Putyin gyermekei - sokan csak így emlegetik az orosz tinédzsereket. Ha valaki belép egy orosz iskolába, ott csupa olyan fiatalt talál, akik nem is emlékezhetnek a Putyin előtti időkre, és elképzelni sem tudják, hogy más irányíthatná az országot. A kicsivel idősebbek, a huszonévesek mintegy 90 százaléka támogatja Putyint egy független közvélemény-kutatás szerint, ami akkor is jelzi a közhangulatot, ha tudjuk, hogy elnyomó rendszerekben kevesen vállalják fel az ellenvéleményüket, és látjuk, hogy elégedetlen fiatalok ezrei hajlandóak elvitetni magukat a rendőrökkel.

Leonyid Iljics Brezsnyev 18 évig (1964-1982) vezette a Szovjetuniót, így őt már tavaly megelőzte Putyin, akinél az elmúlt száz évben csupán egyvalaki uralkodott hosszabb ideig az ország felett: Joszif Visszarionovics Sztálin, 1924 és 1953 között. 

Se Sztálin, se Brezsnyev nem adta át a hatalmat, diktátorként haltak meg. Putyin is választhatja ezt a sorsot.

A március 19-ei elnökválasztás utáni elemzések nagyon különböző forgatókönyveket vázolnak fel Oroszország jövőjéről, de közös jellemzőjük, hogy a választás eredményeiről vagy az ellenzékről csak futólag írnak pár mondatot, ha egyáltalán. Véget érni látszik az a korszak, amikor a nyugati sajtó hosszasan értekezik a demokrácia díszleteiről, ami nem is csoda, ha a gyakorlatban csak azok a jelöltek indulhatnak el Putyin ellen, akiknek ő ezt megengedi, a szavazáson pedig teljesen nyíltan csalnak.

Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, milyen lesz Putyin új elnöki ciklusa, vagyis Oroszország következő hat éve, akkor nem az ellenzéki pártokra, a civil mozgalmakra vagy a közvélemény-kutatásokból kisilabizálható népakaratra érdemes figyelni, hiszen ezeknek nem sok hatása van a nagypolitikára. Hanem arra, ami a diktatúrák életét alakítja: a Legfőbb Vezető személyiségére és életkorára, a körülötte lévő elit belső tagoltságára és a gazdasági folyamatokra.

Az agresszió ára

Ahogy arról az orosz befolyásról szóló videósorozatunk első részében részletesebben szó volt, a kommunizmus bukása utáni bezárkózó és gyenge Oroszországot Putyinnak valóban sikerült újra a világpolitika egyik főszereplőjévé tennie. Spanyolországtól Észtországig mindenhol az orosz beavatkozástól tartanak, a nagy nyugati demokráciák közül az USA-ban győzött az oroszok által támogatott Donald Trump, Nagy-Britanniában az oroszok által támogatott Brexit, Franciaországban és Németországban a legerősebb ellenzéki pártok nyíltan putyinisták, míg az egyik osztrák kormánypárt, az FPÖ, illetve az egész magyar kormány az új cár feltétlen híve. Eljutottunk oda, hogy a NATO-ban nem szívesen osztanak meg bizalmas információkat Magyarországgal, a német kormány pedig Ausztriával szemben gyanakvó. Attól tartanak, hogy amit a saját szövetségeseiknek mondanak, az végül Moszkvában landol.

Putyin saját történelmi tetteként tartja számon, hogy el-, illetve orosz értelmezésben visszafoglalta a Krímet, de olyan világpolitikai konfliktusokban is az oroszok viszik a prímet, mint a szíriai háború. Putyin politikájának lényege az orosz birodalom feltámasztása, a szovjet időkhöz hasonló befolyás az egész világon. Az utóbbi években sokan és sokszor kijelentették már, hogy beköszöntött az új hidegháború, de az elmúlt hetekben már tényleg nehéz kikerülni a párhuzamokat:

• Szíriában orosz zsoldosok támadtak amerikai katonákra, akik válaszképpen több tucatnyit megöltek közülük.
  
• Nagy-Britannia területén mérgeztek meg egy volt kémet, amiért az egész nyugati világ szerint Oroszország a felelős, és amire válaszul az USA és 14 európai ország több tucat orosz diplomatát/hírszerzőt tiltott ki a területéről.
  
• Putyin legnagyobb kampányrendezvényén bejelentette, hogy építettek egy legyőzhetetlen rakétát, ami bárhová elér.
• Nem sokkal később pedig megígérte, hogy hamarosan embert küldenek a Marsra.
• Mindeközben az amerikai választásokba való beavatkozás vizsgálata is szinte minden nap produkál hajmeresztő szalagcímeket, és Robert Mueller már orosz állampolgárok ellen is vádat emelt.

