A Tverszkaja utcán sétáltunk, már magunk mögött hagytuk az orosz államhatalom szimbolikus épületeit a Vörös téren, elhaladtunk a Kremlhez képest feltűnően jelentéktelen Állami Duma mellett, és sodródtunk a shoppingoló tömeggel, amikor az elegáns sugárút szélén megláttuk azt a srácot a felirattal: „Engedd meg!”

A Városházának háttal, egyedül tartotta a papírlapot, de mellette állt 7-8 hasonló korú, lelkes társa. Először gyanakvással fogadták a kérdésemet, aztán felengedtek, és elkezdték magyarázni, hogy bár ez nekem mint külföldinek bizonyára furcsa, ez itt egy tüntetés. Aztán odahívtak egy középkorú nőt, az egyik kizárt képviselőjelöltet, aki elmondta: a srácok azért tüntetnek az út szélén, hogy ő és a hozzá hasonló függetlenek egyáltalán elindulhassanak az önkormányzati választáson.

A fiú nem azért szorongatta azt a papírlapot, mert úgy döntött, ezt a visszafogott módját választja a véleménynyilvánításnak, hanem mert neki és a város több pontján látott hasonló kis csoportoknak nincs más választása. A tömegtüntetések engedélyezése a hatóságok kénye-kedvétől függ, és engedély hiányában még a némán tiltakozó, párfős csoportokat is elviszik a rendőrök. A feliratos táblák és lapok szigorúan egyszemélyes szorongatása maradt a köztéri véleménynyilvánítás egyetlen szabadon elérhető formája. Érdemes megnézni a Moscow Times videóját, amelyben összevágják a klímaváltozás ellen tüntető fiatalok képeit a világ nagyvárosaiból, ahogy énekelnek, felvonulnak és a földre fekszenek, majd következik a Mindeközben Moszkvában felirat és az egy darab klímatüntető, akit a járókelők koldusnak néznek, mert minden pénteken egyedül áll egy szökőkút előtt a kartonlapjával.

Ebből a magányból és némaságból kiindulva talán meg lehet érteni, hogyan lett egy senkit nem érdeklő önkormányzati választásból tömegmozgalom és olyan karhatalmi erőszak, amelyre az egész világ felkapta a fejét.

Valami megváltozott

A tavaly márciusi elnökválasztás után azt írtuk: az orosz demokrácia halott, mivel a választásokon csak az indulhat el, akinek Putyin megengedi, és így Oroszország jövőjét már nem a pártok, hanem az uralkodó hatalmi csoportok közötti vetélkedés határozza meg.

A nagy kérdés azóta és egyre inkább az, hogy mi lesz 2024-ben, amikor lejár Putyin mandátuma. A pártjában már nyílt találgatás tárgya, hogy átírja-e az alkotmányt még egy elnöki ciklus kedvéért, vagy kitalál magának valami új pozíciót, vagy - legalább névleg - visszavonul. De a formalitásoknál fontosabb, hogy melyik érdekkör erősödik meg és veszi át idővel/fokozatosan a hatalmat. Ennek a vetélkedésnek láthatók nyomai a felszínen, miközben csupán tippelgetni lehet, mi zajlik a mélyben. A különböző titkosszolgálatok rivalizálására például abból lehet következtetni, hogy néha letartóztatnak egy nagyfőnököt. Ahogy az sem véletlen, hogy a rendszer által a leggazdagabbak közé emelt üzletemberek közül idén már a hatodik kényszerül börtönbe vagy száműzetésbe. De azt már senki nem tudja, ezek közül mire adott utasítást Putyin, és mit tesznek maguktól a helyezkedő hírszerzők és oligarchák.

A világ épp elkönyvelte, hogy az orosz népnek semmilyen eszköze nincs a központi akarat befolyásolására, amikor érkezett néhány váratlan hír. Májusban a jekatyerinburgiak morgolódtak, hogy a kevés városi parkjuk közül az egyik legnépszerűbb helyére ortodox katedrálist építenek. Az indulatos tüntetők összecsaptak a rendőrökkel, sokakat őrizetbe vettek, mire Putyin nem kis meglepetésre az építkezés leállítására utasította a helyi hatóságokat. Alig néhány nappal korábban egy gigantikus szemétlerakó tervét kellett kukába dobni a tiltakozások miatt. Pár héttel később pedig a heves utcai demonstrációk és a nemzetközi tiltakozás hatására szabadon engedték Ivan Golunovot, a Medúza újságíróját, és nyilvánosan nevezték meg a felelősöket a nevetséges koncepciós eljárás miatt. Mindenki csak nézett, hogy ilyen se volt még.

