„Ez nem a jövőről szól, hanem a jelenről” 

– mondta pár nappal ezelőtt Mami Mizutori, az ENSZ-főtitkár katasztrófák kockázatának csökkentéséért felelős különmegbízottja, amikor arról beszélt, hogy többet kéne foglalkoznunk az alkalmazkodás és az ellenállási képességek kérdésével, a klímaváltozást kísérő szélsőséges időjárási jelenségek ugyanis már itt vannak. 

Ezek a kihívások Magyarországot is érinteni fogják, és egyelőre nem sok jelét látni annak, hogy az állam, illetve az önkormányzatok jól állnának a felkészülésben. Erről Szebeni Dávid, az Enrawell igazgatója beszélt a 444-nek. Szebeni a tanácsadócégében végzett munka mellett éveken át dolgozott a közszférában, többek között egy negyvenezres település városfejlesztési vezetője is volt, és az önkormányzati szektorban eltöltött tízéves tapasztalata alapján mesélt arról, hogy kevés helyen látni nyomát, hogy a klímaváltozásra való felkészülés szempont lenne a településvezetések munkájában. 

Élhetetlen nyarak

Nincs persze egyetlen olyan forgatókönyv, amely alapján készülni lehetne a klímaváltozás következményeire. Eltérő előrejelzések vannak forgalomban, és ezek a lehetőségek hatalmas különbségeket jelenthetnek egy-egy régió várható sorsában. Miközben egyre több szó esik arról, hogy India egyes részei lakhatatlanná válhatnak az aszályok miatt, vagy arról, hogy a világ másik felén partmenti területeket kell majd hátrahagyniuk az ott élőknek, vannak olyan régiók, mint például Szibéria, amelyek most válhatnak majd igazán lakhatóvá. 

Ez a szempont nemcsak a közös nemzetközi fellépést teszi nehezebbé és szükségszerű geopolitikai feszültségeket vetít előre, de Szebeni szerint felhívja a figyelmet arra is, hogy mennyire fontosak azok a hosszútávú előrejelző modellek, amelyek az egyes régiók várható időjárási viszonyait próbálják megjósolni. 

Magyarországról is készültek ilyen előjelzések, és ezek szerint a következő száz év során az ország területének 35-40 százalékán, a déli, dél-keleti és keleti részeken a hőhullámos napok száma az évi negyvenet is meghaladhatja majd. Békéscsaba, Orosháza, Szeged, Kiskunfélegyháza, Kecskemét és Szolnok (sőt, egyes modellek szerint Debrecen és Nyíregyháza is) mind abba a zónába esik, ahol nyaranta sokkal melegebb lesz, és ezeken a hőhullámos a napokon a mai fogalmaink szerint szinte élhetetlen állapotok uralkodnak majd.  

A felkészülésnek két szinten láthatnának neki az önkormányzatok Szebeni szerint: egyrészt az épített környezetet próbálhatnák ellenállóbbá és védettebbé tenni, másrészt pedig közösségi szinten, a lakosok alkalmazkodását és az együttműködésének kialakítását segíthetnék elő.  

Amit egy város megtehet 

Ha azt vesszük számba, hogy milyen szempontokat kéne újragondolni a településfejlesztésnél, sokszor eléggé magától értetődőnek tűnő dolgok merülnek fel. De közben mégis hiányzik az a stratégia, ami segítene összefogni és előremozdítani ezeket. 

A klímaváltozás nemcsak egyre magasabb átlaghőmérsékletet, hanem egyre szélsőségesebb időjárási jelenségeket is hoz magával. Ebből Magyarország is ízelítőt kapott idén nyáron: május végén például az országban több helyen is több csapadék esett néhány nap alatt, mint előtte hónapokig összesen. A hirtelen lezúduló rengeteg eső pedig sokszor valóságos árvizeket okoz a településeken: csak az elmúlt pár hétben láthattunk ilyen jeleneteket Komlóról és Nagyvisnyóról is. 

link Forrás

És persze létezik a csapadéknak egy olyan mennyisége, mely fölött bármilyen vízgazdálkodási rendszer összeomlik, de Szebeni szerint Magyarországon elsősorban nem erről van szó, hanem évtizedek hanyag gazdálkodásáról. A szocializmus idején még központilag szabályozták a települések vízgazdálkodását, ez ugyanis nemcsak a városokon belüli szakaszokat jelenti, hanem a városhatáron kívül eső rendszereket is. A rendszerváltás után viszont a központi felügyelet összeomlott, a kilencvenes években pedig a forráshiányos vízgazdálkodási társulatok képtelenek voltak karbantartani a települések közötti vízelvezető rendszereket. 

