December legvégén megszületett a megállapodás az Európai Unió, illetve Peking között egy beruházási egyezményről. Ez lett az átfogó kereskedelmi megállapodás (Comprehensive Agreement on Investment, azaz CAI), amiről minden bizonnyal még sokat fogunk hallani a következő hónapokban.

Arról, hogy kéne egy szabadkereskedelmi egyezmény Kína és az EU között, több mint hét éve folynak tárgyalások, de még a közelmúltban sem gondolta senki, hogy ebből valami már 2020-ban megszülethet. Hogy ezt mennyire így van, azt jelzi, hogy 2019 decemberében a kínai külügyminiszter, Vang Ji brüsszeli útja során egy kérdésre válaszolva azt mondta, hogy nem valószínű, hogy Kína és az EU egy beruházási egyezményt írjon alá, hiszen Kína még csak egy fejlődő ország.

Ehhez képest épp Vang volt az, aki szinte pont egy évvel később, december 22-én a kínai oldalról először megerősítette, hogy hamarosan megszülethet a beruházási egyezmény, ami jellemzően egy szabadkereskedelmi megállapodás felé tett fontos lépésnek számít. December 30-án aztán már Hszi Csin-ping államfő vett részt egy videókonferencián az EU vezetőivel, köztük a soros elnökséget akkor még pár napig betöltő Németország kancellárjával, Angela Merkellel, illetve Emmanuel Macronnal, majd a beszélgetés után nem sokkal az EU közleményt adott ki arról, hogy megszületett a megállapodás, melynek célja, hogy a két fél kölcsönösen nagyobb hozzáférést biztosítson a saját piacához.

A Diplomat összefoglalója szerint a megállapodás értelmében Kína könnyíteni fogja az európai szereplők piacra lépését, és számos szektorban az európai szereplőknek többé nem lesz muszáj kínai céggel társulniuk, hogy befektethessenek. Ilyen lesz például az elektromos autópiac vagy a magánegészségügyi intézmények, ami a franciáknak lehetett különösen fontos. Ugyanakkor van terület, ahol megmarad az asszimmetria az európai, illetve a kínai piaci viszonyok között: a megállapodásban egyelőre nem kaptak helyet az európai befektetőket védő mechanizmusok, és csak államközi szinten lehet egyelőre rendezni a vitás ügyeket, de a két fél vállalta, hogy hamarosan ezeknek a kérdéseknek a rendezésére is kitérnek.

Biden miatt lett sürgős a kínaiaknak

A megállapodás híre meglepetésként ért mindenkit, és európai politikusok is nemtetszésüket fejezték ki amiatt, hogy épp akkor kerül sor egy beruházási megállapodás megkötésére, amikor egyre több egyértelmű bizonyíték utal arra, hogy a kínaiak kényszermunkatáborokat hoztak létre az ujgur területeken. Nem véletlen, hogy a bejelentése után az Európai Bizottság sietett közölni, hogy Kína jelentős elkötelezettségeket vállalt, azt ígérve, hogy „folyamatos és tartós erőfeszítéseket” tesznek majd a kényszermunkára vonatkozó nemzetközi szabályok érvényesítésének.

A tárgyalásokról, illetve a megállapodásról szóló jegyzőkönyvek alapján a Politico írt arról, hogy a Bizottság csak a megállapodás tényét akarta rögzíteni ebben a dokumentumban, és számos konkrétum kidolgozása, illetve hatályba helyezése majd csak most veszi kezdetét, párhuzamosan a megállapodásról szóló politikai és társadalmi vitával. A lap szerint ezt lehet akár úgy is érteni, hogy a megállapodás addig nem fog az Európai Parlament elé kerülni, amíg Kína nem teljesíti a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) által a kényszermunka tiltására vonatkozó rendelkezéseket.

Az Európai Bizottság közleményében nem győzte dicsérni, hogy mennyire messzire jutottak el a tárgyalások során, és szerintük az elért eredmények a legambiciózusabbak, amit Kína valaha egy harmadik féllel szemben vállalt. A Bizottság szerint Kína három fontos területen, azaz a piaci hozzáférés kérdésében, az egyenlő versenyfeltételek biztosításában és a fenntartható fejlődés terén is komoly vállalásokat tett. A megállapodás révén pedig az európai befektetők könnyebben és hatékonyabban férhetnek hozzá az 1,4 milliárdos kínai piachoz, többek között olyan kiemelt szektorokban is, mint az elektromos autók, a felhőszolgáltatások, a pénzügyi szolgáltatások vagy az egészségügy.

