emberi_méltóság

2020. december 28.
2020. december 20.
2020. december 17.
2020. december 10.

December 10.: elfogadják az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (1948)

A háború keserű tapasztalata, a hidegháború és a nukleáris fenyegetés késztette az ENSZ tagállamait, hogy elfogadják az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A „nemzetek” deklarálták az alapjogoknak egy olyasfajta katalógusát, amelyet irányadónak tekintenek politikai berendezkedéstől, fejlettségtől, földrajzi helyzettől vagy hagyományoktól függetlenül. A nyilatkozat ösztönzést adott ahhoz is, hogy kiépüljön az emberi jogok nemzetközi garanciarendszere.

2020. november 12.
2020. november 11.
2020. november 7.

November 7.: Isaiah Berlin halálának napja (1997)

Egész filozófiai és eszmetörténeti munkásságának fő témái a szabadság és az emberi méltóság voltak. A bonyolult, elfeledett könyvekben porosodó eszméket képes volt feltámasztani és közel hozni akár a laikus érdeklődőkhöz is. Isaiah Berlin szerint a totális szabadság félelmetes, de a totális egyenlőség is ugyanolyan rémes.

2020. október 31.
2020. október 12.
2020. szeptember 21.

Szeptember 21.: felavatják a gályarabok debreceni emlékoszlopát (1895)

A felkorbácsolt vallási és politikai ellenségeskedés katasztrófákhoz vezet. Az 1670-es évek egyik legismertebb igazságtalansága volt a protestáns prédikátorok koncepciós pere Pozsonyban. A kollektív bűnösség alapján halálra ítélt, majd gályarabnak eladott lelkészek és tanítók sohasem szabadultak volna iszonyú fogságukból, ha nincsen nemzetközi felháborodás és segítség.

2020. július 31.
2019. augusztus 27.
2019. január 30.
2018. április 2.
2015. június 24.
2015. április 8.

Nincs értelme a hosszú idegenrendészeti őrizetnek

Akár fél évig is őrizetben tartható a menedékkérő, s ha kérelmét elutasítják, őt pedig kiutasítják Magyarországról, újabb egy évet raboskodhat. A hatóságok sokszor olyanokat is elzárnak, akiknek esélyük sincs a hazaútra. Az olasz Szenátus vizsgálata bizonyítja, a hosszas idegenrendészeti őrizet nem pusztán embertelen, de értelme sincsen. Rácsok a nyírbátori idegenrendészeti őrzött szálláson. Fotó: Móricz-Sabján Simon

2015. március 23.

„A börtön ablakába soha nem süt be a nap”

Nincs új a nap alatt. Már a XIX. század végén túlzsúfoltsággal küszködtek a hazai börtönök. Az állam költséges börtönépítésekbe kezdett. Jórészt akkoriban húzták fel azokat a megyeszékhelyi börtönöket, amelyekben ma a legnagyobb a zsúfoltság. Igaz, a cellák akkor magánzárkának készültek, és ma akár 4–6 fogvatartottat helyeznek el bennük.

2015. március 13.

Szexuális rabszolgaság elől menekült

Menekültjogot kapott az az eritreai nő, akit hazájában krónikus betegsége ellenére is behívtak volna katonának. Köztudomású, hogy az eritreai hadseregben a nők nem kizárólag katonáskodnak, hanem szexuális rabszolgaságra is kényszerítik őket.

2014. december 17.

A hatalom felelőssége a mai Magyarországon

– A maximálisan szabad hatalom felelőssége eltűrni az érvekkel alátámasztott bírálatot, és nem szankciókkal válaszolni, ellenséget, árulót kiáltani, hanem megfontolni, nem lehet-e a kritikusnak igaza – mondta Kádár András Kristóf a Polgári Magyarországért Alapítvány december 9-iki konferenciáján. Az alábbiakban közöljük előadása szerkesztett változatát.

2014. október 30.

A vízcsepp kivájja a követ – kasseli beszédek

2014. szeptember 28-án adták át a kasseli Operaházban Kőszeg Ferencnek, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnökének a kasseli polgárok Az értelem prizmája elnevezésű díját. Az alábbiakban a világhírű karmester, Fischer Ádám Laudatióját, Erhard Busek, Ausztria volt alkancellárja ünnepi beszédét és Kőszeg Ferenc válaszbeszédét közöljük.  Fischer Ádám: LaudatioMélyen tisztelt hölgyeim és uraim, kedves kasseli barátaink!Miközben készültem, hogy beszédet mondjak kedves és tisztelt barátomról, Kőszeg Ferencről, nem tudtam, milyen aktuális lesz ma a téma. Mint Önök közül sokan bizonyára olvasták néhány nappal ezelőtt a Frankfurter Allgemeine Zeitungban: a magyar kormány az utóbbi időben odáig ment el, hogy független polgárjogi és emberi jogi szervezeteket célzottan zaklat, munkájukat szisztematikusan hátráltatja. Irodáikban rendőri razziák voltak, olyan zaklatásokra került sor, amelyekről senki sem gondolta, hogy lehetségesek. Ezzel olyan messzire mentek, hogy két nappal ezelőtt az amerikai elnök az egyik beszédében is szóba hozta a történteket, ami ismét dühödt reakciókat váltott ki hivatalos magyar helyekről. Ebben a pillanatban, most, amikor Önök előtt beszélek, nem lehet előre látni, hogyan bonyolódik tovább a konfliktus, csak az világos: attól, hogy a kasseli polgárok Kőszeg Ferencet tüntették ki, és így kifejezték a szolidaritásukat is a Magyarországon szorongatott polgárjogi mozgalmakkal, az esemény különös súlyt kapott.  

2014. október 29.

Kiszúrták a fogvatartás gumiszabályát

2010 novemberéig fogvatartottanként legalább 3 négyzetméter mozgástér volt az előírás. A kormány nyelvi leleménye óta ez lehetőség szerint 3 négyzetméterre csökkent. Az Alkotmánybíróság szerint nincsen ez jól.A Helsinki Bizottság a kezdetektől támadta a fogvatartás rendjét szabályozó IM rendelet 2010. októberi módosítását. Az Orbán-kormány úgy kívánta „kezelni” az egyre nagyobb börtönzsúfoltságot, hogy abszurd, gumiszabályokat állapított meg. Eszerint „a zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és lehetőség szerint a férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson.”

2014. június 24.

Humanitárius katasztrófa Budapesten

„A Harmadik Birodalom két háborút vívott, egyiket a szövetségesek, másikat a zsidók ellen. Magyarország mindkettőben a nácik oldalán állt. Noha áldozatból egyik fronton sem volt hiány, a zsidók elleni harcban jóval nagyobb hatékonysággal és mélyebb elkötelezettséggel vett részt, mint a harcmezőkön.” Zádori Zsolt beszéde a Csillagos Házak Napján a Bajcsy-Zsilinszky út 34. előtt.

2014. június 23.

Kőszeg Ferenc: „Tiszta Auschwitz”

„Sosem voltam csillagos ház lakója. Szó se róla: az akkor hatályos törvény értelmében ott lett volna a helyem.” Kőszeg Ferencnek, a Helsinki Bizottság alapító elnökének beszéde a Csillagos Házak Napján a Bajcsy-Zsilinszky út 34. előtt.

2013. október 1.

A hajléktalan nem vész el, csak átalakul

A parlament a börtönökre terhelte a hajléktalan-ellátást. Az Országgyűlés börtönfétisének most a fedél nélküliek esnek áldozatul. – Nem hagyunk senkit az utcán – ígérte Orbán Viktor. Kiderült, mit is értett ezen: a kormány „fűtött utca” programját. Ez az utca zsákutca, a meleget a büntetés-végrehajtás szolgáltatja.

A tömeges moszkvai hajléktalanság megoldására a dicsőséges szovjet időkben az volt szokásban, hogy a hatóságok későősszel összefogdosták az utcán élőket és kivitték őket a környékbéli erdőkbe, hogy ott boldoguljanak, ha tudnak. A zord orosz tél „természetes szelekciója” döntött arról, ki érdemes arra, hogy tavasszal visszatérhessen Moszkvába. A mai, népirtás utáni Ruandában, ahol Paul Kagame autokratikus rendszere minden neki nem tetsző dolgot devianciának tekint, s a devianciákat szabadságvesztéssel bünteti, a hajléktalanokat kényszermunkatáborokba zárják, felnőtteket, gyerekeket egyaránt.

Sem az egykori szovjet, sem a mai ruandai rezsimnek nem sikerült azonban kezelni a probléma lényegét. Mert az igaz, hogy tavaszra a moszkvai hajléktalanok száma a felére apadt, de őszre újra elérte a tűrhetetlen szintet. Ruandában pedig az utcagyerekeket konokul újratermelő nyomort nem sikerül vasra verni vagy legalább kordában tartani.

A magyar parlament hétfői döntései bizonyos tekintetben túltesznek még a szovjet és kelet-afrikai példán is. Ezentúl nálunk már az erdei kunyhóépítés is szabálysértésnek minősül, és nem munkatáborba, hanem börtönbe zárják majd a bírságot fizetni képtelen meg a „visszaeső, notórius” hajléktalanokat.

A parlament 240 képviselője olyan alkotmányos, az emberi méltóságot sértő szabályozást fogadott el, amit korábban már az Alkotmánybíróság is elutasított. A kormánytöbbség azonban nem tett le a hajléktalanok megrendszabályozásáról és kriminalizálásáról, és tavasszal tragikomikus módon módosította saját Alaptörvényét, hogy formálisan megteremtse az alkotmányos lehetőségét a hajléktalan állapot büntetésének. Erre a folyamatra tett pontot az Országgyűlés hétfői döntése.

Ma egy börtönnap fogvatartottanként 8–9 ezer forintjába kerül az adófizetőnek, ehhez képest a kormány idén és a tervek szerint jövőre is mindössze 451 millió forintot különített el a „hajléktalanokhoz kapcsolódó közfeladatok ellátására”, miközben alsóhangon 30 ezren élnek fedél nélkül Magyarországon. Vagyis fejenként kb. 15 ezer forintot, kevesebb, mint kétnapi börtönköltségüknek megfelelő pénzt szán éves ellátásukra az Orbán-kormány. De az is sokatmondó, hogy havi 20 ezer forintos lakbértámogatásnak az évi 240 ezres összege az egyhavi elzárás költségének felelne meg.

De hova is fogják bevarrni a kihágásért lesittelt „csöviket”? Köztudottan egyre nő a börtönök zsúfoltsága, amelyen alig enyhít a kormány ügyeskedése, például hogy valójában nem létezik már az egy fogvatartottra jutó kötelező zárkaterületről szóló törvényi előírás. A zsúfoltság nem csak az elítélteknek rossz, de megnehezíti a börtönőrök munkáját is, növeli a feszültséget és a járványveszélyt. A strasbourgi bíróság több esetben marasztalta el Magyarországot a börtönökben tapasztalható embertelen körülmények miatt.