Proxiháború, hírszerzők, fegyverkezési verseny, űrverseny, propaganda. Ezek az újraéledő hidegháborús kifejezések nem csak ijesztően hangzanak, de az alkalmazásuk baromi sokba is kerül.

link Forrás

Akkor is, ha a szovjet-amerikai kétpólusú világrend ma már csak Putyin nosztalgikus álmaiban létezik, hiszen nincs olyan katonai ereje és nincs olyan kulturális ellenajánlata vagy ideológiája, ami versenyezhetne a Nyugattal. (Arról nem is beszélve, hogy a harmadik sarokban Kína már javában készül a világuralomra.) De még a verseny látszata is hatalmas költségekkel jár: az orosz katonai költések egyre nőnek, és az aktív intézkedések sem ingyen bonyolódnak. De a direkt kiadásoknál is nagyobb megterhelést jelentenek a Krím megszállása miatt bevezetett kereskedelmi szankciók.

Oroszország a világ GDP-jének 3 százalékát adja, kevesebbet, mint Kanada vagy Kalifornia állam - és ez az arány csökken. Mivel jóval szegényebb a nyugati országoknál, ezért elvileg növekedhetne gyorsabban, valójában viszont a térség leglassabban fejlődő országai között van (és térségen most előzékenyen Kelet-Európát értem, nem Ázsiát). Az orosz gazdaság javára kell írni, hogy nem csődöltek be 2014-ben, amikor az olajárak zuhanásával szinte egyidőben jelentették a szankciókat: a rubel nem értéktelenedett el és az államadósságot is csökkenteni tudták. De a kilátások így sem fényesek: 

az államkapitalizmus megöli a versenyt, nincs orosz cég a globális top 100-ban, 

miközben ugyanott 22 kínai és 46 amerikai vállalat sorakozik; külföldi befektetések alig érkeznek az oligarchikus és kiszámíthatatlan piacra; és továbbra sem tudnak mit kezdeni a gazdaság brutális olajfüggőségével: az exportjuk 80 százaléka az olajhoz és a gázhoz kapcsolódik. Próbálták kicsit diverzifikálni a gazdaságot, a kormány egy afféle orosz Szilikon-völgyet is elképzelt, de a legjobb kutatók érthető módon inkább máshol próbálnak szerencsét.

A jövedelmi egyenlőtlenség olyan magas, hogy azt már a kormány reformpárti zugaiban nyíltan ki is mondják. De mint írtam, az irányított nyilvánosság és a szabadon manipulálható választási rendszer miatt a hatalomnak a népharagtól nem kell félnie. Az elit viszont figyel és vár.

Klánok háborúja, 2024

Ez távolról meglepően hangzik, de Putyin igazi hídember. Miközben sikeresen alakította ki azt a képet, hogy az egész világ az orosz nép ellen fenekedik, és minden rossznak a nyugati imperialisták az okozói, válogatás nélkül kebelezte be a különböző társadalmi csoportokat: az ultrakonzervatív orthodox hagyományt például ugyanúgy az ideológiája részévé tette, mint a bolsevik diktatúra örökségét. 

A hatalomgyakorlás szempontjából fontosabb, hogy ő 

közvetít és ítélkezik a különböző hatalmi csoportok közti vitákban. 

Ezek közül a régi KGB-s elitet, az ún. sziloviki klánt és a kilencvenes évek oligarcháit szokták kiemelni, illetve a kormány - főleg Medvegyev - környékén is fellelhető „liberálisokat”, akik a szabad piac és a demokratikus(abb) politika hívei. De az elemzések új sztárjai az úgynevezett fiatal technokraták. Azok a harmincasok, akik világot látott aranyifjúként nem hordozzák magukban az öregek frusztráltságát, képzettek és becsvágyók, és most kezdenek elhelyezkedni a putyini államigazgatás középvezetői szintjén, sőt néhányan már a kormányzói székig jutottak. Ma még nehéz elképzelni, de a biológia törvényei szerint 10-20 éven belül ők veszik át az uralmat.

Az oligarcháknak kiszolgáltatott Jelcinnel szemben Putyin mindenkit a kezében tart, de ha az agresszív külpolitika miatt folytatódik a gazdaság stagnálása és a Magnyitszkij-törvényekkel folyamatosan fagyasztják be az elit tagjainak külföldi vagyonát, korlátozzák az utazási lehetőségeiket és ellehetetlenítik az üzleteiket, akkor kialakulhat olyan helyzet, amiben a hatalmi csoportok többségének már nem érdeke, hogy Putyin maradjon hatalmon.