Az EU-s tagállamok nagyvállalatai régóta panaszkodtak arra, hogy rendkívül nehezen férnek hozzá a folyamatosan bővülő kínai piachoz, miközben a kínai cégek (a gyanú szerint sokszor állami támogatást is élvezve) zavartalanul léphettek be az EU piacaira, és az elmúlt években komoly felvásárlási hullámba is kezdtek számos, stratégiailag kiemelt ágazatban. Ennek köszönhetően a közelmúltban megerősödtek a protekcionista hangok az EU-ban, és meg is születtek az első mechanizmusok, melyekkel e felvásárlásokat próbálták kivédeni.

A német közszolgálati Deutsche Welle elemzése szerint a CAI révén a kínaiak a jövőben is fektethetnek be olyan fontos ágazatokba, mint mondjuk a megújuló energiaforrások, de ezért cserébe egyenlő mértékű hozzáférést kell biztosítaniuk a kínai piachoz az európai cégeknek.

Peking amúgy sokáig vonakodott attól, hogy beengedje az európai befektetőket a piacára, és az elemzések szerint az amerikai elnökválasztás eredménye változtathatta meg a kínai álláspontot. Joe Biden érkeztével ugyanis minden bizonnyal egy jóval határozottabb Kína-politikát képviselhet majd az Egyesült Államok. Donald Trump is sokszor keménykedett Kínával szemben, de Trump külpolitikájában nehéz volt következetességet fellelni. Közben azonban az elmúlt években Washingtonban gyakorlatilag konszenzus alakult ki a két párt mainstream részében azzal kapcsolatban, hogy Kína komoly gazdasági és geopolitikai riválisa lett az Egyesült Államoknak, és keményebb fellépésre lenne szükség, melynek része az is, hogy az USA ismét nagyobb szerepet kell vállaljon a világ dolgainak folyásában. Antony Blinken külügyminiszteri kinevezésével pedig vélhetően pont ez fog megtörténni Biden beiktatása után.

Épp ezért az EU-Kína megállapodás meg is lepte az amerikaiakat, hiszen Biden nem titkolt célja volt, hogy az amerikai-EU-s kapcsolatok erősítésével kínálják alternatíváját a globális kínai terjeszkedésnek. Nem meglepő, hogy még a Trump-adminisztrációban a Kínával kapcsolatban józanabb álláspontot képviselő Matt Pottinger is arról beszélt, hogy Washingtonban zavartan és döbbenten nézték a fejleményeket, és vélhetően a formálódó kormány környékén még nagyobb a zavar.

Biden leendő nemzetbiztonsági tanácsadója, Jake Sullivan például nem sokkal a CAI bejelentése előtt még arról írt Twitteren, hogy a Biden-kormány lelkesen várja az európai partnereikkel történő egyeztetéseket a kínai gazdasági tevékenységek okozta közös aggodalmakról.

Az új amerikai kormány helyzetét már eleve nehezítette, hogy 2020 novemberében Kína vezetésével és 14 további ázsiai és óceániai ország részvételével létrejött a világ legnagyobb kereskedelmi együttműködése, a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP). Épp abban a régióban, ahol az Egyesült Államok is egy hasonló szövetség létrehozására készült, míg nem jött Trump, és 2017-ben fel nem mondta a formálódó Transz-csendes-óceáni Partnerséget (TPP).

Az amerikai kritikákra reagáló uniós diplomaták ugyanakkor úgy látják, hogy az uniós tagországok gazdaságai épp a CAI révén kerültek egyenlő helyzetbe az amerikaiakkal, hiszen az amerikai vállalatok elég hasonló hozzáférést kaptak a Trump-féle részleges kereskedelmi megállapodás révén a kínai piachoz.