A diadaljelentések ellenére a bűnözés fontos mutatói eközben növekednek, a bűnüldözésé pedig romlanak hazánkban. 2011-hez képest 2012-ben az összes közvádas bűncselekmény száma 21 ezerrel (4,6%-kal) lett több, ennél is figyelemreméltóbb, hogy ez idő alatt a felderítetlen maradt esetek száma nem kevesebb, mint 29 ezerrel (11,9%-kal!) emelkedett. A betörés miatt indult nyomozásoknál az eredményesség tavaly már a 15%-ot sem érte el.

Ezenközben a kormányváltás óta állítólag legkevesebb nettó 3500 fővel nőtt a rendőri létszám, ami nagyjából a korábbi állomány 10 százaléka. Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a rendőri létszám nálunk fordított arányban befolyásolja a nyomozások hatékonyságát. Abban is lehet valami, bár ellenpróbára nincs mód, hogy ha nem növelték volna a létszámot, még szomorúbb kriminalisztikai statisztikák születnének. Mi csupán azt akarjuk mondani, hogy a rendőri létszám növelése és a voluntarista büntetőpolitika sem hozta meg a kormány által várt eredményeket. Így van, így lesz ez a hajléktalanokkal is. A korábban nem büntetett magatartások és főleg állapotok kriminalizálása, az elzárások túlhajtása, a börtönfétis rossz útra vezet.

A hajléktalanok börtönnel való fenyegetése nem csak a fedél nélkül élők emberi méltóságát sérti, de a hajléktalanság enyhítésének esztelen és költséges kísérlete is. Ha meg sem próbálják a hajléktalanok szociális ellátását megerősíteni, meglehet, lesznek majd hajléktalanmentes övezetek, de az elesettek száma valójában semmivel semmi csökken, csak – nagy költséggel – időről-időre az utcáról a börtönökbe terelődnek át. Aminek még az a következménye is lehet, hogy előbb-utóbb „saját jogon” (bűnözőként) térnek vissza a „bűnözés egyetemeire”, ahelyett hogy inkább hajléktalanotthonban vagy szociális bérlakásban kapnának lehetőséget a rendes életre. Így teszi bűnözővé a hajléktalant az új szabályozás: előbb csak a jog betűje szerint, majd a valóságban is.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

2013. augusztus 7.

Szólásszabadság Magyarországon: azt mondasz, amit szabad

Az új Ptk. megnehezíti a beszédet, az írást és a fotózást, ráadásul az eddigieknél is több lehetőséget ad a közszereplőknek, hogy becsületsértőnek tartsák azt is, amin épeszű ember nem sértődik meg. A bírók még szabadabban dönthetnek, pedig az sem világos, hogy ki a közszereplő, vagy hogy mi az a komment.

2013. július 24.

Nincs nyitva a zombizsilip

Egy strasbourgi döntés nyomán némelyek azt vizionálják, hogy életfogytiglanra ítélt vérnősző gyilkosok szabadulnak el, és nekünk, védteleneknek annyi. Ettől nem kell félni. Szimplán csak megjelenhet az az antropológiai felfogás, hogy az ember képes a változásra – nyilván, nem mindenki.

 

A strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben 2013. július 9-én hozott ítéletében megerősítette: sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ha valakit az elítéléskor örökre, véglegesen kizárnak a szabadon bocsátás lehetőségéből. A döntés nagy nyilvánosságot kapott itthon is, de több médium, félreértelmezte és oly módon tálalta, amely indokolatlan aggodalmat és felháborodást keltett az olvasókban. A rémhírekkel szemben valójában mi is történt?

Mit mondott ki pontosan a strasbourgi bíróság?

A strasbourgi bíróság nem azt mondta ki, hogy a három érintett elítéltet, Vintert, Bambert és Moore-t szabadon kellene bocsátani – de még csak azt sem, hogy egyszer majd mindenképpen szabadon kell őket engedni. Az ítélet lényege ezzel szemben az, hogy minden fogvatartott, így az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek esetében is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy időről időre megvizsgálják, indokolt-e még a fogva tartásuk. Ha erre nincs lehetőség, az sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely kimondja: „Senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”

A strasbourgi bíróság nem először foglalkozott az életfogytig tartó szabadságvesztéssel. Korábbi ítéleteiből az következik, hogy önmagában az nem ellentétes az Egyezménnyel, ha valaki örök életére börtönben marad, de a fogvatartási idő csökkentésének a gyakorlatban és jogilag is (de facto és de jure) lehetségesnek kell lennie, vagyis az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknek is elvi lehetőséget kell biztosítani a szabadulásra. Ezt erősített meg most a Vinter-ügyben hozott ítélet is.

Eszerint az egyes államok maguk dönthetik el, mikor kerüljön sor a felülvizsgálatra, de az EJEB szerint a nemzetközi gyakorlat abba az irányba mutat, hogy először legkésőbb 25 év fogvatartás után kell a szabadon bocsátás lehetőségét megvizsgálni, ha pedig a hatóságok a fogavatartás fenntartása mellett döntenek, akkor a későbbiekben a felülvizsgálatra rendszeresen sort kell keríteni. Amennyiben a felülvizsgálat lehetőségét egy állam nem biztosítja, akkor megsérti az Egyezmény (fentebb idézett) 3. cikkét. Az EJEB kimondta továbbá a következőket: „Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartottnak joga van arra, hogy a büntetése kezdetén tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy a szabadságra bocsátásának lehetőségét megvizsgálják, és hogy milyen feltételek mellett – értve ez alatt azt is, hogy mikor – kerül majd sor a felülvizsgálatra vagy kérheti azt.”

Az angol szabályozás nem felelt meg a fenti követelményeknek (nem biztosította automatikusan a felülvizsgálat lehetőségét), amivel az Egyesült Királyság megsértette az Egyezményt. A strasbourgi bíróság ezzel együtt elegendő jóvátételnek tartotta az egyezménysértés megállapítását, és a szokásokkal ellentétben nem ítélt meg kártérítést a kérelmezőknek.

Az EJEB tehát nem a továbbra is veszélyesnek minősülő, kegyetlen bűnözők tömegét akarja a társadalomra szabadítani, csupán azt mondja ki, hogy mindenkit megillet a szabadulás reménye, és az, hogy pontosan tudja, mikor van először mód arra, hogy további fogvatartásának indokoltságát megvizsgálják.

Miért fontos számunkra a Vinter-ügyben hozott döntés? Mert hazánkban is eldönthetik valakiről már az elítélés pillanatában, hogy haláláig börtönben kell maradnia.

Mi az a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, és mi a baj vele?

Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a magyar szabályok szerint a bíró két dolgot tehet: 1) meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját; vagy 2) kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Utóbbira egyébként csak meghatározott bűncselekmények esetében van mód, viszont például az erőszakos többszörös visszaesőknél kötelező ezt a megoldást választani.

Az 1) esetben az ítéletben meghatározott idő (de legkorábban 25 év) eltelte után egy bíró a büntetés-végrehajtási intézet véleménye, valamint az eredeti ügy iratainak alapján, az elítélt személyes meghallgatását követően dönt arról, hogy az elítélt feltételesen szabadulhat-e, vagy továbbra is fegyházban kell maradnia. Vagyis – ha a bíró úgy dönt – az 1) pont alá tartozó elítélt is maradhat élete végégig büntetés-végrehajtási intézetben!

A 2) eset a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tész), amelynek kiszabása esetén a bíró már az elítéléskor végleg megfosztja az elítéltet a szabadulás lehetőségétől, ezzel végérvényesen kirekesztve őt a társadalomból – és örökre eldönti, hogy az elítélt soha nem lesz alkalmas arra, hogy visszatérjen a társadalomba. Ez az eset, vagyis a tész az, ami a Vinter-ügyben hozott döntés alapján egyezménysértő, és amin az európai államoknak (annak a kevésnek, amelyeknél egyáltalán léteznek ilyen szabályok) változtatniuk kell.

A tész intézménye 1999 óta szerepelt a korábbi Büntető Törvénykönyvben (Btk.), és ott van a 2013. július 1. óta hatályos új kódexben is. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának 2012. novemberi tájékoztatása szerint akkor 25 tészes töltötte büntetését a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben (többségük a Szegedi Fegyházi és Börtönben, a „Csillagban”) – valamennyien férfiak, köztük 3 nem jogerősen elítélt.

A tész intézményével kapcsolatban többféle kifogás is megfogalmazható, lássunk ezek közül néhányat.

1. A rehabilitáció lehetőségének kizárása sérti az emberi méltósághoz való jogot; a szabadulásra való bármely remény hiányában az elítélt a büntetés végrehajtásának tárgyává degradálódik, így a tész az embertelen, megalázó büntetés tilalmába ütközik. 2. A társadalom védelmére a tész intézménye nélkül is lehetőség van: a társadalomra való veszélyességet ugyanis a feltételes szabadságra bocsátáskor a bíróság minden esetben vizsgálja, és 30 év múltán is dönthet úgy, hogy a szabadságvesztést fent kell tartani. 3. A tész a büntetés-végrehajtásra is rendkívüli terhet ró: olyan rabok szakszerű őrzése, akiknek már nincs vesztenivalójuk és gyakorlatilag semmivel sem motiválhatók, nehéz, veszélyes és egyben rendkívül költséges feladat.

Ráadásul a tész nemcsak a strasbourgi bíróság esetjogával ellentétes: az Európa Tanácsnak az egyik ajánlása [Rec (2003) 22 számú ajánlás 4.a. pontja] kimondja, hogy a jogszabályoknak minden fogvatartott számára – beleértve az életfogytig tartó szabadságvesztést töltőket is – elérhetővé kell tenniük a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az Európa Tanács kínzás megelőzésére létrehozott bizottsága (a CPT) pedig a Magyarországról szóló 2007-es jelentésében is leszögezte: „semmilyen ésszerű indok nem támasztja alá azt az állítást, hogy minden életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott élete végéig veszélyt jelent a társadalomra”.

A kérdéssel foglalkozott a német alkotmánybíróság is, amely szintén arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben az elítélt személyiségének változására tekintet nélkül a szabadulásra való minden reményét feladni kényszerül, az emberi méltóság lényege csorbul.

Nem csupán tőlünk nyugatra csodálkoznak rá a tészre: egy tavaly novemberi konferencián grúz és örmény jogvédők hallgatták elhűlve a magyar helyzetet bemutató kollégánkat. Ezekben az országokban ugyanis nincs ilyen kegyetlen büntetés.

