Nincs még egy ember a világon, akiről annyit írtak volna már, mint Adolf Hitler, ez egyértelműen kiderül, ha tetszőleges időpontban odakapcsolunk egy ismeretterjesztő csatornára („új, színes felvételekkel”). A történelem egyik legnagyobb diktátora – aki amúgy az összes céljában teljes kudarcot vallott – ugyan háromnegyed évszázada halott, mégis sok történész és még sokkal több fogyasztó kedvenc témája máig Hitler. (Pár éve abból volt vita, hogy ha lenne időgép, etikus lenne-e visszamenni az időben, hogy megöljük Hitlert még gyerekkorában.)

Nem csak a Harmadik Birodalom, a II. világháború és a holokauszt foglalkoztat annyi mindenkit, hanem maga a Führer, mint ember, akinek még a vélt vagy valós hálószobatitkairól is újra és újra megjelennek könyvek, filmek, musicalek, hiába nem tudni róla valójában semmi biztosat. Alapos könyvekben boncolgatják a viselkedését, a vegetarianizmusát, az irritáló szagokkal szembeni küzdelmét – miközben a fogorvosa szerint krónikus rossz lehelettel küzdött (ami sok mindent megmagyaráz!) – a kézremegését, a fogínyproblémáit, a felírt gyógyszereit stb.

De lehet-e még egyáltalán bármi újat mondani a 74 éve halott német kancellárról? A válasz nem egyértelmű, ugyanis a szövetségeseknél és az oroszoknál is maradtak titkosított dokumentumok, például Heinrich Himmler SS-vezér angol levéltárakban őrzött boncolási jegyzőkönyve a halála után 100 évvel, 2045-ben válik nyilvánossá. De az már világos, hogy eget rengető újdonságokra nem nagyon lehet számítani. Apró felfedezések viszont akadnak még, hála a modern technológiának.

Spoiler alert: aki nem akarja tudni, hogy a II. világháború végén Hitler életben maradt-e, az ne olvasson tovább!

Jean-Christophe Brisard francia tényfeltáró újságíró és a korábban Sztálin lányát is meginterjúvoló Lana Parshina orosz-amerikai dokumentumfilmes Hitler halála – A KGB titkos anyagai című könyve annak jár utána, hogy tényleg Oroszországban őrzik-e Hitler megtalált földi maradványait. Bár a fülszövegben is azt idézik a Timestól, hogy „megérte újra elmesélni a történetet”, ennél egy kicsit több van ebben a könyvben.

A francia szerző és az orosz társa, illetve a francia sztárorvosszakértőjük bemehetett az orosz állambiztonsági minisztérium és a KGB-utódnak tekinthető FSZB levéltáraiba, hogy megvizsgálja Hitler állítólagos földi maradványait: egy fogsorrészletet és egy koponyadarabot, rajta egy lyukkal. Ezeket a relikviákat Vlagyimir Putyin hatalomátvétele után, 2000-ben fedték fel először, és a hitelességük azóta is kérdéses.

A szerzők ki akarták deríteni az igazságot – végleg eloszlatva minden olyan legendát, miszerint Hitler 95 éves koráig élt valahol Latin-Amerikában –, ezért a levéltárakban az ideges orosz bürokratákkal minden apró engedményért alaposan meg kellett küzdeniük. Ezeket Brisard néha kicsit idegesítően szinte másodpercről másodpercre írja le, ezek a könyv legfárasztóbb részei.

Hitler és a berlini bunker lakóinak utolsó napjait is óráról órára rekonstruálja a tanúvallomások és a bizonyítékok alapján, de szintén alaposan ki van fejtve a Lavrentyij Berija titkosszolgálata, az NKVD és az akkoriban a Sztálin rendszerén belül Berija ellensúlyát képező Viktor Abakumov vezette szovjet elhárítás, a Szmers versenyfutása a maradványok ellenőrzéséért. Ezek a jobb részek. (Hosszútávon mindkét, a foglyokat előszeretettel személyesen is megkínzó szovjet vezető veszített: Beriját Sztálin halála után fél évvel agyonlőtték, Abakumovot pedig még a generalisszimusz ítéltette halálra 1951-ben, és az ítéletet 1954-ben, szintén Sztálin halála után, a biztonság kedvéért még végrehajtottak.)

Az 56 éves Adolf Hitler és a 33 éves felesége, Eva Braun holttesteiről sosem készült fotó, de a titkosított szovjet levelek alapján az összeégett maradványokat a bunkert elsőként elérő szovjetek előbb a Goebbels család és Hans Krebs vezérkari főnök tetemeivel együtt egy erdőben eltemették apró fákból álló 111-es jelöléssel, majd onnan átvitték Abakumovék magdeburgi főhadiszállására, hogy ott folyamatosan ellenőrzés alatt tarthassák. 1970-ben aztán az akkor a KGB-t vezető későbbi szovjet főtitkár, Jurij Andropov megparancsolta, hogy az Archívum fedőnevű titkos műveletben végleg szabaduljanak meg a maradékoktól, amik hivatalosan sosem voltak a Szovjetunió birtokában.

Csakhogy a szovjet levéltárak eldugott szegleteiből előkerült Hitler állítólagos pamlagának vérrel borított karfája, a lyukas koponyadarab, illetve a fogak. Ezeket a szovjet időkben elhallgatták (az eredeti szovjet verzió szerint Hitler ciánnal mérgezte meg magát, ami még szánalmasabb menekülési út egy katonától), de a rendszerváltás után fokozatosan hozzáférhetővé tették, és most a nyugati szakemberek minden korábbinál alaposabban megvizsgálhatták az állítólagos bizonyítékokat, amik egyébként a hanyag tárolás miatt nagyon rossz állapotban maradtak fent.

Hogy a koponyadarab Hitleré-e, az az orosz hatóságok ellenkezése miatt még mindig nem ellenőrizhető, ahogy az sem mond semmit, hogy a pamlagon talált vér A-s vércsoportú, ami a leggyakoribb a németeknél. A fogakon csak egy apró kék pöttyöt láttak, ami nem biztos, hogy cián miatt került oda, de még az is lehet.

Az viszont kalandos módon, a modern nagyítóknak és kameráknak hála – illetve az FSZB-nek, ami csak ennyit akart közölni a világgal – végül kiderült, hogy a fogsor valóban Hitleré: összevetették 1944 őszi röntgenfelvételekkel, és minden stimmel.

Ha a Führer nem a fogait hátrahagyva lépett olajra, akkor tényleg megölte magát a bunkerben, és már csak az a kérdés, hogy vajon pisztollyal, ciánnal vagy esetleg egyszerre mindkettővel vetett véget az életének, de ez már olyan apróság, hogy akár el is engedhetjük az öreg csibészt.

Jean-Christophe Brisard, Lana Parshina: Hitler halála – A KGB titkos anyagai. Libri Kiadó, 2019. 368 oldal.