Ezek a helyi értékű kis győzelmek nem Putyin uralmát kérdőjelezték meg, csak egy-egy intézkedést akartak visszavonatni vele. Az orosz társadalomban megfigyelhető egyes változások azonban már az elnöki hatalom lényegét érintik. Sz. Bíró Zoltán ruszista egész sor olyan közvélemény-kutatást és fókuszcsoportos felmérést mutatott be nemrég, amelyek az elégedetlenség növekedésére utalnak. Az alacsonyabb iskolai végzettségű, Moszkvától távoli szavazók is tisztán látják például, hogy a hatalom nem tartja be az ígéreteit, a kórházak továbbra is omladoznak, a nyugdíjkorhatárt pedig Putyin korábbi fogadkozása ellenére is megemelték. Nem csak a nyugati szankciókat érzik a bőrükön, hanem az egyik legfőbb kampánytémának számító külföldi katonai beavatkozásokat is sokan ellenzik. „A jövővel kapcsolatos várakozásaik pedig kifejezetten pesszimisták. Úgy látják, hogy belátható időn belül semmi nem fog javulni, minden csak rosszabb lesz.” Sőt egy fókuszcsoportokkal évek óta dolgozó kutató azt tapasztalta, hogy

a korábbi „erős kéz” iránti igényt egy ideje kezdi felváltani a társadalmi igazságosság iránti vágy.

A magyar politikai térben is érdekesen visszhangzik az a négy alapvető változás, amely Fjodor Kraseninnyikov politikai elemző Vedemostyiban megjelent véleménycikke szerint évekkel ezelőtt kezdődött és mostanra beérett.

• Az ellenzék létrehozott egy olyan kommunikációs környezetet, amely független a hatalomtól és emberek millióit éri el;
• illetve megtanulta használni a közösségi finanszírozást.
• Az interneten keresztül a fiatalok kifejlesztették az önszerveződés különféle taktikáit, miközben önkéntes munkákkal és más csoportos programokkal hozták létre a tömeges mozgósítás kultúráját, beleértve az utcai tüntetéseket és a politikusi kampányokat.
• Megújult az ellenzék vezetése.

Ez már a trendi kávézókba is behallatszik

A 143 millió orosz nagy része stagnáló jövedelmekből él a küszködő gazdaságban, 21 millióan a szegénységi küszöb alatt. Ez a szám hivatalos adatok szerint is félmillióval nőtt egyetlen év alatt. Sokaknak a kiszámíthatatlan orvosi ellátás, az alig járható utak és a düledező épületek jelentik a napi realitást.

Moszkvában nem ezt érezni. Ez nem a lassú és vég nélküli rohadás, hanem a gyors és szünet nélküli változás világa, ahol minden utcában zakatol valami építkezés, lebontanak egy házat és felhúznak egy nagyobbat. Az autósok uralma továbbra is megkérdőjelezhetetlen, de a közterek tiszták és egyre barátságosabbak. A parkok itthon ismeretlen méretben és minőségben várják a jórészt még mindig szovjet panelekbe szorult, de lehengerlően jólöltözött moszkvaiakat. Ebben a multikulti világvárosban már nem csak a fegyverrel őrzött toronyházakban tanyázó milliárdosok, hanem a középosztály élete is egyre kényelmesebb és nyugatosabb.

Putyin egykori kabinetfőnöke, a következő miniszterelnökként is emlegetett Szergej Szobjanin főpolgármester ajánlata nagyjából így hangzik: tessék, itt ez a szépülő, fejlődő, egyre élhetőbb város, de cserébe rendnek kell lenni: aki sokat ugrál, azt leültetjük, és a világ legnagyobb arcfelismerő rendszerével meg is találjuk.

Senki nem számított rá, hogy a 2012 óta tartó viszonylagos nyugalomnak pont az önkormányzati választások vetnek véget.

Öt évvel ezelőtt mindössze 21 százalékos részvétel mellett Putyin pártja, az Egységes Oroszország 38 képviselői helyet szerzett a 45-ből, de a maradékon is a kormány által kitartott látszatellenzék, vagyis a kommunisták és a szélsőjobboldali csoportokból összetákolt Rodina osztozott. A viták hiányából persze az is következett, hogy a moszkvaiak többsége azt sem tudta, mi ez a városi Duma, és egy idei felmérés szerint 90 százalékukat nem érdekelte, kik ülnek benne.