De vajon mit gondol erről a magyar alkotmánybíróság?

A Magyar Helsinki Bizottság 2009 márciusában az Alkotmánybírósághoz (Ab) fordult, és kérte a testületet, mondja ki az akkor hatályban levő Btk. tészes szabályainak alkotmányellenességét, és semmisítse meg azokat. Az ügyet – több másik indítvány alapján is – 2010 februárjában napirendre tűzték, és a TASZ-nak megküldött 2011. júliusi tájékoztatás szerint összesen tizenegy alkalommal vitatkoztak róla az alkotmánybírák. Határozat az ügyben azonban rejtélyes módon végül nem született – az eljárást pedig az új alkotmánybírósági törvény alapján 2012-ben megszüntették. A TASZ kíváncsi volt rá, mire jutottak a vita során az alkotmánybírák, így közérdekű adatkérés keretében kérték az Ab-tól az ülésekről készült emlékeztetők nyilvánosságra hozatalát. Az adatigénylést az Ab elutasította, ami ellen hiába élt a TASZ keresettel, a Fővárosi Törvényszék nagyobb részben az Ab-nak adott igazat 2012. márciusi ítéletében – a vita állása tehát titok maradt.

Mit gondol a tészről a kormánytöbbség?

A tész bekerült az Alaptörvény szövegébe is, melynek IV. cikk (2) bekezdése kimondja: „Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.” Így az Ab már ha akarná sem ítélhetné alkotmányellenesnek a tészt, hiszen arra maga az Alaptörvény ad lehetőséget.

Sőt, a tész ügye annyira fontosnak bizonyult a kétharmadnak, hogy megjelent az új alkotmányról folytatott Nemzeti Konzultációban is, amelynek 11. kérdése így szólt: „Vannak, akik azt javasolják, hogy Magyarország új alkotmánya tegye lehetővé a bíróságok számára a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását a kiemelt súlyosságú bűncselekmények esetében. Ön mit gondol?” Akkor felhívtuk a figyelmet arra, hogy ahogyan a halálbüntetés kérdése, úgy a tész sem vezethető be „többségi rokonszenv” alapján.

Az alkotmányozók is érezhették, hogy e súlyos büntetés beemelése az Alaptörvény szövegébe „nem problémátlan”. Erre utal legalábbis az, hogy amikor 2011 márciusában a magyar alkotmányozásról tartott brüsszeli meghallgatás alkalmából a kormány eljuttatta az EP-képviselőkhöz az Alaptörvény tervezetének angol fordítását, akkor az angol szövegből egyszerűen kimaradt a tész alkalmazásának lehetősége.

Ennek az embertelen büntetésnek az „alkotmányos megtámogatását” a Velencei Bizottság sem díjazta, és véleményében úgy fogalmazott, hogy amennyiben az Alaptörvény IV. cikkét aszerint értelmezik, hogy az lehetővé teszi az életfogytig tartó szabadságvesztés csökkentésének de facto és de jure kizárását, akkor az Alaptörvény sérti az európai emberi jogi sztenderdeket.

Nos, a 2013. július 1-jén hatályba lépett új Btk. azt mutatja, hogy a Velencei Bizottság udvarias figyelmeztetése nem hatotta meg a kormánytöbbséget.

Magyar ügy Strasbourgban

Hamarosan azonban strasbourgi bíróság is értékelni fogja a magyar helyzetet. Az egyik tészre ítélt magyar fogvatartott ugyanis kérelemmel fordult az EJEB-hez, az kívánja elérni, hogy a bíróság mondja ki: a hazai gyakorlat sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az eljárásba a Magyar Helsinki Bizottság is bekapcsolódott a kérelmező oldalán.

A magyar kormány azzal érvel, hogy a köztársasági elnöki kegyelem lehetősége azt jelenti: a tészre ítéltek büntetése mind de jure, mind de facto csökkenthető. Azonban az elnöki kegyelem aligha tekinthető a Vinter-ügyben hozott döntés által megkívánt felülvizsgálati mechanizmusnak, hiszen a kegyelem az államfő egyéni mérlegelésén múlik; a kegyelem megtagadása esetén nincs indokolási kötelezettség, illetve a kegyelemért folyamodóknak semmilyen információ nem áll rendelkezésükre arról, hogy a döntésnél milyen szempontokat vesznek majd figyelembe, mikor „érdemes” először (vagy érdemes-e egyáltalán) kegyelmei kérelemmel élni stb. A köztársasági elnöki kegyelmi gyakorlat ráadásul teljesen átláthatatlan, ugyanis nemcsak maguk a döntések, de a vonatkozó részletes statisztikai adatok sem érhetőek el. (Utóbbiakat hiába kértük ki a Köztársasági Elnöki Hivataltól, az adatok kiadását megtagadták, és a hivatalnak 2013. július 3-i döntésében a Kúria is igazat adott.) A hozzáférhető összesített adatok azonban azt mutatják, hogy a tészeseknek nincs sok okuk a bizakodásra: a sikeres kegyelmi kérelmek aránya az összes döntéshez viszonyítva éves szinten 0,57% és 3,38% között mozog – ebben persze a tészeseknél sokkal kevésbé súlyos bűncselekményeket elkövetők is benne foglaltatnak. Csak egy példa a kiszámíthatatlanságra: egy hatgyermekes, 162 178 Ft értékben elkövetett áramlopás miatt letöltendő szabadságvesztés-büntetésre ítélt sajókazai roma férfi 2009-ben nem kapott kegyelmet Sólyom Lászlótól, míg a több százmilliós váltókkal elkövetett csalás miatt elítélt Jakubinyi Róbert 1999-ben Göncz Árpádtól igen.

Mindezek miatt a kegyelem lehetősége nem jelent valódi reményt a szabadulásra, a köztársasági elnöki kegyelem nem minősül előre meghatározott időpontban bekövetkező, megismerhető szempontok szerint zajló „felülvizsgálatnak” – vagyis a magyar szabályozás láthatóan nem felel meg a strasbourgi bíróság által meghatározott követelményeknek.

A döntést halogató Alkotmánybíróság, titkolózó Köztársasági Elnöki Hivatal, populista kormány, nemzetközi egyezményt sértő jogszabályi környezet. Ezen a vigasztalan hazai összképen változtathat a strasbourgi ítélet. Továbbra sem kell azonban tartani attól, hogy a börtönből kiszabaduló zombik serege támad majd a társadalomra. Ezentúl is börtönben marad, akinek ott a helye, de esélyt kap az, aki valóban megbánta és megbűnhődte saját korábbi bestiális bűneit, aki megváltozott, aki más ember lett.

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

2013. július 23.
2013. március 13.

Az alkotmányos puccs még megállítható

Áder János államfőnek és az Alkotmánybíróságnak (AB) is kötelessége mindent megtenni, hogy a hétfői Alaptörvény-módosítás ne lépjen hatályba. Erre meg is van a jogalapjuk. Igaz, morális bátorság nélkül nem fog menni.

Úgy látszik, a parlament, legalábbis a képviselők kétharmada jövő héttől bizonyosan dalra fog fakadni, és a népképviselet pedig átalakul vegyes kórussá vagy operatársulattá. Legalábbis ennek kellene következnie, ha igazak Beaumarchais örökbecsű szavai, miszerint „ami annyira hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni”. A neves francia szerző bár nem volt alkotmányjogász, de az emberi lélekhez és a színházhoz mégiscsak volt érzéke. Márpedig a hétfői alkotmánymódosítás jogállamromboló brutalitása mellett még szerfölött pancsernek, ha teszik, hülyének is minősíthető. Erről szól leginkább ez az írás.

Vegyük az egyik legabszurdabb, egyben következményeiben legkárosabb új rendelkezést. „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat.” A hozzánk hasonlóan a jogállami jövőért aggódó Eötvös Károly Intézet (EKINT) szellemes akciója arra buzdít, minél többen „fogadjunk örökbe” 2012. január 1. előtt született nagyhatású AB-döntéseket. Barátaink egy listát is közzétettek, amelyről kedvünk szerint válogathatunk.

Másfél év megmarad

De vajon tényleg menthetetlenül szemétbe kerül-e 22 év teljes alkotmánybírósági gyakorlata? A kormánypártok szándéka egyértelműen ez, a válasz azonban mégsem magától értetődő. Az Alaptörvény hatályba lépése és a mostani módosítás közti időszakban (várhatóan nagyjából 15 hónap alatt) is működött az AB, születtek fontos és a jogállam védelme szempontjából előremutató döntések (pontosan azok, amelyek miatt a mostani eszement módosításokat elfogadták), így azokra egyelőre még a módosítások hatályba lépése után sem lesz tilos hivatkozni. Amint hogy eddig nem volt tiltva az sem, hogy az alkotmánybírák korábbi döntésekre utaljanak, azok érvelését felhasználják új döntéseikhez. Ezért aztán éppen a legprogresszívabbakban számos olyan kimúlásra ítélt határozat szerepel, amelyet az EKINT jó okkal tekint védendő értéknek.

Próbaképpen megnéztünk három 2012. január 1. után született jogállamvédő AB-döntést. Ezekben összesen 46 különféle, az Alaptörvény hatálybalépése előtti végzésre és határozatra hivatkoztak, közülük 7 egyenesen olyan, amelyik az EKINT szűk listáján is szerepel.

Meglehet, ennél is lényegesebb, hogy a 22/2012. (V. 11.) AB határozat – tehát az egyik olyan, amit nem radírozott ki a fideszes buzgalom – világosan kimondja: „Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. (…) Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya. Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”

A mostani Alaptörvény-módosítás, ha hatályba lép, azt a faramuci helyzetet eredményezi, hogy míg az alkotmány hatályon kívül helyezi a korábbi AB-döntéseket, addig egy hatályos (mert 2012-es) AB-határozat „értelemszerűen irányadónak” tekinti őket. Mi, a jogállam barátai, nyilván, az értelem oldalára állunk. De mi van akkor, ha egyik fél sem enged? Kitör (vagy inkább mindenki számára felfoghatóvá válik) az alkotmányjogi polgárháború. Sajnáljuk, de a jelenlegi siralmas állapotok mellett, ez tűnik a legpozitívabb forgatókönyvnek. Ehhez azonban számos feltételnek kell teljesülni. Leginkább, hogy az utolsók (az államfő és az alkotmánybírák), akik még tehetnek valamit, eszesek, bátrak és kitartóak legyenek.

Törésben lévő gyakorlat

Mint fentebb láttuk, az örökbefogadási akció tehát megkezdődött, és az adoptáló maga az AB.