A német-francia nagyipar jól járhat

Az EU tagállamok nagykövetei december 28-án jóváhagyták a CAI vázlatát, és ahhoz, hogy a megállapodás hatályba lépjen, még az Európai Parlamentnek is rá kell majd bólintania. Azt lehet tudni, hogy voltak tagállamok, melyeknek egyáltalán nem tetszett, ahogy a német elnökség az év legvégén keresztül rohant a megállapodással az uniós döntéshozatalon: az olaszok, a lengyelek, a belgák és a spanyolok is elégedetlenkedtek a megállapodás megszületésének körülményei miatt.

Azok pedig, akik próbálták jelezni nemtetszésüket, a Politicónak arról panaszkodtak, hogy a ”német mozdony” gyakorlatilag átgázolt rajtuk: a Bizottságon ugyanis német EB-elnök, Ursula von der Leyen, és a Bizottság kereskedelmi főigazgatója, Sabine Weyand vitte keresztül a megállapodást. A kisebb országok képviselői szerint esélyük sem volt felvetni az aggályaikat, és sokan úgy látják, hogy gazdasági előnyökért cserébe Brüsszel így egy PR-győzelem lehetőségét kínálta fel Hszi Csin-ping számára.

A lengyel külügyminiszter volt az, aki nyíltan is megüzente, hogy előbb talán a leendő amerikai kormánnyal kéne egyeztetni, míg az olaszoknak az sem tetszett, hogy a francia államfő, Emmanuel Macron részt vehetett a megállapodást tető alá hozó videókonferencián, holott ezt elvileg semmilyen tisztsége nem indokolta volna.

Abban minden elemzés egyetért, hogy Németország szerepét nem lehet túlbecsülni a CAI megalkotásában: a megállapodást a német elnökség utolsó napjaiban írták alá, és ugyan Angela Merkel nem beszélt a nyilvánosság előtt az egyezségről, az elemzők szerint ez a megállapodás az EU nagy gazdaságainak, azaz a németeknek és a franciáknak lehet igazán előnyös.

A Kína felé irányuló német viszonyt eddig is a gazdasági pragmatizmus jellemezte, és mint a Financial Times elemzésében is szerepel, Merkel pontosan tudja, hogy mennyire nehéz évek vannak a német autóipar mögött, melynek Kína a legnagyobb felvevőpiaca. Merkel ráadásul már 2017-ben arról beszélt, hogy az EU nem számíthat többé úgy az Egyesült Államokra, mint korábban, és valószínűleg Biden megválasztása nem változtatott ezen az álláspontján. Ráadásul Európában sokan látják úgy, hogy az USA épp egy új hidegháború felé sodródik Kínával, és jobb lenne ebből a kontinensnek minél inkább kimaradnia.

Az biztos, hogy Németország az elmúlt években sokat profitált a kínai terjeszkedésből: 2018-ban a két ország között 200 milliárd dolláros kereskedelem zajlott, és Kína volt Németország legjelentősebb kereskedelmi partnere. Ezért hiába van számos német politikus, aki évek óta keményebb fellépést kívánt az emberi jogi kérdésekben, ezt nehéz volt konkrét cselekedetekké fordítaniuk.

Az eddigi német hozzáállást az a gondolat határozta meg, hogy nyitni kell gazdaságilag Kína felé, és akkor Kína minden bizonnyal politikailag is egyre nyitottabb lesz, de 2020-ra már végleg világossá válhatott, hogy egy ígéretesnek tűnő időszak után, Hszi hatalomra kerülésével ez a számítás nem jött be. A Financial Times kedden nagy cikket közölt a német-kínai viszonyról, és a lapnak nyilatkozó berlini diplomaták szerint közel lehet akár egy német stratégiaváltás is, csak meg kell várni, hogy Merkel az őszi választások után végleg távozzon a posztjáról.

Szintén nem beszélt a nyilvánosság előtt a megállapodásról Emmanuel Macron, aki a háttérben viszont támogatta a megszületését. A kiszivárgott hírek szerint azért, mert a megállapodással jól járhatott az Airbus, ráadásul felmerült, hogy a CAI hatályba lépése után az ünnepélyes aláíróceremónia 2022 első felében, a francia elnökség idején történhet majd meg. A Politicónak két diplomata is arról beszélt, hogy Macron több, francia cégeknek kedvező megállapodást is elért a tárgyalások során, ami részben magyarázhatja azt, hogy a francia kereskedelmi miniszterhelyettes, Franck Riester december 23-án még kritizálta a megállapodás tervét, majd egy héttel később a franciák mégis támogatták azt.