A Navalnij körül gyülekező valódi ellenzék a szeptember 8-ra kitűzött választásokra mégis megpróbált jelölteket állítani. A 2017-es kerületi eredmények alapján jónéhány képviselői helyre számíthattak volna, de a közgyűlési többség elérhetetlennek tűnt. Nem volt tehát nagyon veszélyes a helyzet, mégis akcióba lendült a központi akarat, amely - ahogy a Novaja Gazeta oknyomozása is bizonyítja - a kormánypárt által támogatott függetlenek és a látszatellenzék mozgását is irányítja. Azóta kiderült, hogy a dögunalmas választások elcsalásával pont hogy feltüzelte az ellenzéket.

A Bell részletesen leírja a folyamatot, amelynek első lépése az volt, hogy a fővárosban népszerűtlen kormánypárt nem vette a nevére a jelöltjeit, akik így a sokaknak riasztó pártlogó nélkül szerepelhetnek a hirdetéseken és a szavazólapokon. Ezek után hoztak egy új szabályt, amely szerint a parlamenten kívüli pártok jelöltjeinek össze kell gyűjteniük a választópolgárok 3 százalékának ajánlását, úgy 5-6 ezer aláírást. Mivel a parlamentben is csak Putyin házi ellenzéke ülhet, ezért nyilvánvaló volt, hogy ez az intézkedés a függetlenek ellen irányul, akiknek a nyárra kiürült városban, egy senkit nem érdeklő választás miatt kellett volna rávenniük emberek ezreit, hogy adják meg a személyes adataikat egy olyan bürokráciának, amelytől az ellenzékiek okkal tartanak. Az alacsony részvétel miatt korábban 20 ezer szavazattal nyerni lehetett ezeket a körzeteket, úgyhogy ennyi aláírás összegyűjtése lehetetlennek tűnt - és sokaknak mégis sikerült. Ehhez persze olyan mozgósításra volt szükség, amilyet rég nem látott a város, vagyis már ezen a ponton visszafelé sült el a mesterterv.

Ekkor jött a nyilvánvaló választási csalás: az összes ismertebb független jelölt listáját érvénytelenítették

hamis vagy hibás aláírások miatt. A BBC videóján olyanok mondják a nevüket a kamerába, akiknek érvénytelenítették az ajánlását, mert állítólag nincsenek benne a névjegyzékben, A „nem-létezők” között ironikus módon szerepelt olyan ismert jogászprofesszor is, aki az orosz választási bizottság tanácsadója. A visszaélések annyira nyíltan és bután mentek, hogy az egyik független jelölt aktivistájának is lehúzták a nevét, hogy aztán a kormánypárti jelölt ajánlói között tűnjön fel. (Mivel ugye az Egységes Oroszország emberei hivatalosan nem pártszínekben indultak, ezért ugyanúgy többezer aláírást kellett gyűjteniük. Náluk semmilyen rendellenességet nem talált a választási bizottság.)

A demokrácia ilyen nyílt semmibe vétele elég volt ahhoz, hogy július 20-án egy engedélyezett tüntetésen 20-30 ezres tömeg vegyen részt Alekszej Navalnij vezetésével.

Oroszországban ez soknak számít, de azért nem borítja meg a rendszert. Amely ennek ellenére mégis úgy reagált, hogy az egy héttel későbbre új tüntetést hirdető Navalnijt 30 napra börtönbe zárta, ahol később saját és orvosai állítása szerint megmérgezték. Ezek után már a nem engedélyezett tüntetésen is sokezren jelentek meg, akik közül a rendőrség rekordszámú, 1400 embert vett őrizetbe, míg másokat gumibotokkal vertek össze.

Vagyis a hatalom nem bírta elviselni, hogy a lakosság töredékét érdeklő helyhatósági választáson bejusson néhány független képviselő, ezért akadályokat emelt eléjük, amitől csak meglódult a kampányuk, amit már csak csalással lehetett megakasztani, ami tüntetésekhez vezetett, ami letartóztatásokhoz és még elszántabb tüntetésekhez vezetett, ami tömeges letartóztatásokhoz és a moszkvaiak kényelmes életét is megzavaró hatalmi őrjöngéshez vezetett.