Ha az elmúlt 15 hónap előremutató AB-verdiktjeiről beszélünk, melyekre is gondolhatunk? Ilyen például az, amelyik megtiltja, hogy vallási közösségek egyházi elismerését parlamenti szavazással döntsék el [6/2013. (III. 1.) AB határozat]; ilyen, a család leszűkített jogi értelmezésének megsemmisítése [43/2012. (XII. 20.)]. De ebbe a csoportba tartozik annak a rendelkezésnek a megsemmisítése is, amely alkotmányellenesen megtiltotta, hogy politikai hirdetés szerepeljen kereskedelmi tévékben [1/2013. (I. 7.) AB]; valamint az is, amely lehetővé tette a büntetést önmagáért a közterületi hajléktalanságért [38/2012. (XI. 14.)]. Bármit is locsogjanak a kormánypárti prókátorok, ezeket a rendelkezéseket tartalmuk miatt semmisítette meg az AB, és a negyedik alaptörvény-módosítás (valójában a módosítások özöne) beemeli őket az Alaptörvénybe. Amit nem azért tesz, mert az AB korábbi döntéseinek kíván megfelelni, hanem éppenséggel azért, mert meg akarja akadályozni azt, hogy a testület újból megvizsgálhassa e szabályok alkotmányosságát.

Jól taktikázik-e ebben a Fidesz? Az eddigi lényegében töretlen AB-gyakorlat szerint feltétlenül. A bíróság eddig még soha nem semmisített meg semmilyen alkotmányba emelt rendelkezést. A bíróság már 23/1994. (IV. 29.) végzésében kimondta, hogy az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem vizsgálhatja felül, és eddig így is tett. Csakhogy az Alaptörvény mellé szuszakolt, majd önkényesen alkotmányos rangra emelt „átmeneti rendelkezések” megsemmisítésénél kimondta tavaly évvégén: „nem kizárt az Alkotmány felülvizsgálata akkor, ha akár az Alkotmány valamely rendelkezésének, vagy alkotmánymódosító törvénynek a közjogi érvényessége kérdőjeleződik meg” [45/2012 (XII. 29.) AB határozat]. Az AB tehát története során egyszer már elbánt a Fidesz által alkotmányosnak nyilvánított rendelkezésekkel. Van tehát követhető példa. És van hozzá kimunkált érvkészlet is. Új helyzet, új eszközök.

Magukról meg rólunk

Mi változott meg mostanában? Merthogy maguk a bírák is érzékelik a merőben új helyzetet. Gyakorlatilag minden, ami egy alkotmányos jogállamban számít.

A 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmányt a kétharmad csak 2011-ben összesen tíz alkalommal módosította többnyire egyéni képviselői indítványok alapján. Így például alkotmányos rangra emelkedett a végkielégítések utólagos adóztatása (különadó). Ezt az AB korábban, míg törvényi rendelkezés volt, megsemmisítette. Az AB „jutalma” jogköreinek megvonása volt. „Több esetben olyan rendelkezések kerültek be az Alkotmányba, amelyek a szabályozási tárgyuknál fogva nem az Alkotmányba valók.” Az Alaptörvény elfogadásával sem javult a helyzet. „Alkotmányos jogrendben és demokratikus jogállami keretek között elképzelhetetlen az, hogy (…) az Alaptörvény tartalma folyamatosan vitatható legyen, de az is, hogy az újabb és újabb, nem alaptörvényi szintre való szabályozási tárgyak Alaptörvénybe vonásával akadályozzák az Alkotmánybíróságot a jogszabályok formai és tartalmi alkotmányossági vizsgálatában, alaptörvény-védelmi feladatának hatékony ellátásában. Így a jogszabályok címzettjei alkotmánybírósági védelem nélkül maradhatnak akár alapvető alkotmányos jogaik vonatkozásában is, és ez a jogalkotási gyakorlat időben és kiszámíthatatlan tartalomban határtalanul folytatható lenne.” Ez történik azóta is.

Ráadásul az AB azt is kimondta, hogy „a tartalmi és eljárási alkotmányos követelmények nem lehetnek alacsonyabbak az Alaptörvény időszakában, mint az Alkotmány(törvény) időszakában voltak. Az alkotmányos jogállam követelményei továbbra is és folyamatosan érvényesülő követelmények a jelenben és programok a jövőre nézve. Az alkotmányos jogállam konstans értékek, elvek és garanciák rendszere. Az alkotmányos jogállamban egyszer már elfogadott értékek, elvek, garanciák, követelmények szintjei nem csökkenhetnek, és azok érvényesülésének a megkövetelése sem veszíthet szigorából.”

A helyzet az, hogy a hétfői módosítás nyomán az AB hatásköre tovább csökken, töretlenül folytatódik az egyszer már megsemmisített rendelkezések alkotmányos rangra emelésének kárhozatos gyakorlata és a változások érintettjei védelem nélkül maradnak.

Soha nem volt még égetőbb szükség arra, hogy az AB sarkára álljon, és az új rendelkezések lehetőleg minél nagyobb részét annullálja. De ehhez Áder János köztársasági elnöknek – szükséges, bár nem elégséges feltételként – élnie kell a vétójával és előzetes normakontrollt kell kérnie. Ha nem így cselekszik, úgy hatályba lépnek azok a módosítások, amelyek – mindaddig, amíg új alkotmányozó többség nem formálódik – ezt már lehetetlenné is teszik. Az államfő és az AB bírái saját sorsukról is döntenek: kukoricamorzsolással kívánják-e kitölteni mandátumuk maradék idejét, vagy inkább komolyan veszik esküjüket, és gátat szabnak a hatalom önkényének.

Zádori Zsolt

2013. március 1.

Csányi és Surányi a Bayer-ügyről

Több óriáscég is megértette, miért veszélyes Bayer Zsolt sötét eszméinek akár csak közvetett támogatása is. Ők kijelentették, ezentúl nem hirdetnek a Magyar Hírlapban. Másoknak ez nehezebben megy, vagy csak az egyértelmű fogalmazás esik nehezükre.

A Bayer Zsolt uszító cikke elleni hirdetési bojkottban bő egy hónap alatt legalább öt hirdetőjét veszítette el a Magyar Hírlap. A CIB Bank, az Erste, a FedEx, a GDF Suez és az IKEA is úgy döntött – és ezt egyértelművé tette –, addig nem reklámozza magát a lapban és portálján, amíg a szerkesztőség el nem ítéli főmunkatársa cigányozó írását, valamint a Magyar Hírlap fel nem hagy rasszista, homofób és antiszemita nézetek közlésével. Ez tiszta beszéd. Rajtuk kívül más hirdetők is így-úgy jelezték, szakítanak az újsággal. Legalábbis válaszaiknak lehet ilyesféle „olvasata” is.

A felhívást jegyző 24 civil szervezet akciója – ha nem is totális, de legalább relatív – sikert aratott. Ugyan az adófizetők pénzét költő magyar állami cégeket egyelőre nem sikerült rávenni, hogy vegyék komolyan a saját „társadalmi felelősségvállalásukhoz” (CSR) kapcsolódó felajánlásaikat, ám öt multinacionális társaság példát mutatott abból, mi is lenne valójában a vállalatok etikus viselkedése. Nem köntörfalaztak, nem kerteltek, nem beszéltek mellé, hanem érthetően és határozottan megfogalmazták, nem kívánnak élni a Magyar Hírlap kínálta hirdetési lehetőséggel – és közvetve sem kívánnak támogatni uszító tartalmakat. Ez utóbbi biztosan a többi cégre is igaz, de valami miatt nem került be a válaszleveleikbe. Talán mert sok helyen még nem jutottak el a nyilvánvaló összefüggésig: ha nem ügyelnek eléggé, hogy hol jelennek meg, és szolgáltatásukat, terméküket rasszista környezetben kínálják, maguk is a rasszizmus támogatójává válnak.

A piac szereplői profitra hajtanak, üzlet-, ezen belül hirdetési politikájukat is nyilvánvalóan ez határozza meg. Ha valamitől hasznot remélnek, arra szívesebben ráállnak, mint amiről azt tartják, csökkentheti hasznukat. A nyugati világban megtanulták már, hogy a kisebbségi vásárlók és ügyfelek fontos közönség, amit kifizetődő megtartani. (Igaz, a tanulási folyamatot felgyorsította például néhány sikeres meleg- vagy afroamerikai bojkott is.) Márpedig a nagy cégeknél a legnagyobb piaci értéket képviselő brandnek, márkának kimondottan sokat árt, ha egy vállalat csak fejőstehénnek tekinti vásárlóit, de egyébként tesz rájuk vagy egyenesen megveti őket. A kisebbségi közönséggel szembeni érzéketlen viselkedés hatása átsugárzik az ügyfelek más csoportjaira, a fogyasztóvédelemnek és az emberi jogok védelmének egyre szorosabb szövetségét a piacnak is érdemes tudomásul venni.

A mostani bojkott az mutatja, nálunk is elindult valami. Lehet mondani, hogy megkésve, bizonytalanul, ellentmondásosan, de miért éppen ez ne lenne megkésett, bizonytalan és ellentmondásos. Az igazat megvallva, a bojkottot kezdeményező civil szervezetek ennél rosszabb eredményre számítottak. Az akciót ugyanis annak a személynek a gyűlöletcikke váltotta ki, aki mögött nem csak szerkesztősége, hanem maga a kormánypárt is feltakart, sőt azzal vádolta meg az írás ellen tiltakozókat, hogy fellépésükkel a bűnözést támogatják. Ebben a helyzetben (és a közállapotok általános állapotát tekintve) igenis civil kurázsi kell ahhoz – hisz valódi tétje lehet a kiállásnak –, hogy egy-egy cég félreérthetetlenül kimondja: egyrészt, Bayer cikke uszító, ami elfogadhatatlan, másrészt, szerkesztősége is kiállt mellette, ami még inkább vállalhatatlan – így ebben a helyzetben nem kívánnak többet a Magyar Hírlapban hirdetni.

Nincsen egyszerű válasz arra, hogy a „magyar alapítású” cégek mindegyike miért választotta a látszólag kényelmesebb megoldást, miért játszotta az értetlent, miért kente a felelősséget médiavásárló cégére, vagy miért nem válaszolt egyáltalán a felhívásra. A hímező-hámozó levelek után olykor jöttek a telefonok arról, hogyan is kéne érteni „valójában” a válaszokat, mit is kéne kiolvasni a sorok közül. Úgy látszik, reklámüzeneteik közérthetőségére kínosan ügyelő cégek ebben az esetben igyekeztek álláspontjukat ködbe burkolni. Csakhogy most a ködösítés egyértelműen rossz üzenet.

Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója például megejtően ír cége szponzorációs tevékenységéről és általában a rasszizmus romboló hatásáról. Viszont nem fogalmaz egyértelműen a konkrét cikkről és annak hatásáról hirdetési politikájukra. Ehelyett azon sajnálkozik, hogy „ugyanakkor sem a múltban, sem a jövőben nem tudjuk előzetesen biztosítani, hogy hirdetéseink olyan szerkesztőségi környezetben jelenjenek meg, amelyek tartalmával egyetértünk”. Mintha bizony a civilek erre kérték volna. A hirdető előzetesen természetesen nem mehet biztosra, legjobb esetben is csak valószínűségekkel kalkulálhat, de ebben a konkrét ügyben már nem kell sötétben tapogatóznia. Bayer és lapja egyértelműen és sorozatosan kimutatta foga fehérjét. Csak az nem látja, aki szemérmesen félrenéz. A hirdetőnek nem a már megjelentetett reklámjait kell „visszaszívnia”, hanem arról kell döntenie, hogy újabbak ne jelenhessenek meg, mert az ezek után a Magyar Hírlapban közölteket már szégyellnie kell.

Surányi György, a CIB Bank elnöke és Fabrizio Centrone, a cég vezérigazgatója jobban megértette a civilek kérését, válaszuk világos és egyértelmű. Ők sajnálattal tapasztalják, hogy egyesek az emberi jogokkal össze nem egyeztethető eszmék propagálására használják a médiumokat. Ilyen szelleműnek tekintik Bayer írását is, ezért a cég vezetőiként „egyhangúan” elhatárolódnak a Magyar Hírlaptól és más médiumoktól, ahol gyűlöletkeltésre alkalmas írás jelenik meg. A CIB Csoport mindaddig tartózkodni fog a Magyar Hírlapban és annak portálján való hirdetéstől, „amíg a szerkesztőség a leghatározottabban el nem ítéli Bayer Zsolt írását, és nem biztosítja mindkét kiadvány gyűlöletkeltésre alkalmas írásoktól való mentességét”.

Amikor megfogalmaztuk bojkottra felhívó levelünket, ilyen válaszokban reménykedtünk. És ötöt kaptunk is. Köszönjük.

Zádori Zsolt

2013. február 14.

Alaptörvényből kipenderített rokkantak

A múlt héten benyújtott alkotmánymódosítás brutális támadás a jogállam maradékai ellen. Mi most egy aprónak tűnő, technikainak álcázott változtatásra hívjuk fel a figyelmet, amely valójában rokkantak tömegeinek életét változtathatja meg – mégpedig negatívan.

A kormánypártok saját számításuk szerint is immáron negyedszer „módosítják” az Alaptörvényt. 2010 nyara szünet nélkül zakatol a „permanens alkotmányozás”. A múlt pénteken benyújtott javaslatot a két frakció 261 képviselője jegyzi. Kétség sem férhet tehát hozzá, hogy a kétharmad egységes akarattal rombolja tovább a jogállami intézmények maradékait. A pusztítás módszeres, a módszerek változatosak.

Szövetségbe forrt

A 23 cikkből álló javaslatcsomag szinte alig hagy érintetlen részt az alkotmányban. Még a Nemzet hitvallást is sorra keríti. Amellett hogy sikerül kiköszörülni a csorbát, és egy helyütt két év után megtörténik az állítmány egyeztetése az alannyal, az alkotmányozó fontosnak érezte, hogy ezentúl „jogrendünk alapját képező Alaptörvényünk” nem szerződés lesz „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”, hanem szövetség. Változnak a súlypontok is, az eddigi Záró rendelkezések Záró és vegyes rendelkezésekké módosulnak, ide kerül például az az abszurd, de nagyhatású szabály, ami megtiltja az Alkotmánybíróságnak (AB), hogy saját, az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatálybalépése előtti döntésit figyelembe vegye. De utólag (!) itt kapnak helyet azok a technikai, a hatályossággal és a jogbiztonsággal összefüggő szabályok is, amiket eredetileg az ún. „átmeneti rendelkezések” tartalmaztak.

Az AB által megsemmisített egyéb „átmeneti rendelkezések” is (mondván, azok valójában nem „átmenetiek”) feltámadnak és szépen átszivattyúzódnak az alkotmányba. A jogállam barátai mostanra már sorra vették, a kormánypártok mely halottnak nyilvánított szabályokat élesztik újra és telepítik át az alkotmány sáncai mögé. Ott eddig sem volt hiány jogi zombikból, de most ezen bizarr teremtményeknek valóságos légiója kap érdemtelen és szinte áttörhetetlen védelmet. A család fogalmának leszűkítő értelmezése, az egyházzá nyilvánítást önkényesen parlamenti döntéshez kötő, a választási hirdetéseket indokolatlanul korlátozó, a médiahatóságot óvón bepólyázó, az egyetemistákat röghöz kötő, önmagában a hajléktalanságot szankcionáló, az Országgyűlés elnökét „rendészeti joggal” megörvendeztető, az AB mozgásterét végletesen leszűkítő, a bíróság függetlenségét súlyosan csorbító rendelkezések önmagukban is pusztítóak. Így együttesen azonban felérnek egy szőnyegbombázással.

A javaslatok ott is rombolnak, ahol látszólag építenének. A hazai joggyakorlat régi adóssága, hogy sem polgári, sem büntetőjogi úton nem lehet fellépni a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszéd ellen. Az Alaptörvény-módosítás kimondja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére”. Ugye senki nem gondolja, hogy ha ez bekerül az Alaptörvénybe, akkor majd Bayer Zsolt ellen eljárást indít az ügyészség? A magyar szabályozással és joggyakorlattal nem az a baj, hogy a közösséget nem védi a gyűlöletbeszédtől, hanem az, hogy a kisebbségi közösségek tagjai maradnak jogi védelem nélkül.

Ami késik, nem múlik

A Velencei Bizottság még 2011 nyarán rákérdezett arra (35-37. pontok), hogy az Alaptörvényben a „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét” állítása azt jelenti-e, hogy a korábbi, 2011. december 31-ig hatályos alkotmány alapján hozott határozatok is mennek a kukába. A kormány akkor fogadkozott, hogy az csak politikai deklaráció jogi következmények nélkül. Nem mondhatjuk, hogy akkor szemérmetlenül hazudott volna, mert, ma már látjuk, szemérmesen tette. Az uniós elnökség és hirtelen feltámadt nemzetközi figyelem hatására le kellett ugyan mondania mindegyik jogállam-nyomorító tervéről, de nem végleg, így most „szélcsendesebb időben” elérkezettnek ítélte, hogy kiteljesítse művét.

Az alkotmánymódosítási csomag jogtechnikai értelemben is torzszülött; így például suttyomban belekerült a 2014-es önkormányzati választások időpontja is, de nem tudni, mit fog majd ott keresni jövő novemberben. A törvényjavaslat indoklása a szőnyegbombázás felelősségét igyekszik az áldozatokra, leginkább az AB-re hárítani. Ezek szerint a testület magára vessen, ha már volt oly botor, és „közjogi érvénytelenség címén” megsemmisítette az átmeneti rendelkezések jelentős részét, mert hiszen az alkotmányozó kétharmad „maradéktalanul betartotta” az alkotmányos szabályokat. Az átmeneti rendelkezéseket ezért kénytelenek most az Alaptörvény „törzsszövegébe” beépíteni – kajánkodik az indoklás. Ezen túl szemforgatóan – társadalmi igényre hivatkozva – veszi egy kalap alá a gyűlöletbeszéddel szembeni (rosszul megszövegezett) alkotmányos normát a többi, az alkotmánybírósági kontrollt megkerülő változtatással. Jellemző, hogy például a hajléktalanok életvitelszerű közterületi tartózkodásának szankcionálását lehetővé tévő, korábban az AB által megsemmisített (leánykorában még törvényi) rendelkezés mostani indoklása említést sem tesz a már megállapított alkotmányellenességről.

Csömör

A mostani csomagot hasonlíthatnánk mortadellához, amelybe szinte csak mócsing és vágóhídi nyesedék került; vagy a napközik finomfőzelékéhez, ami minden volt, csak nem finom; esetleg Fradi-leveshez (miszerint, „mindent bele!”); „világképében”, azaz cinizmusában mégis leginkább az ún. salátatörvényeket idézi. Ezek azok, amelyekbe a törvényalkotók a címüktől teljesen eltérő jogterületek, témák lényeges rendelkezéseit is belecsempészik. Hajmeresztő példája volt ennek, amikor a nemzetiségi törvény záró rendelkezéseként helyezték hatályon kívül az egyházügyi törvényt 2011 végén. Általában technikai problémákra hivatkoznak, mondjuk, kevés volt az idő, de gyakori, bár eltitkolt motívum az is, hogy szándékosan bujtatják el a nagyjelentőségű változtatásokat.

Az Alaptörvény tömeges módosítása kapcsán sem közölték a valódi indokokat, noha a módosítások igazi célja többnyire elég pontosan látható: a végrehajtó és törvényhozói hatalmat birtokló hegemón politikai erő helyzetének megerősítése és a békés hatalomváltás lehetőségének megakadályozása. Minden változtatás – a jogállami kontroll további gyengítésétől a hajléktalanüldözés alkotmányos védelméig – ennek fényében értékelhető.

A módosítások közt külön csoportot képeznek az ún. „kodifikációs pontosítások”. Ezek apró technikai változtatások lennének, ami alkotmány esetében kifejezetten kínos korrekció, hiszen az alkotmányozási folyamattól elvárjuk, hogy mire a képviselők szavaznak az alkotmányról, a pontatlanságok eltűnjenek a normaszövegből. Csakhogy nálunk hiányzott ez a processzus.

De vajon tényleg csak erről lenne szó? A 23 e tárgyba sorolt módosítás mindegyike valóban jelentéktelen semmiség lenne? A javaslat indoklása példát is hoz. Eddig az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése így szólt: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” E szép felsorolásból kikerül a „rokkantság”, és bekerül helyette a „fogyatékosság”. Mindenki előtt világos, hogy a két szó nem szinonimája egymásnak, értelmezésüknek van ugyan közös metszete, de egyáltalán nincsenek teljes fedésben. Éppenséggel a „rokkantság” és a „fogyatékosság” is szerepelhetne az Alaptörvényben, de nem fog. Ezek szerint néhány héten belül megszűnik a rokkantak támogatásának alkotmányos alapja – ami lássuk be, jobb helyeken nem éppen bagatell dolog. A mi alkotmányozóink szerint nálunk azonban csak afféle „kodifikációs pontosítás”.