Nem egyenlő viszonyok

Jürgen Matthes, a Német Közgazdaságtani Intézet kutatója a DW-nek arról beszélt, hogy a megállapodással a nagy, multinacionális európai cégek járhatnak jól, míg a kis- és középvállalatok, melyek elsősorban az uniós piacra termelnek, továbbra sem fognak tudni belépni a kínai piacra, viszont egyre komolyabb kihívást jelenthet számukra, hogy megjelennek majd konkurensként a kínai, állami támogatást élvező vállalatok. Ráadásul Matthes szerint a megállapodás értelmében maradtak iparágak, ahol az európai cégek továbbra is csak egy kínai partnerrel összefogva léphetnek majd be a kínai piacra, emiatt pedig a kínaiak betekinthetnek az európai vállalatok belső ügyleteibe is.

Az elmúlt napokban rengeteg elemzés született a megállapodásról: vannak elemzők, akik szerint semmi rendkívüli nem történt, míg máshol arról írnak, hogy az EU gyakorlatilag feladta az alapelveit és a mélybe vetette magát, de abban szinte mindenki egyetért, hogy a CAI alapvetően Pekingnek jelent komoly diplomáciai és geopolitikai sikert. Mert míg az EU-nak elvben egyáltalán nem lett volna sürgős megállapodni, a kínaiaknak nagyon jól jött ez a siker az új amerikai elnök beiktatása előtt.

Az európai Kína-politikát elemző Noah Barkin arról írt, hogy sokszor eleve nehéz eligazodni a kontinens és Kína viszonyán, hiszen ahány tagállam, annyiféle vélemény, és sokszor még a tagállamokon belül is komoly viták vannak a jelentősebb politikai pártok között abban a kérdésben, hogy milyen viszonyt kéne fenntartani Kínával. Ám ez a megállapodás azt mutatja, hogy egy olyan év után, melyben kiderült, hogy Kína titkolni próbálta a világ elől a koronavírus-járvány valós mértékét, melyben végleg lecsaptak Hongkong szabadságára, melyben rengeteg új információ derült ki az ujgurok ellen elkövetett tömeges atrocitásokról, az átnevelő- és kényszermunkatáborokról, melyben Peking simán fenyegethetett európai politikusokat év közben, az év végére megkapták a létező legnagyobb karácsonyi ajándékot.

És a megállapodás egyáltalán nem vagy csak nagyon felületesen érinti ezeket a súlyos kérdéseket, épp ezért a leggyakoribb elemzői vélemény, hogy az EU-nak persze minden joga megvan kereskedelmi megállapodásokat kötnie Kínával, de lehet, hogy érdemesebb lett volna ezeket a témákat hangsúlyosabban is felvetni, és nem sietni a CAI aláírásával.

A megállapodás Barkin szerint legalább három szempontból is megmutatja, hogyan távolodott el egymástól az EU és az USA álláspontja Kína kérdésében:

• egyrészt az EU megmutatta, hogy még mindig úgy gondolják, hogy a stratégiai és a gazdasági kérdéseket lehet egymástól függetlenül kezelni. Washingtonban azonban ez a felfogás már a múlté. Brüsszelben mindenesetre most párhuzamosan létezik dokumentum arról, hogy Kína az EU partnere, versenytársa és rendszerszintű riválisa is, ami jól jelzi, hogy mennyire képlékeny az uniós Kína-politika.
• másrészt a megállapodás arra utal, hogy az EU még mindig hisz a kínai ígéreteknek, holott az elmúlt években számos jelét lehetett látni annak, hogy nem azt kell nézni, hogy Peking mit mond, hanem hogy mit tesz. Hongkong vagy a dél-kínai tenger esete mind erre példa, és épp ezért sokan vannak, akik meglehetősen szkeptikusan fogadják például azt a kínai vállalást, hogy komolyan fel fognak lépni a kényszermunka ellen.
• végül pedig négy évnyi Trump-elnökség után ez a megállapodás Barkin szerint világos jele annak, hogy az EU vezetése stratégiai autonómiában gondolkodik, és Brüsszel nem lesz rest a saját útját járni, akkor sem, ha ezzel az amerikai terveknek is keresztbe tesz.