Amikor már a gyerekért jönnek

Július 27-én, pár nappal azután, hogy a magányos tiltakozót lefotóztam, visszasétáltunk a városházához megnézni egy jóval nagyobb demonstráció előkészületeit. A Tverszkaja egyik oldalán a járdát hézagmentesen lezárták az oda parkolt, függönyökkel elsötétített buszok. Akkor még nem értettem, hogy egy órával később ezekbe tuszkolják az 1400 őrizetbe vett tüntetőt. Tíz percet álltam ott, és néztem a riadt tekintetű, 20 éves rendőröket, majd azt, ahogy négyesével odamennek és kivezetnek minden gyanús elemet, mondjuk, aki leült vagy a kelleténél lassabban haladt át a később teljesen lezárt helyszínen. Engem is többen méregettek, de aztán mind arra juthattak, hogy előttem egy babakocsival, a mellkasomon az alvó egyéves gyerekkel talán nem veszélyeztetem közvetlenül az államrendet.

Míg korábban néhány tucat letartóztatás is nemzetközi hírnek számított Oroszországban, ekkor és a következő szombaton ezerszámra vettek őrizetbe békés embereket, kiváltva ezzel az EU és az USA elítélését. Ekkora tömegnél már az állami propaganda is kénytelen volt beszámolni az eseményekről: a gátlástalan lejáratókampányban a demonstrálók egyrészt az amerikai és a svéd kormány, illetve Soros György bábjaiként jelentek meg, másrészt személy szerint is utánamentek egy-egy résztvevőnek. Az egyik tévécsatorna például arról készített „riportot”, hogy az egy visszautasított képviselőjelölt hazaérve berúgott és megverte a kislányát.

Az egymást követő bürokratikus lépések egy magát fékezni nem tudó államgépezetet mutatnak:

• sorra indítanak bűnügyi eljárásokat tömeges zavargás miatt, amelyek végén többéves börtönbüntetés is várhat erőszakmentesen tüntető fiatalokra;
• az eseményeket élőben közvetítő TV Rainhez adóellenőrök jelentkeztek be,
• Navalnij alapítványa ellen a korrupcióellenes hatóság kezdett nyomozásba pénzmosás miatt,
• és elindult az első gyámügyi eljárás is.

Az ügyészség vádjai szerint a szülők veszélyeztették egyéves gyerekük életét, amikor elvitték a tüntetésre és a nagybátyja kezébe adták, hogy az a mellkasára kötve vigye tovább. Az ügyészség azt kéri a bíróságtól, hogy ezért fosszák meg őket szülői jogaiktól, és vegyék állami gondozásba a gyereket.

„A tüntetés alatt a szülők fiatal, korából adódóan magatehetetlen gyermeküket átadták egy harmadik személynek, veszélyeztetve ezáltal életét és egészségét” - így a vád.

Ez annyira radikális lépés volt, hogy még az ombudsman és néhány kormánypárti közszereplő is tiltakozott, de az ügyészség jelezte, hogy más szülőket is vizsgálnak. Masha Gessen elég meggyőzően érvelt mellette tavaly, hogy a gyámügyi eljárással fenyegetés a szovjet állami terrort idézi fel az emberekben, de az is lehet, hogy a felháborodás megint újabb lendületet ad a tüntetéssorozatnak. Amely szombaton egy hatóságilag engedélyezett, de korlátozott rendezvénnyel folytatódik.

Miért mennek az utcára mégis?

Azt senki nem tudja, folytatódik-e egyáltalán ez a hullám a szeptember 8-ai választás után, de az biztos, hogy az elmúlt alig egy hónapban számos maradandó erejű történet és szimbólum keletkezett. Ott van

• az éhségsztrájkja közben a taxiból kirángatott politikus,
• a tüntetőknek templomában menedéket adó ortodox pap,
• a többéves börtönbüntetéssel fenyegetett egyetemi hallgató, akinek megsegítésére mozgalom szerveződött és az egyetem is kiállt mellette,
• vagy a tinilány, aki golyóálló mellényben ült le a rohamrendőrök sorfala elé a gyülekezés szabadságát garantáló orosz alkotmányt olvasgatni.

Az egyik legfeltűnőbb és legérdekesebb jelenség, amit a helyszínen és a képeken is láttam, hogy a tüntetők nagy része kifejezetten fiatal. Nem értettem, hogy ezek

a jól szituált, visszafogott srácok miért kockáztatják a letartóztatást és a gumibotozást egy helyi választás miatt.