Hogy miért érzi szükségét a kormányoldal a módosításnak? Az indoklásból nem derül ki, így csak találgathatunk. A rokkant-nyugdíj megszüntetése/átalakítása meg a tömeges rokkant-felülvizsgálat óta mindenesetre jóval kevesebben és kevesebb pénzt kapnak, mint korábban, így számos per indult az állam ellen. Igaz, alkotmánybírósági vizsgálattól nem kell tartani, mert az AB éppen néhány napja érdemi vizsgálat nélkül utasította el a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Egyesülete (MEOSZ) beadványát. (Az ügy előadója Balsai István volt.) Ezzel együtt is lehet praktikus oka a rokkantak kihagyásának az alkotmányból, különösen akkor, ha a kormány újabb szigorításokra kényszerül.

Mindezek ellenére sokkal őszintébb lenne, ha a Nemzeti Hitvallásnak az a mondata, hogy „valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”, növelve a szöveg koherenciáját teljes egészében kikerülne az Alaptörvényből.

 Zádori Zsolt

2013. február 7.

Kőszeg Debreczeni könyvéről és 2006-ról

„Debreczeni világképében csak pártok vannak, jobboldal, baloldal, oszt, jó napot. Nem érti, hogy egy jogvédő, egy tisztességes újságíró vagy egy tisztességes politikai gondolkodó számára vannak jogszabályok, vannak emberi jogok, van emberi méltóság” – írja Kőszeg Ferenc az Élet és Irodalom január 25-i számában. Cikkét a szerző beleegyezésével és az ÉS nagyvonalú engedélyével teljes terjedelemben közöljük.

[caption id="attachment_1453" align="aligncenter" width="560" caption="Kunijosi Utagava: Tiszta víz Horikavánál"][/caption]

Elfoglaltuk – mit kezdjünk vele?

Debreczeni József 2006-ról

A forradalmak, felkelések, lázadások kitörnek, nem szervezi őket senki. Ki tervezte a bostoni Tea Partyt vagy a Bastille lerombolását? Azt sem tudja megmondani senki sem, hogy a tömegek dühkitöréséből világtörténelmi esemény lesz-e, vagy csupán két napig tartó zavargás. A megtervezett hatalomváltást viszont helyesebb puccsnak nevezni. Világtörténelmi jelentőségük ezeknek is lehet. Gondoljunk arra a gondosan megtervezett katonai akcióra, amelynek a nevét sok százmillió embernek, sok évtizeden át csupa nagy kezdőbetűvel kellett leírnia és kimondania: Nagy Októberi Szocialista Forradalom.

A forradalmak ellenfeleinek létérdekük, hogy bebizonyítsák, a lázadást ellenük gonosz cselszövők tervezték. A Kádár-rendszer önigazolásának alaptétele volt, hogy az „ellenforradalom” a szocializmus külső és belső ellenségeinek műve. A diktatúra önigazolásának abszurditásából a demokrácia sem tanult. 1990. október 25-én a kormány bejelentette, hogy a benzin árát, korábbi fogadkozásai ellenére literenként 64 (!) forintra emelik. Ez felbőszítette a taxisokat, a hidakat autók és kamionok zárták le, néhány órán belül megbénult az ország, a társadalom többsége pedig, amely csalódott a fél évvel korábban megválasztott kormányban, ünnepelte a torlaszok őrzőit. A kormány hívei nyomban azt állították, egy sereg elbocsátott III/III-as állambiztonsági tiszt ment el taxisnak, ők szervezték a blokádot, hogy visszaszerezzék a hatalmukat. Vezetőiket pedig a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ frontembere, Pető Iván irányítja mobiltelefonon...

Azóta volt sok tüntetés, de az ország életét felbolydító utcai eseményre csak tizenhat évvel a taxisblokád után került sor. A gyújtószikrát mindkét esetben hazugságnak nevezték. A kormány azt hazudta, hogy nem lesz benzinár-emelés, és lett. Gyurcsány maga ismerte be, hogy hazug kampányígértekkel nyerte meg a választást. Ebben az összefüggésben nem számít, hogy Gyurcsány valójában igazságbeszédet mondott. Vért és könnyeket ígért a rózsaszín vattacukor helyett, amellyel a pártok meg szokták nyerni a választásokat.

Hárman - másképp

Könyve (A 2005-os ősz. De. Hukönyv, 2012) előszavában Debreczeni a 2006-os őszi események három narratíváját említi. (Megjegyzem, a székesfővárosi községi elemi népiskola első osztályos tanulójaként ezt még úgy mondtuk: ugyanazt a történetet hárman háromféleképpen mesélik el.) A jobboldali narratíva a tévéostromot, amelyet elvben elítél, csendben zárójelbe teszi, és kizárólag arról szól, hogy a gyülekezés alkotmányos jogát békésen gyakorló tüntetőket Gyurcsány rendőrsége brutálisan szétverte, szemüket kilőtték, az előállítottakat, szolid egyetemistákat, családszerető édesapákat a rendőrség épületében kegyetlenül megverték. Ezt beszéli el például Kormos Valéria, a Magyar Nemzet újságírója Embervadászat utasításra című könyvében. Hiába látták milliók a tévében, vagy tízezrek az utcán, hogy a tüntetők 2006. október 23-án az Alkotmány utcában rugdossák, megpróbálják felborítani a rendőrkordont, barikádot emelnek a Ferenciek terén, aki csak megemlít ilyesmit,  nyomban piszok bolseviknak minősül. A jobboldali narratívának is van egy összeesküvésre utaló eleme: Gyurcsány áldozatul dobta a tévészékházat védő rendőröket, hogy az erőszak képeivel – néhány nappal az önkormányzati választások előtt - lejárassa az ellene tüntetőket.

Ezzel állítja szembe Debreczeni a baloldali narratívát, amely szerint Orbán Viktor „(a háttérből mindvégig általa távirányított) válsághelyzetet a demokratikus kormány megbuktatására és a hatalom megszerzésére próbálta felhasználni.”

A kettő között áll „a jogvédő narratíva”, a Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ, a Védegylet, egyes sajtóorgánumok (Index, Origó, HVG), továbbá Sólyom László, Kis János vagy Tamás Gáspár Miklós, akik „a két pólus között (» két pogány közt«) vélték megtalálni a maguk igazságát”.

Debreczeni számos mozzanatot helyez egymás mellé, hogy bizonyítsa, Orbán már 2006 júliusában ismerte az őszödi beszéd szövegét, és ettől kezdve tervszerűen készítette elő az október 1-ére kitűzött önkormányzati választást közvetlenül megelőző robbanást. A terv célja pedig az, hogy lemondásra kényszerítse Gyurcsányt. Minderre az egyik legfontosabb bizonyíték, hogy a szokásos tusnádfürdői táborozás során, nemcsak beszédet mond, hanem egy kiáltványt is kibocsát, amelyhez őszig egymillió aláírást vár. A kiáltvány kulcskifejezése a politikai hazugság: az egyoldalas szövegben nyolcszor fordul elő. Debreczeni szerint Orbán ezzel a kifejezéssel nyilvánvalóan visszautal az őszödi beszéd utóbb elhíresült szavaira („hazudtunk reggel, éjjel meg este”), amelyeket hivatalosan akkor még nem ismerhetett. Augusztus 11-én, folytatja Debreczeni, jelenik meg a Magyar Nemzetben Kiszely István tanulmánya; a politológus szerint „a politikai hazugság vádja önmagában nem hordoz elég leleplező erőt.”  Az ellenzék győzelméhez még szükség van valamire. A cikket egy magnókazetta rajza illusztrálja. Augusztus 12-én „a későbbiek fényében kulcsfontosságúnak mondható eseményre került sor”: Orbán Viktor, aki egyébként Újpest- illetve Videoton-szurkoló, kiment az Üllői úti Fradi-pályára, a Ferencváros-Jászapáti mérkőzésre, az első meccsre, amelyet a Fradi az NB I.-ből való kizárása után játszott. Debreczeni ezt a látogatást összefüggésbe hozza azzal, hogy a tévé-székház ostromában futball-huligánok is részt vettek. (Kiemelések: K. F.) Papp László Tamás terjedelmes cikke, amelynek első része az atlatszo.hu portálon jelent meg január 3-án (Csúcsragadozó a paranoiadzsungelben I.A Nagy Őszödi Konteó; a harminc éven felüli olvasók kedvéért, akik esetleg nem ismerik az újmagyar nyelvet, a konteó: konspirációs teória) részletes érveléssel cáfolja Debreczeni összeesküvés-elméletét.  Hasonló következtetésre jut a HVG online kiadásában január 4-én Tokfalvi Elek. Ö azonban január 9-én egy új összeesküvés-elmélettel áll elő: a szeptember-októberi események hátterében nem a Fidesz és nem az MSZP áll, hanem a titkosszolgálat, azaz az egykori állambiztonsági szervezet, amelynek sikerült hatalmát és állománya nagy részét átmentenie a rendszerváltáson, és tartott Gyurcsány reformjaitól.

Semmi titok

Bár minden „konteó” mellett lehet érveket felhozni, a szándékok jelentős része a nyílt forrásokból is jól rekonstruálható. Orbán sosem tagadta, hogy az utcai politizálást, a társadalmi ellenállást a demokratikus politika részének tekinti, de az Indexnek adott interjúban (2006. szeptember 26.) udvariasan és óvatosan hozzátette: „az erőszakot mindig elutasítottam”. Vízválasztó című cikkében, amelyet Debreczeni is idéz, így ír: „A hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak. (…) A nyílt ellenállás formáit is ismerjük az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból: sztrájkok, tüntetések, útelzárások, engedetlenségi mozgalmak…”  (Magyar Nemzet, 2006. szeptember 9.). Azt, hogy a parlamenti ellenzéknek „a változásokban érdekelt alsó rétegekhez kell fordulnia, őket kell nekivezetnie a [a Kádár-rendszerből fennmaradt] megalvadt struktúráknak", Tellér Gyula eredetileg az SZDSZ-nek javasolta a parlamenti frakció 1991. január 18-20-i ülésén. Az SZDSZ, bár rokonszenvezett Tellér elméletével, a gyakorlatban nem tudott mit kezdeni vele. 1994-ben Tellér a Fidesz tanácsadója, Orbán Viktor bizalmasa lett. Egészen biztos, hogy a elgondolásának fontos szerepe volt a polgári körök hálózatának létrehozásában. Bár 2006-ban a polgári körök mozgalma politikai szereplőként némileg háttérbe szorult, a kormányt távozásra felszólító nyilatkozat, amelyet az őszödi beszéd részleges nyilvánosságra kerülésének másnapján az ellenzéki pártszövetség két frakcióvezetője, Navracsics Tibor és Semjén Zsolt adott ki, önmagában mozgósító felhívás volt a polgári körökben aktív politizálásra szoktatott több tízezer Orbán-hívő számára. Nem kellett hozzá semmiféle külön összeesküvés, hogy rokonaikat, barátaikat magukkal rántva tüntetni induljanak a kormány leváltását követelve Budapesten és egy sor vidéki városban.