Mindezek ellenére szó sincs arról, hogy a CAI miatt ne erősödhetne majd fel Biden beiktatása után a transzatlanti együttműködés az Egyesült Államok és az Európai Unió között, ugyanakkor Barkin szerint az borítékolható, hogy a megállapodás bonyolítani fogja a helyzetet. Az EU diplomatái elmondásuk szerint továbbra is arra készülnek, hogy a megállapodás ellenére is kemény külpolitikát folytassanak Kínával szemben, legyen szó akár a stratégiai szektorok védelméről, akár az emberi jogi kérdésekről. Ugyanakkor akár egy évig is eltarthat, amíg az EU hatályba lépteti a CAI-t, és addig nem érdemes arra számítani, hogy Brüsszel komolyabb támadásokat indítson Peking ellen.

Barkin épp azért arra számít, hogy a 2021 egy elvesztegetett év lesz az amerikai-uniós Kína-ügyi együttműködés szempontjából. Egy uniós diplomata szerint az is a CAI aláírása mellett szólt, hogy azzal amúgy is el fog menni vagy egy év, mire Washingtonban kialakítják a saját Kína-stratégiájukat. A másik ok pedig Németország, ahol idén szeptemberben szövetségi választásokat tartanak, és épp ezért arra lehet számítani, hogy Berlin sokkal kevésbé lesz aktív külpolitikai kérdésekben.

Ahogy persze kérdés marad az is, hogy a CAI egyáltalán hatályba lép-e valaha. Ehhez például az Európai Parlamentnek is jóvá kell még hagynia, ugyanakkor az EP kereskedelmi bizottságának elnöke, Bernd Lange már jelezte, hogy egy kereskedelmi megállapodás sosem egy vákuumban születik meg, és a CAI sorsát az döntheti majd el, hogy Kína mit kezd a kényszermunka kérdésével.

Azt is lehet tudni, hogy a kínai miniszterelnök, Li Ko-csiang két európai kormányfőt hívott fel karácsonykor: Pedro Sanchez spanyol és Mark Rutte holland miniszterelnököt. Ez a két ország is azok között volt, melyek elégedetlenek voltak a megállapodás időzítésével és a benne szereplő garanciákkal, a hollandok szerint például a kínaiak vállalásai révén még egyáltalán nem valósulnak majd meg az egyenlő versenyfeltételek. A két miniszterelnök végül belement a megállapodás jelen verziójának elfogadásába, de Berkin holland forrásoktól úgy tudja, hogy a kormány alapvetően továbbra is elégedetlen az egyezséggel. Épp azért lehet arra számítani, hogy a következő hetekben és hónapokban sok vita lesz még a CAI-ról, illetve arról is, ahogy a németek a franciák segítségével átnyomták ezt a Bizottságon.

A Diplomat már idézett elemzése is kitér arra, hogy a megállapodást egyelőre alá sem írták, hiszen a tárgyalások is videókonferencián zajlottak, és ha még el is lehet képzelni, hogy mondjuk az amerikai nyomásgyakorlás miatt végül a CAI elakad, és nem fogják ratifikálni, Kína akkor is győztesen jött ki ebből a történetből, hiszen azt már biztosan el tudták érni, hogy viszályt szítsanak az uniós tagállamok között, minden bizonnyal hónapokra előre komoly vitatémával terhelve az uniós döntéshozatalt.

Kína és Brüsszel két évet szánt arra, hogy kidolgozzák a befektetők érdekeit védő mechanizmusokat, elvileg ennyi idő alatt kéne a megállapodást elfogadnia az EP-nek is, és ebben az időszakban az EU-nak folyamatosan mérlegelnie kell majd, hogy milyen külpolitikát folytat Kínával szemben.

Kedden Vang Ji, a kínai külügyminiszter már sietett leszögezni, hogy Kína és az EU partnerek, nem pedig riválisok, és a megállapodás egy win-win együttműködés irányát készíti elő, azt pedig nem szabad hagyni, hogy EU-Kína viszonyba külső erők avatkozzanak bele. Nem nehéz kitalálni, hogy Vang az Egyesült Államokra célzott ezzel a kijelentésével.