Erről is kérdeztem Ilja Azart, a Medúza és a Novaja Gazeta újságíróját, aki - nyugatabbra nehezen érthető összeférhetetlenség ez - egy moszkvai kerületi önkormányzatban is képviselő, illetve a tüntetések egyik, bár állítása szerint sokadlagos fontosságú szervezője. Egyszer már őrizetbe vették a kollégája, Ivan Golunov bebörtönzése elleni júniusi tüntetésen, aztán július 27-én megint. Mindkétszer meg is bírságolták. Utóbbi eset azért híresült el, mert a rendőri intézkedés dokumentációjába hirtelenjében beleírták, hogy Azar egy 10 ezres tüntetésen vett részt, míg nyilvánosan a rendőrség később csak 3500 tüntetőt „számolt össze”.

„Több mint 10 éve vagyok politikai újságíró, de egyetlen hírt sem tudok felidézni a városi közgyűlésből, egyetlen okot sem, amiért írni lett volna érdemes róla” - magyarázza. Árnyalja viszont azt a nyugati sajtóban elterjedt kitételt, miszerint a moszkvai Duma jelentéktelen lenne, hiszen a költségvetésbe beleszólhat, és ezzel alapvetően befolyásolhatja például a szociális ellátást vagy a várostervezést.

De az újságíró szerint még ennyi sem kell, mert már az is hatalmas változás lenne, ha néhány ellenzéki bejutna és minden héten felszólalhatna a közgyűlésben, amiből így a moszkvaiak valódi fóruma válna.

Azar nem akarja megmondani a tutit a fiatalokról, de azt látja, hogy Navalnij volt az, aki az elmúlt években elkezdett máshogy beszélni, mint a régi politikusok, a viccei és a videói olyan nyelven szólnak, amelyet ők is értenek. „Ezek a srácok az internettel nőttek fel, külföldre járnak nyaralni, sokkal nyitottabbak, liberálisabbak, mint a szüleik” - magyarázza az újságíró. Szerinte sokan és régóta várták már, hogy azok a fiatalok is kimenjenek az utcára, akiknek természetellenes az európai kortársaiknál kevesebb szabadság.

Ez nem a Majdan

Mivel korábban a Daily Beastnek arról beszélt, hogy a rendőri erőszak az oroszbarát ukrán kormányt elsöprő Majdan téri forradalom kezdetére emlékeztette, megkérdeztem Azart, hogy a folytatást is hasonlónak látja-e. Erre hevesen tiltakozni kezdett, hogy ő csak arra gondolt, mennyire megsokszorozhatja az erőszak a tüntetés erejét, de ez nem Ukrajna, ebből nem lesz forradalom, és még azt sem tartja valószínűnek, hogy a moszkvai közgyűlésbe sikerül bejuttatni néhány képviselőt.

Persze rég nem csak erről a választásról van már szó, de azt nehezen lehetne megfogalmazni, hogy akkor mik is a konkrét célok. Beszédes módon a tüntetések fő szlogenje, amelyet kiabálnak és a tábláikra írnak, ennyi:

„Létezünk!”

Elemzők arról írnak, hogy a Kreml logikája szerint helyi ügyekben lehet engedni, de a legkisebb pártpolitikai vereség is katasztrófa, amit bármi áron el kell kerülni. Az elmúlt hetekben viszont Putyin lecsökkent népszerűségére és az ellenzék megnőtt aktivitására nincs más ellenszerük a nyílt elnyomásnál.

Autoriter rendszerekben különösen torzítanak a közvélemény-kutatások, mindenesetre az egyetlen független intézet, a Levada mérései szerint csak az oroszok negyede gondolja, hogy Putyin meg tudja oldani a problémáit, egy év alatt megduplázódott az életszínvonal miatt tiltakozni hajlandók száma (most 27 százalék), és tavalyhoz képest 11 százalékkal többen vannak, akik nem akarják, hogy Putyin maradjon az elnök 2024 után.

De nem kevésbé fontos ugyanott a következő kérdés, amelyre a megkérdezettek 43 százaléka válaszolta, hogy Putyinnak nem látja semmilyen alternatíváját, az elnök személyes támogatottsága pedig hiába csökkent 2018 és 2019 tavasza között majd' 20 százalékot, még így is kétharmados.

Címlapkép: Kiss Bence/444. Felhasznált fényképek: Alexander Nemenov/AFP, Maxim Zmeyev/AFP, Sefa Karacan/Anadolu Agency