Az ellenben nem állt Orbán Viktor érdekében, hogy az utcai mozgalom közvetlenül megdöntse a kormányt. Nyilvánvaló, hogy egy utcai zavargásokkal hatalomra jutott Orbán-kormány nem lett volna legitim az Európai Unióban. Ha a szeptember 18-iki események annyira megtervezettek voltak, mint Debreczeni József véli, csak kitalálták volna, hogy mit kezdjenek az elfoglalt tévé-székházzal.

Nem kell találgatni, hogy Orbán Viktor mire készült, kertelés nélkül elmondta az Index munkatársainak. Kifejtette, a kormány nem illegális, hiszen szabályosan választották meg, de illegitim, mert a hazug választási propagandája, a dilettáns programja következtében elvesztette a társadalom bizalmát. Gyurcsány a programjával együtt távozzon, szakértői kormánynak kell jönnie. Tovább nem folytatta, de nyilvánvaló hogy következő lépésként csak előrehozott választást akarhatott. Mindez eléggé emlékeztet arra, amit a taxisblokád után az SZDSZ közírói, köztük e sorok írója is hirdettek-követeltek, többek közt a Beszélő 1990. decemberi számaiban. A 2006. április 5-én megrendezett Orbán-Gyurcsány vitában Orbán veszített, Ahhoz volt hozzászokva, hogy százezer rajongója előtt beszél. Gyurcsány ellenben szembesítette ígéreteinek demagógiájával; szellemileg, de főként morálisan fölénybe került kihívójával szemben. Ezt a hiú pártvezér nem bírta elviselni. De ellentétben az SZDSZ tollforgatóival Orbán számára az is világossá vált, hogy célját, Gyurcsány megsemmisítését cikkekkel, parlamenti felszólalásokkal, de még utcai megmozdulásokkal sem érheti el. Hosszabb távú stratégiára rendezkedett be, társadalmi ellenállásra szólított fel, népszavazást kezdeményezett. A tévévitát elvesztette, de a politikai versenyt megnyerte. Azzal, hogy mi lesz közben az országgal, mit sem törődött. Abban igaza van Debreczeninek, hogy a kétharmados győzelmet Orbán 2006 őszén alapozta meg. De nem összeesküvéssel, nem titkos módszerekkel, hanem aljas, ám legitim politikai hadjárattal.

A Vasprefektus

Hadjáratának nyitánya azonban nem lehetett volna olyan sikeres, ha a rendőri vezetés ügyetlensége, ostobasága és brutalitása nem játszik a kezére. A tévénézőt már szeptember 18-án, hétfőn éjszaka megdöbbentette, hogy a tüntetők újra meg újra felrohannak a tévé lépcsőjén, dobják a követ, hajítják a vasrudakat, a rendőrök bemenekülnek előlük a tévé épületébe, a felmentő rendőri alakulatok pedig nem érkeznek meg. Az embernek óhatatlanul az volt a benyomása, hogy a rendőri vezetés cserbenhagyta a tévé-székház védőit. Erről szólt a Magyar Helsinki Bizottság másnap, kedd délelőtt kiadott első nyilatkozata. Pedig akkor még semmit sem tudtunk például arról, hogy az épület Nádor utcai bejárata egész éjszaka szabadon megközelíthető volt. Az újonnan érkező rendőri alakulatok a parancsnak megfelelően mégis a Szabadság tér felől próbáltak bejutni az épületbe, és beleütköztek a túlerőben lévő tömegbe. És persze nem tudtunk arról a máig vitatott állításról sem, amely Ignácz István tábornok jelentésében olvasható (14. oldal): az éjszaka folyamán az V. kerületi kapitányságra „879 fő rendőr került érkeztetésre az ország rendőri szerveitől”.

A tévéostromot követő napokban, szeptember 20-án, 21-én a sajtóban megjelenő fotók, a tévében és az interneten látható filmek meg egy sor személyes beszámoló tanúsította, hogy a rendőrök, mintha bosszút akarnának állni a hétfőn éjszaka elszenvedett sérelmekért, erőszakos cselekményekben részt nem vett tüntetőket, sőt közömbös járókelőket is a földre tepernek, összerugdosnak. Később a bántalmazással vádolt rendőrök ellen indult bírósági eljárások igazolták, számos előállított ütlegelése a rendőrség épületében is folytatódott. Szeptember 18-án éjszaka a tévénézők többsége csőcseléknek tartotta a kődobálókat és autófelgyújtókat. Ez akár kapóra is jött a kormánynak. A következő napok eseményei azonban a közvélemény nagyobbik részét a rendőrség és a kormány ellen fordították.

Ennek ellenére Debreczeni a rendőrséget is a védelmébe veszi, beleértve a rendőri intézkedések főszereplőjét, Gergényi Pétert. Gergényit a jobboldal támadásai a baloldal szemében afféle hőssé emelték. A kép akkor kapott gellert, amikor leváltása után Pintér Sándor üzlettársaként folytatta pályafutását. Valójában Gergényi nevezetes keménysége, amelynek a Vasprefektus címet köszönheti, abban állt, hogy ötletei megvalósítása érdekében semmibe vette a jogszabályi korlátokat. Bács-Kiskun megyei rendőrfőkapitányként 1998-ban egy hónapra korlátozta külföldiek tartózkodási engedélyét. Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok biztosa, jogellenesnek minősítette az intézkedést. Ajánlása nyomán Orbán Péter országos rendőrfőkapitány döntése visszavonására kötelezte a Vasprefektust. „Gerényi sportot űz a mellébeszélésből” írta magyarázkodásáról a Magyar Narancs (1998. 45. szám). „Gerényi rúgta ki a bíróság ítélete szerint jogellenesen Kastyják János kiskunhalasi rendőrkapitányt is, aki kétes hírű vállalkozók és kormánypolitikusok kapcsolatait vizsgálta az Orbán-kormány idején (Révész Sándor: A múlt köde. Népszabadság, 2007. június 30.).

Debreczeni, átvéve a korabeli kormányzati magyarázatot, úgy véli, hogy Ignácz István tábornok és Papp Károly tábornok jelentésükben a Fidesz szája íze szerint bírálják Gergényit. Csakhogy Gergényit a Debreczeni által nagyra értékelt Gönczöl-bizottság is elmarasztalta. Kacziba Antal, a Gönczöl-bizottság tagja a Fidesz által életre hívott vizsgálóbizottsága előtt így beszélt: „a rendőrök törvénysértéseket követtek el a rendőri beavatkozás közben, egyébként számos ponton szakszerűtlen volt a rendőri intézkedés, amiért Gergényi Péter, az intézkedés parancsnoka személy szerint felelős volt.”

Debreczeni értékhierarchiájának alján mégsem az összeesküvők, hanem az árulók helyezkednek el. Ők, az MSZP Gyurcsány kezdeményezte átalakításának ádáz ellenfelei adták ki Orbánéknak az őszödi beszéd kazettáját. A három lator közül kettőt, persze pusztán véleményként, Debreczeni meg is nevez: Szekeres Imre és Puch László. De nemcsak a régi gárda, az újak is ilyenek. Az új pártelnök, Mesterházy Attila Gyurcsány levelét, amelyben megnevezi az árulókat, a sajtó jelenlétében ledarálja. Papp László Tamás utal az Origóra, amely 2011. június 17-én idézte, mit is mondott Mesterházy a levél megsemmisítése előtt: „ha Gyurcsány Ferenc nem érzi megdönthetetlennek, és ezért nem hozza nyilvánosságra információit, nem vállalja ennek felelősségét, akkor tőle sem várható, hogy ezt a volt miniszterelnök helyett megtegye.” Korrekt szöveg, ki is maradt Debreczeni könyvéből. Az árulás történetéből az olvasó, ha elhiszi, azt a tanulságot vonja le: ezekkel soha. Ha nem Boka a Grund vezére, inkább jöjjön az agresszív Áts Feri, mint a kétszínű, áruló Geréb. Vajon ezt akarta mondani Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke?

Mi, hasznos hülyék

Debreczeni világképében csak pártok vannak, jobboldal, baloldal, oszt, jó napot. Nem érti, hogy egy jogvédő, egy tisztességes újságíró vagy egy tisztességes politikai gondolkodó számára vannak jogszabályok, vannak emberi jogok, van emberi méltóság. És ezeket tiszteletben kell tartani, egy bűnözővel, egy hajléktalannal, egy nyomorult cigánnyal, de még a politikai ellenféllel szemben is. Nem érti ezt Paul Lendvai sem, aki a sok kritikus hangon szóló recenzenssel ellentétben fenntartás nélkül dicsőíti Debreczenit. Többek közt azért, mert a könyv szerzője a jogvédő széplelkeket Sztálinnal szólva a „hasznos hülyék” kategóriájába sorolja (Népszabadság, január 3.)

Pedig ha jól értem, az Orbán-rendszerrel azért fordultunk szembe, hogy az alkotmány, a szabadságjogok összessége, az egyenlő méltóság elve elfoglalja helyét az emberi és társadalmi értékek legfelsőbb régiójában.

Kőszeg Ferenc

2013. január 8.

Büntethető-e Bayer véres szájalása?

Jogi úton fel lehet-e lépni Bayer Zsoltnak vagy bárki másnak a cigányellenes uszítása, izgatása ellen? A hazai gyakorlat azt mutatja, hogy nem. A reménytelen helyzetben némi reményt adhat egy másik újnáci ellen folyó per.

[caption id="attachment_1271" align="aligncenter" width="560" caption="Jean-Michel Basquiat: Halállovas (1988). Szőrin üli"][/caption]

Bayer Zsolt gyűlöletkeltő és hazug cikket írt a cigányokról. Ezen a tényen, a szerző bestialitásán és szövege brutalitásán az az izzadságos magyarázkodás sem segít, amit ma közölt tőle a Magyar Hírlap. A publicista azzal kíván menekülni a pácból, hogy elbagatellizálná mondandójának lényegét, miszerint cikkét szándékosan írta túl, és dehogy akar ő cigányokat bántani vagy legyilkoltatni, csak arra vágyott, hogy „ne lehessen tovább hajókázni a politikai korrektség és a semmittevés langyos és büdös tavacskáján”. Széles Gábor laptulajdonosnak és Stefka István főszerkesztőnek a politikai vádaskodáson túl pedig csak annyi a mondanivalója, hogy a lap főmunkatársának írása publicisztika, márpedig „a vélemény szabad”.

Nem világos, miért változna meg egy ártó cselekmény megítélése attól, hogy az imposztor később zavartan kijelenti, azt valójában polgárpukkasztásnak vagy meghökkentésnek szánta. Fogadkozzon bármennyire, a sértettnek az csak pofon marad.

