváry. Majd összehasonlította Wass Albert és Márai Sándor kultuszát, lásd fent.
Ungváry Krisztián előadás-sorozata keddenként van a CEU Nádor utcai épületében. A mai témája a Horthy-korszak és modernizációs potenciálja lesz. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
Az előadás-sorozathoz esszépályázat is tartozik. Felsőoktatási hallgatók jelentkezéseit várják, a téma szigorúan nincs megszabva, de a munkáknak kapcsolódniuk kell az előadások tematikájához. Leadási határidő: május 31. A legjobb 10 pályamű egyenként 150 ezer forintot kap, az elbíráló Ungváry Krisztián lesz.