Az utódlás

Vlagyimir Putyin becslések szerint az egyik leggazdagabb ember a Földön. De a paloták, a jachtok és a milliárdos részesedések különböző vállalatokban természetesen nem az ő nevén vannak. 

Mi lesz a vagyonnal, ha Putyin kiöregszik vagy meghal? És az embereivel? Ki garantálja a biztonságukat?

Ki fog parancsolni a titkosszolgálatoknak, az ügyészségnek és a bíróknak, az állami és magánvállalatoknak? És ki tesz igazságot a rivális érdekcsoportok között?

Putyin rendszerének egyik jellemzője, hogy nem intézményes, hanem személyes. A 140 milliós országot a Putyinhoz fűződő viszonyok mozgatják, és ha ő eltűnik a rendszerből, az összeomlik. Ebben mindenki egyetérteni látszik, ahogy abban is, hogy Putyin utódját nem az istenadta orosz nép, hanem saját maga fogja kiválasztani. A kérdés csak az, hogyan.

Új elnöki mandátuma 2024-ig szól, akkor 71 éves lesz. Az orosz alkotmány szerint nem választható újra, de ez technikai apróság. Már hónapokkal a választási győzelem előtt beindult az intenzív találgatás, hogy mi következik a ciklus végén. Több lap idéz névtelen forrásokat Puytin környezetéből, de ezek az egymásnak is ellentmondó értesülések legfeljebb a gondolkodás irányát mutatják. 

A legtöbben mindenesetre arra fogadnak, hogy Putyin létrehoz magának valamilyen új pozíciót 

- szemben azokkal az elképzelésekkel, hogy az alkotmány átírása után újraválasztatja magát, illetve hogy már 2024-ben átadja a hatalmat a megbízható utódnak.

Az itt összefoglalt elméletek között szerepel egy kínai mintájú államtanács létrehozása, amelynek élete végéig Putyin lehetne az elnöke, illetve az államapparátus kulcsterületeit közvetlenül felügyelő, a kormány és az elnök fölött álló - az iráni ajatollahhoz hasonló - tisztség megalkotása.

De akárhogyan és akármikor ér véget Putyin uralma, az utódját gondosan kell kijelölnie. Ahogy Borisz Jelcin és a mögötte álló oligarchák is körültekintően választották ki és segítették győzelemre a nagyközönség előtt ismeretlen Putyint. Aki megszolgálta a bizalmat, és érintetlenül hagyta Jelcint és családját, illetve a támogatóit.

Putyinnak és az elitnek olyan megoldást kell találnia, amely szavatolja a status quo fennmaradását és a különböző hatalmi csoportok közti békét. Közben viszont készülődik az új vezetői generáció, amely máshogy látja a világot, mint a mai, és fel fogja rúgni ezt a status quót, ha nem érvényesülhet benne. 

Demokráciákban a törvények és a választások szabályozzák a hatalom békés átadását és a jogfolytonosságot, pártállamokban a szokásrend és az íratlan szabályok. Utóbbira Kína volt a prominens példa, egészen mostanáig, amikor is Hszi Csin-ping megszakította a hagyományt, bebörtönözte az ellenfeleit, és most már hivatalosan is élete végéig uralkodhat Kína felett. Hogy aztán mi lesz, rejtély. 

Ahogy azt sem tudja senki, mi jön Putyin után: 

tisztogatások vagy a hatalom átmentése, demokratizálódás vagy még durvább diktatúra, vadkapitalizmus vagy az új orthodoxia. Amíg sejteni sem lehet, mit hoz a jövő, vagy hogy mi történne a Legfőbb Vezető esetleges idő előtti távozását követő napon, addig lehetetlen bármilyen hosszú távú stratégiát kitalálni, üzletelni, politizálni az országon belül és kívül egyaránt. Ha viszont kijelöli egyszer az utódját, attól a naptól már mindenki az új főnökhöz akar igazodni, vagy éppen az ő hatalmát próbálja aláásni. Putyin most nagyon erősnek látszik, de a legszűkebb környezete és a legelszántabb ellenségei is tudják, hogy az idő múlásával a rendszere egyre bizonytalanabbá válik. Vagyis egyre agresszívabbá és egyre gyengébbé.

(A cikk megírásához különösen jó szempontokat és infókat találtam Timothy Snyder, Ian Bremmer, Ruchir Sharma és az Economist friss elemzéseiben, illetve a Political Capital múlt heti kerekasztal-beszélgetésén.)