Múlt heti ügyeletemet azzal kezdtem, hogy a szerkesztőség melletti bank falán rácsodálkoztam szegény Palágyi Lajos emléktáblájára és hányatott életútjára. Akkor még nem sejtettem, hogy nem sokkal később országos jelentőségű emléktábla-állítást figyelhetek meg egy másik szomszédos ház oldalán.

Tegnap főszerkesztői szinten dokumentálta a 444, ahogy felcsavarozzák Kertész Imre emléktábláját az amerikai-filipino Ryan kávézójának cégére mellé a Török utca 3. szám alatt. Most viszont már a kész művet is meg tudjuk mutatni:

Arról sehol nem találtam információt, hogy mikor és kik avatják fel az emléktáblát, de talán holnap kiderül, akkor lesz ugyanis Kertész születésnapja.

A táblát Schmidt Mária közalapítványa és az általuk alapított Kertész Imre Intézet készítette. Utóbbi létrehozására tavaly év végén adott egymilliárd forintot a kormány. Az intézet honalpján egyelőre mindössze egy rövid beharagozó szerepel, amely szerint „fő célkitűzése az író emlékének és szellemi hagyatékának méltó gondozása, kiadatlan műveinek és a róla szóló irodalmi anyagok összegyűjtése, feldolgozása, sajtó alá rendezése, valamint a Török utcai lakás (ahol az író 1954 és 1995 között élt és alkotott) emlékmúzeumként való működtetése”.

A Török utcai lakással kezdődik Kertész híres-hírhedt, holokauszt-bohócos interjúja a Die Zeitban, amelyet Iris Radisch irodalomkritikus készített.

Kertész Imre: Emlékszik még? Húsz éve lehetett, hogy meglátogatott a kis egyszobás Török utcai lakásomban. Maga volt az első vendégem nyugatról. Abban a lakásban éltem 42 évig. 

Die Zeit: Ott ismerkedtünk meg. Azt hiszem, 17 éve. Ágy, íróasztal, olvasófotel, minden egy kis szobába volt összezsúfolva. Mióta él itt, ebben a szép, tágas lakásban?

Kertész: Csak mióta nyugaton is olvasnak.

A Kertész Intézet indulása körüli vitákról és Schmidt Mária Kertészről vallott nézeteiről a Narancs írt bővebben januárban.