Jelen esetben Bayer megsértette a magyar nemzet részét képező hazai cigányságot, amikor azt állította: a romák jelentős része „nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen.” Merthogy „a cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik”. De még ennél is tovább ment. „Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!” – zárja iszonyú mondandóját. És most azzal védekezik, mint annyi más rajtakapott, de berezelt szájhős, hogy idézzék őt pontosan, ne a szövegösszefüggésekből kiemelve. Pedig az írás mondandója mindenki számára világos. Cikke első részében a romák „jelentős részét” azonosítja az állatokkal, mégpedig mindjárt olyanokkal, amelyek emberekkel való együttélésre alkalmatlanok, tehát nem kedves és hasznos kutyákkal, macskákkal, lovakkal, hanem kártevőkkel, élősködőkkel, majd a cikk végén már csak azért fohászkodik, hogy ezek az állatok ne legyenek, ezt kell megoldani azonnal és bárhogyan.

Kígyók és csótányok

A szövegértelmezés nem könnyű dolog, még egy egyszerűnek látszó szövegnek is sok-sok olvasata lehetséges. De a végletekig nem lehet szétrelativizálni a szót és a szöveget, a kontextus ismerete ugyanis a legtöbbször világossá teszi a jelentést. A „végső megoldás” mást jelent egy válóperes ügyvéd, mint egy náci szájából. Az 1994-es ruandai népirtás idején az Ezer Domb Földjének Rádiója Simon Bikindi énekét harsogta, amiben a hutu sztár a „gyűlölt hutukról” dalolt. Mindenki jól tudta, a gyilkoló hutuk és a menekülő tutszik is, hogy „szereplíráról” van szó: Bikindi dala arról szólt, mit gondolhatnak szerinte a tutszi törzsbeliek a hutukról, ami meghozta utóbbiak harci kedvét, végletekig fokozta vérszomját. Ugyanebben a rádióban legtöbbször nem beszéltek direkten a tutszik kiirtásáról, hanem a „magas fák kivágására” vagy „a munka” elvégzésére buzdították a hallgatóságot. És mint annyi más népirtásnál, itt sem nevezték néven a gyűlölt kisebbséget, hanem emberi mivoltuktól megfosztva állatoknak, kígyóknak és csótányoknak titulálták őket, akiket nem bűn, sőt Istennek tetsző eltaposni. Mindenki tudta, mindez mit jelent. 800 ezer halott és több millió földönfutó óta mi is tudhatjuk.

Bikindi és rádiós kollégái közvetlenül nem vettek részt a vérengzésben, bozótvágó pangáik senki életét nem oltották ki, de uszítókként hozzájárultak a polgárháborús hisztéria kialakításához és fenntartásához. Az ENSZ nemzetközi törvényszéke bűnösnek találta őket. A bűnbánó, az utolsó szó jogán dalra fakadó, a szeretetről és békességről hozsannázó Bikindi 15 évet kapott.

Gaz és szenny

Nálunk nincsen polgárháború, nincsen népirtás, Európában élünk. Mégsem mondhatjuk, hogy a társadalom védve van a gyűlöletbeszéd jelentette veszélyektől. Saját múltunk és a délszláv háborúk is arra intenek, hogy ne vegyük félvállról a problémát.

De mi akkor a teendő, ha két olyan különösen fontos és védendő emberi jog ütközik egymással, mint a szólásszabadság és az emberi méltóság? A polgárok egyik csoportját gyalázó, sőt őket létükben fenyegető nagy nyilvánosság előtt képviselt véleményt is megilleti-e védelem, vagy éppen ellenkezőleg nincsen-e sürgős tennivalója vele szemben az államnak? Efféle kérdések is megfogalmazhatók Bayer Zsoltnak a minap megjelent gyűlöletcikke nyomán.

– Aki ilyet ír, az gazfickó, az az újság meg, amelyik ezt közli, az szennylap – nyilatkozta Majtényi László, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke. Ám azonnal hozzátette: jogállamban a gazfickókat is megilleti a szólásszabadság és mindenféle újság megjelenhet. Mármost milyen következményei lehetnek mégis az efféle förtelmes, közösségellenes gondolatoknak a megfogalmazójukra nézve? Hogy az a párt, amelyiknek alapítója, egyben civil védelmezője, józanságra inti-e majd őt, nem tisztünk latolgatni – bár már eddig is számtalanszor megtehette volna az ötös számú tagkönyv tulajdonosával, s ha meg is történt, látszatja, sajnos, nem volt. A mai cikke alapján Bayer feltámadó felelősségérzésére is aligha apellálhatunk. Minket „»jogvédő« gazemberként” nyilvánvalóan a jogi következmények érdekelnek leginkább. Végül is egy visszaeső szellemi kútmérgező esetében ésszerűnek tűnik felvetni, ha már a környezete nem akadályozza meg őt, szankcionálható-e kárhozatos tevékenysége jogilag, nehogy mások is kedvet kapjanak a gyűlöletkeltésre, csőcselékszervezésre.

Polgárjogi úton

Az egyik lehetőség elsősorban az olyan helyeken dívik, ahol a szólásszabadság kiemelt védelmet élvez és a szélsőséges vélemények közlése gyakorlatilag semmilyen büntetőjogi korlátba nem ütközik. Ott a sértetteknek módjában áll személyiségi jog megsértése miatt a gatyát is leperelni az ellenük uszító és róluk valótlanságokat állító alperesről. Ehhez az kell, hogy a bíróságok elismerjék, hogy az adott közösség tagjára „átsugárzik” az általánosságban megfogalmazott rágalom.

Nálunk egyelőre nincs így. A bíróságok eddig úgy értelmezték a Polgári Törvénykönyv hatályos szabályait, hogy a bizonyíthatóan roma, zsidó vagy meleg felperesek sem jogosultak kártérítésre a közösségüket gyalázó szövegek miatt. A jövőben ez megváltozhat, ha az új Ptk.-t elfogadják, egy kormánypárti módosító ugyanis így szól: „Az egyén személyiségét meghatározó közösséget érő jogsérelem esetén a közösség bármely tagja jogosult személyiségi jogot érvényesíteni, feltéve, hogy a jogsérelem alkalmas arra, hogy a közösség tagjaiban megalapozottan fenyegetettség érzését keltse.” Mondani sem kell, hogy ez áttörést jelentene a mai siralmas gyakorlathoz képest. Igazság szerint a fordultra már évekkel ezelőtt sor kerülhetett volna, ha Sólyom László köztársági elnök nem küldi meg előzetes normakontrollra a baloldali többség által elfogadott rendelkezést vagy legalább a „sürgősséggel eljáró” Alkotmánybíróság 2008 novembere óta talál némi időt a megvitatására.

Büntetőjogi úton

Számos erős demokráciában, annak ellenére, hogy fontos értéknek számít a szólásszabadság, a büntetőjog mégis szankcionálja a gyűlöletbeszédet. Többnyire történelmi tapasztalatok és elővigyázatosság késztette a törvényalkotókat arra, hogy közbűnténynek tekintsék az emberi méltóságot súlyosan sértő, gyűlöletkeltő vélemények hangoztatását és terjesztését.

A gyűlöletbeszédet, a gyűlöletre uszítást a magyar Btk. 269. §-a közösség elleni izgatásnak nevezi, és 1999 óta úgy rendelkezik, hogy aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet vagy valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Bár a rendelkezés hatályos és uszító szövegek is szép számmal születnek, efféle bűncselekmény tárgyalásáról nem kapunk hírt. A Legfelsőbb Bíróság elvi büntető határozatai kimondják, hogy a fenyegetettségnek nyilvánvalónak és közvetlennek kell lenni ahhoz, hogy az uszító vélemény büntethető legyen. Ezt valóban mindaddig rettentő nehéz megítélni, amíg maga az uszítás célt nem ér és a csoportot fizikai támadás nem éri. Mindezzel együtt feltűnő, hogy például 2011-ben összesen 30 izgatás miatt tett feljelentés egyikében sem emeltek vádat, és 2012 első félévében is ugyanez az „eredmény” született mind a 25 feljelentés nyomán.

Mint ismeretes, az ügyészség megszüntette a nyomozást Tyirityán Zsoltnak a 2011-es Magyar Szigeten elmondott beszéde miatt is. A Betyársereg vezetője a gerilla-hadviselésről értkezett és színes bőr láttán a gépkarabély elsütő billentyűjének elhúzására buzdított. Mindez az ügyészség szerint olyannyira „abszurd fikción alapul”, hogy nem kell komolyan venni. Ugyanúgy, ahogy a fajvédő „csapongó előadásának” más súlyos kijelentéseit sem.

A kockázat el van vetve

Való igaz, valamivel könnyebb a felelősség megállapítása, ha az abszurd fikció valóra válik és a támadás bekövetkezik – csakhogy akkor már más, súlyosabb bűncselekményről, közösség tagja elleni erőszakról (Btk. 174/B §) szól a fáma, ahol a demagógot majd mint felbujtót lehet megbüntetni. Nagy kérdés, mégis minek van egy olyan Btk.-rendelkezés, amely praktikusan és potenciálisan egy súlyosabb elkövetést előzne meg, de nem lehet alkalmazni.

Ki lehet tehát mondani, ma Magyarországon az uszító gyakorlatilag nem vállal jogi kockázatot. – Minek már finomkodni, miért csak gyakorlatilag? – kérdezhetik. Ennek az az oka, hogy a Helsinki Bizottság gyakorlatában akad egyetlen olyan izgatási ügy, ami eljutott vádemelésig. Polgár Tamás, a Tomcat néven ismeretes blogger 2009. június 16-án egyebek mellett arról írt, hogy „olyan légkört kell teremteni Magyarországon, ami a cigányok számára elviselhetetlen. El kell őket nyomni, ki kell szorítani a közéletből, a kultúrából, és mindenféle etnikai jellegű megnyilvánulásukat kíméletlenül elfojtani. Meg kell roppantani a gerincüket. […] Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.”

És hát rendhagyó módon a Helsinki Bizottság és más szervezetek (CFCF, NEKI, TASZ) feljelentése alapján Polgár ellen vádat emeltek. Tárgyalás szerdán, azaz holnap reggel fél 9-kor a PKKB-n (296. tárgyaló). Joggal kérdezhetik, akkor meg miért nem jelenti fel a Helsinki Bizottság Bayert? Nem titok, hosszasan vitatkoztunk róla, míg végül a lelombozó statisztikák meg a rossz tendencia (Tomcat ügye még 2009-es, Tyirityáné 2011-es) miatt úgy döntöttünk, hogy nem fordulunk ügyészséghez. Nem akarjuk, hogy az egyébként is a szólásszabadság és a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy ilyesmiket írhat következmények nélkül. Ha a jog nem segít, a megvetés és bojkott még mindig megmarad.

Zádori Zsolt