TEFI podcast: A mítoszhoz szókincs kell, és hadseregbe állítjuk a szavainkat
augusztus 19., 15:41
Orbán olyan lett Magyarhoz képest, mint a megkopott Horn Gyula az 1998-as vitán
- Sonnevend Júlia, a New York-i New School for Social Research docense új könyvvel jelentkezett Sárm címmel.
- A karizma magában hordoz egyfajta távolságtartást, a sármmal a politikus viszont azt közvetíti, hogy olyan, mint bárki közülünk.
- Azt várjuk el a politikusoktól, hogy egy teljesen mesterséges, konstruált környezetben legyenek állandóan autentikusak.
- A szavazók rengeteg mindent megbocsátanak, de ha sokáig nem tűnik autentikusnak egy adott politikus, azt már nem.
- Orbán Viktor és Jacinda Ardern új-zélandi miniszterelnök ugyanolyan módszereket használ(t) arra, hogy elbűvölje a szavazóit.
- Orbán Viktor és Magyar Péter politikai sármja már csak egymás viszonylatában értelmezhető. Orbán Magyarhoz képest olyan, mint az 1998-as Orbán-Horn vitán Horn Gyula, mondja a kutató.
Miért érezted szükségét, hogy elkülönítsük a karizmát meg a sármot?
Alapvetően a sármról akartam írni, de mindig felmerült a kérdés, hogy ez vajon hogyan különbözik a karizmától. Hosszan ültem kávézókban egy papírral, és minden kütyüt félretéve próbáltam kitalálni, mi a különbség a kettő között. Végül arra jutottam, hogy a távolság-közelség alapján lehet őket szétválasztani. A karizma kapcsán Winston Churchill, Ronald Reagan jut az ember eszébe. A nagyívű, retorikus performanszaik révén a közönségtől távol, egy majdnem istenszerű figura rajzolódik ki. Nem véletlen a karizma vallásos eredete. Amikor a legfontosabb karizmaelmélet megszületett a szociológiában, még kevés médium volt, televízió sem volt, Hitler még nem jutott hatalomra. Ehhez képest most teljesen más médiakörnyezetben élünk, folyamatosan kapjuk a képeket, videókat, szövegeket, elképzelheted, hogy egy térben vagy velem, vagy bárkivel. Épp ezért sokkal könnyebb elképzelni azt is, hogy a politikus olyan, mint a szomszédod, és bármikor megihatsz vele egy kávét vagy egy sört. Oké, időről-időre az ember látott egy képet az újságban Kennedyről, ahogy strandol, vagy hasonló, de nem „főzött vele állandóan együtt a konyhában”.
Miért lett arra igényünk, hogy közelebb érezzük magunkat a politikusokhoz, és olyannak lássuk őket, mint mi magunk, és miért nem elég már az, ami korábban volt, hogy a politikus egy tőlünk távoli, komoly, szakértő valaki? Ez az említett, új típusú médiakörnyezet következménye talán?
Szerintem egyébként még mindig van igény mindkettőre. A magyar közéletben gondolhatunk a tusványosi beszédek iránti igényre, ahol sokkal inkább a hagyományos, formális karizma szerepe kerül előtérbe. A péntek reggeli rádióinterjúkat is ide sorolnám. Nemzetközileg Macrontól Netanyahuig ugyanez a helyzet, jelen vannak a karizmatikus elemek, de ezzel együtt ott van a hétköznapiság is. Hogy miért van erre igényünk? Szerintem részben a médiakörnyezet miatt. Minden társadalmi viszonyunk, családi kapcsolataink, párkapcsolataink ebben a konstruált, performanszszerű rendszerben zajlik. Számomra az a legfurcsább, hogy mindenki tudja, hogy egy konstruált médiakörnyezetben élünk. Ha valakit megkérdezel, hogy amit a médiában lát, az valódi, igaz-e, azt fogja mondani, hogy nem valódi, hanem egy konstruált dolog. De ha az a kérdés, hogy milyen legyen egy politikus, akkor arra az a válasz, hogy legyen önmaga, legyen autentikus. A kettő között hatalmas a kontraszt, azt várjuk el a politikustól, hogy egy teljesen fake környezetben legyen állandóan önmaga.
Mitől működik vagy nem működik a sárm? Mindannyian láttunk már olyan politikusi megnyilvánulást, ami egész egyszerűen nem jött át.
Odaadtam a 18 éves diákjaimnak a könyvem kéziratát még a megjelenés előtt. Ők hiányolták belőle a cringe szót, ezért gyorsan még beleillesztettem. Nem is tudom hirtelen, hogyan fordították magyarra a cringe szót. A diákok mondták, hogy a cringe-nek mindenképp bele kell kerülnie, ez az, amikor szétesik a performansz, valahogy az egész nem működik. Ha működik, akkor azt érzed, hogy egybeolvadsz a politikussal. Ha pedig nem működik, akkor az elemek egész egyszerűen nem állnak össze. Még a legnagyobb performansz-mesterek, mint AOC (Alexandria Ocasio-Cortez - a szerk.) is tudnak olyan videót posztolni, ami ciki. Ez egyrészt összefügghet azzal, hogy óriási mennyiségű videót, képet kell magukról posztolniuk, és a nagy számok törvénye alapján néhány „nem fog átjönni”, másrészt pedig azzal, hogy már nemcsak ők posztolnak magukról, hanem bárki más felveheti őket egy adott pillanatban, és felteheti a netre úgy, hogy a politikusnak nincs felette kontrollja. Ez mindenképp növeli a cringe esélyét.
Mennyi ideig bocsátható meg a cringe? Egy-egy hiba mindig becsúszik, de mennyi az, ami belefér a választóknak?
Csatlakozz a Körhöz, és olvass tovább!
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!