Volt, ahol belepte az egészet a sás, máshol hulladékot hordtak rá, és akadtak gazdák, akik egyszerűen beszántották az egészet. Emiatt pedig számos helyen egyszerűen nem tud hova elfolyni a víz: amikor olyan településekből látunk képeket, ahol magasan áll a víz az utcákon, az gyakran épp azért történik, mert a városon kívül nincs már meg az a terület, ahova elvezethetnék. 

Szebeni szerint foglalkozni kellene a városokon belüli víztározás kérdésével is. Ma már a legmodernebb irodaházak minősítésénél szempont, hogy van-e lehetőség az esővíz gyűjtésére és felhasználására, de a települések esetében ez még alig kerül elő, legyen szó akár középületek építéséről, akár városon belüli záportározók kialakításáról. De tud olyan településről is, ahol nemhogy új tározót nem építettek, de még be is temették a régi szikkasztó tómedret. 

A vízgazdálkodásban nagy szerep kéne jusson a helyiek együttműködésének is: Budapesten ez kevésbé látványos probléma, de számos településen nem létezik a városi vízrendszerbe bekötött vízelvezetés az utak alatt. Ilyenkor általában út menti árkok segítik elvezetni a csapadékot, de ezek állapota nagyon változó, ráadásul településszintű nyilvántartás sem készült sokáig ezekről. És gyakran előfordul, hogy egyszerűen betemették ezeket az árkokat, autóbeálló és parkolóhely lett belőlük. Mint Szebeni elmondta, ma már néhány helyen elkezdtek szigorúbban foglalkozni ezzel a kérdéssel, de így is nagyon komoly lemaradások vannak országszerte a vízelvezető rendszerek működésében. 

Probléma az is, hogy a beruházások csapadékkezelő kapacitásának kiszámításakor van, hogy tízéves átlag vízhozamot, de van, hogy 50 vagy akár 100 éves vízhozamot vesznek figyelembe a tervezők. Ezek az átlagok pedig értelemszerűen lassan tartanak lépést a megváltozott időjárási jelenségekkel; Szebeni szerint újra kéne gondolni, hogy milyen körülményekre tervezünk. Még akkor is, ha ez a felvetés ma még sokszor ellenállásba ütközik: a nagyobb kapacitás építése ugyanis nagyobb költségeket is jelent.

Minden város tudjon sziget lenni

A szélsőséges időjárási jelenségek gyakoribb felbukkanásával párhuzamosan nagyon fontossá válik az az elv, hogy vészhelyzet esetén a települések tudjanak szigetüzemmódban is működni, azaz az országos hálózatról leválva is tudják működtetni az alapvető szolgáltatásokat. 

Amikor például egy súlyos, akár katasztrófa szintű esemény után kimarad az áramszolgáltatás, akkor a helyi energiaforrások a kórház mellett mondjuk a helyi vízművet és a szennyvíztelepet is el tudják látni. Ilyen rendszerek Szebeni Dávid szerint ma már egyáltalán nem megvalósíthatatlanok, de kevés kísérletet látni a létrehozásukra. 

Pedig az elmúlt években egy állami program keretében, uniós forrásokból számos település mellett kezdtek felbukkanni napelemparkok, de a településeknek azon túl, hogy a park építéséhez szükséges területet eladták vagy bérbe adták, illetve adót szedtek utánuk, más hasznuk nem származott ezekből: az ott megtermelt áram ugyanis a legtöbbször az országos hálózatba megy, és abban az esetben sem lehetne róluk ellátni a város kritikus intézményeit, ha az országos hálózattal valami fatális hiba történik. Ahhoz képest, hogy a helyben megtermelt energia sokszor olcsóbb is tud lenni, vészhelyzetek esetén pedig működtetni lehetne vele a létfontosságú intézményeket, kevés településnek van saját energiatermelő parkja. (Újszilvásnak például van.) 

Ösztönözni kellene a lakossági napelemes beruházásokat is. Szebeni Dávid szerint a családi beruházások úgy-ahogy elindultak Magyarországon, de nagy központi program nincs mellérendelve, csak uniós forrásból származó kedvező hitellehetőség. És ez még messze nem az a méret, ami országosan érdemi változást jelenthetne, ráadásul nehezen férnek hozzá a programhoz: nem véletlenül nem látni még a nagy társasházak és panelházak tetején tömegesen napelemeket, napkollektorokat.

Szebeni szerint az önkormányzatoknak jóval komolyabban kéne foglalkozniuk azzal a kérdéssel, hogy a település hogyan tud szigetüzemmódban is elműködni szükség esetén, és az energiatermelés megtervezése csak az első része lépése ennek. Szintén felmerülhetne kérdésként, hogy például milyen létfontosságú eszközök vannak, amelyeket helyben, 3D-nyomtatással és különféle precíziós gépekkel is elő lehetne állítani. 

Az OMSZ és a Nemzeti Alkalmazkodási Térinformatikai Rendszer honlapján jelenleg is elérhetők olyan térképek, amelyek azt mutatják, az ország egyes részeiben hogyan alakul majd a klíma a következő évtizedekben. Ezeket az előrejelzéseket figyelembe kellene venniük a várostervezőknek is: például hogy a közintézmények nyáron mennyire megközelíthetők vagy van-e a közelükben árnyékos parkoló. 

Az egyre gyakoribbnak jósolt hőhullámos napok különösen megviselhetik az idős és beteg embereket, és a kórházak, bevásárlóközpontok és egyéb intézmények közelében csak olyan parkolókat látni, melyek döntő többsége egy óriási, lebetonozott felület, pár apró fával díszítve. 

A gyakoribb és hosszabban tartó hőségre való felkészülés fontos eleme lehetne a fontos intézmények megfelelő klimatizálása: a közelmúltban például a budai Kútvölgyi kórházban műtét közben lett rosszul a hőség miatt egy alkalmazott, de Szebeni Dávid nemrég a saját szemével látta, ahogy egy budapesti centrumkórházban a frissen műtött betegek feküdtek a 32 fokos szobában, ahol szellőztetve próbálták meg enyhíteni a hőséget, kitéve a betegeket a szúnyogoknak, ennek pedig akár járványügyi kockázatai is lehetnek. Mint fogalmazott, „biztosan nem így néz ki a klímaváltozásra való sikeres felkészülés”.

Emellett a középületek tervezésénél nemcsak a melegre kell jobban felkészülni, de figyelembe kéne venni azt is, hogy egy ilyen épület hogyan kínálhat könnyen elérhető menedéket mondjuk egy extrém jégeső ellen. További nagyon fontos, nemcsak önkormányzati, de állami feladat a közlekedési útvonalak sérülékenységének feltárása.

Találjuk ki, mit akarunk

Az infrastrukturális szempontok újragondolása azonban a felkészülésnek csupán az egyik oldala: sok múlik az alulról szerveződő együttműködéseken és az egyéni ismeretek meglétén is. Szebeni a beszélgetés során többször is említette Jem Bendell mára világhírűvé lett esszéjét, amely a mélyalkalmazkodásról szól (és amivel mi is részletesen foglalkoztunk). Ebben a megközelítésben óriási szerep jut a helyi közösségeknek: fel kell tudnunk készülni olyan helyzetekre, amikor egy katasztrófa után hirtelen a közelünkben élőkre, a szomszédjainkra leszünk utalva. 

Szebeni szerint az emberek többsége számára már ennek az élethelyzetnek az elképzelése is hatalmas kihívás, sokan vagyunk, akik nem is ismerjük a környékünkön élő embereket. Ennek az állapotnak a megváltoztatásához nagy szükség lenne a helyi vezetők munkájára is, de az ezzel kapcsolatos felkészülés Magyarországon gyakorlatilag sehol sem tart. 

Pedig mint Szebeni elmondta, még uniós forrás is lenne rá: kiírtak egy KEHOP-os pályázatot önkormányzatoknak 3,19 milliárd forintos keretösszeggel, ami egy klímaadaptációs stratégia összerakását, illetve a lakossági felkészülést és szemléletformálást hivatott segíteni, és épp nemrég, több mint egy évvel a kiírása után hirdettek eredményeket.

A magyar önkormányzatok munkáját segíthetné az is, hogy ismernék más európai városok ötleteit, gyakorlatait. Létezik több oldal is, ahol folyamatosan gyűjtik a máshol kipróbált ötleteket. A magyar önkormányzatok munkáját közelebbről ismerő Szebeni szerint viszont a legtöbb hazai településen nem foglalkoznak ilyesmivel, nincs idő és pénz hosszútávú tervekkel foglalkozni.