Képzeljük el, hogy egyszercsak egy újfajta, légúti megbetegedést okozó, cseppfertőzéssel emberről emberre terjedni képes vírus bukkan fel valahol a világban. Nem kell hozzá nagy fantázia most, amikor Kínában éppen vesztegzár alá vontak egy 11 milliós nagyvárost, Vuhant - illetve csütörtökön az egymilliós Ocsout (Ezhou) és a 7,4 milliós Huangkang (Huanggang) városát is, péntekre meg további öt várost, így összességében már mintegy húszmillió embert -, hogy megfékezzék egy rejtélyes, légúti megbetegedést okozó új típusú koronavírus terjedését.
Alighanem megkésve, mert a vírust már a hivatalos kínai tájékoztatás szerint is legalább 13 kínai tartományban mutatták ki, Kínán kívül pedig immár Thaiföldön, Vietnamban, Dél-Koreában, Japánban és az Egyesült Államokban is. A hivatalos kínai tájékoztatás szerint a halálos áldozatok száma már 25.
Ez a sajnálatos fordulat aligha lephette meg a Globális Felkészültséget Monitorozó Testület (GPMB) tagjait. A GPMB-t tavaly hozta létre az ENSZ főtitkárának felkérésére az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) és a Világbank, hogy szakértői elemzések alapján vázolják fel, mi várhat az emberiségre egy világjárvány elszabadulásakor.
A szakértők alapján semmi jó. A legszélsőségesebb forgatókönyvük szerint a világ államainak, politikai vezetőinek és bürokratáinak felkészültsége alapján egy pandémia akár 80 millió halálos áldozattal is járhat, és akár 5 százalékos globális gazdasági visszaesést is okozhat. "A felkészülést minden szinten gátolja a politikai akarat hiánya" - írták, hozzátéve, hogy bár egyes országok politikai vezetése arra érzékenyen reagál, ha éppen kirobban egy egészségügyi válsághelyzet és terjed a pánik, de békeidőben nem fordítanak kellő erőforrásokat arra, amivel megakadályozható volna, hogy egy járvány katasztrófává fajuljon.
Nem ők az elsők, akik erre figyelmeztetnek. Mint azt Laurie Garrett, a Pulitzer-díjas tudományos szakíró és a Council on Foreign Relations egykori világegészségügyi szakértője a Foreign Policy-n még tavaly szeptemberben közölt írásában felidézte, 1989 májusában az orvosi Nobel-díjas Joshua Lederberg amerikai molekuláris biológus tanácskozásra hívta Nobel-díjas társait és pár kiválasztott vírusvadászt. A tanácskozás akkor meredeknek tetsző felvetése az volt, hogy mi van, ha a modern orvostudomány mégsem oldotta meg még a vírusos fertőző betegségek problémáját, hanem valójában a vírusok szép csendben fejlődnek, mutálódnak a természetben, hogy aztán korábban sosem látott formákban tűnjenek fel. A háromnapos tanácskozás óráról órára vált egyre feszültebbé, ahogy szembesültek vele, hogy ez a felvetés nem is annyira légből kapott.
A tanácskozás eredménye felkeltette az Amerikai Tudományos Akadémia Orvostudományi Intézetének aggályait is, de annyira, hogy 1992-es jelentésükben a vírusok és más mikrobák okozta fertőzések felbukkanásának lehetőségét az Egyesült Államokat fenyegető kockázatként határozzák meg. Ez pedig elég volt hozzá, hogy Bill Clinton kormánya 1996-ban a nemzetbiztonsági kockázatok közé sorolja az újonnan felbukkanó fertőző betegségeket.
"Változott ettől bármit a helyzet?" - tette fel ez alapján a kérdést Garrett, hogy aztán meg is válaszolja: változott, de nem a javára. Például elképesztő számban fedeztünk fel azóta korábban ismeretlen kórokozókat, melyek közül csak egy volt a világszerte legalább nyolcezer embert megbetegítő, több mint nyolcszáz ember halálát okozó SARS. A WHO csak a 2011-18 közötti hét évben 1483 különböző járvánnyal kellett megküzdjön. Ennek a költségei is meredeken emelkednek: míg a 2003-as SARS pánik még csak 40 milliárd dolláros terhet jelentett a világgazdaságnak, a 2009-es sertésinfluenzajárvány már 50 milliárddal, a 2014-16-os nyugat-afrikai ebolajárvány pedig már 53 milliárd dollárral terhelte a világgazdaságot. Ezekkel szemben egy tényleges világjárvány, mint amilyen mondjuk az első világháborút követő spanyolnátha volt, akár 3000 milliárd dollárjába, a globális GDP 4,8 százalékába is kerülhetne a világnak.
A terhek ráadásul nagyon egyenlőtlenül oszlanának el, és nem a szegény országok javára. A GPMB számításai szerint a leggazdagabb országok, például az Egyesült Államok és Németország egy pusztító világjárványt is megúszhatna mindössze fél százalékos visszaeséssel, míg a szegényebbek - Indiától kezdve Oroszországon át Közép-Afrika teljesen legatyásodott államaiig - akár GDP-jük két százalékát is bukhatnák. Az ebolajárvány például 2,8 milliárd dollárjába került az érintett nyugat-afrikai országoknak, Sierra Leone GDP-je 20 százalékkal esett vissza 2015-ben.
Növekedtek a kockázatok is. A klímaváltozás kedvez a járványok terjedésének, a melegebb, párásabb klíma kedvező feltételeket teremt a kórokozókat terjesztő kártevők, például a szúnyogok, a kórházakban megtelepedő gombák szaporodásához, illetve befolyásolja a vándorló állatok vonulási útvonalait, eddig érintetlen területekre eljuttatva a szervezetükben megbúvó kórokozókat - és akkor az élőállatok szállításáról még nem is beszéltünk, ennek kockázatairól a minap írt Sarkadi Zsolt kollégám.
A GPMB jelentése alapján a legrémisztőbb része amúgy egy éppen zajló katasztrófával, a kongói ebolajárvánnyal foglalkozik. Megállapításaik szerint a járvány kirobbanásakor, 2018. augusztusában "napokon belül lefektették a hatékony válaszlépések alapjait. Az első hetekben minden korábbinál gyorsabban, felkészültebben, jobban felszerelve és a legtöbb forrással reagáltak a járványra az ebolajárványok történetében". De ezzel se mentek sokra. "A járvány kitartott és terjedni kezdett, 2019 júniusában már a szomszédos Ugandában is felbukkant, 2019 júliusára pedig elérte Gomát, Észak-Kivu fővárosát, ahonnan egy átszállással az egész világ elérhető már. A jelentés írásakor, tavaly nyár végén úgy volt háromezer fertőzöttje és kétezer halottja a járványnak, hogy a kirobbanásakor elvben mindent megtettek a megfékezésére.
Tény persze, hogy Kongóban rendkívüli nehézségekkel is meg kellett küzdeniük. Az országban gyakorlatilag évtizedek óta folyamatosan harcolnak, a helyiek mély gyanakvással fogadják a kívülről érkező segítséget, nem nagyon hajlandók együttműködni az állami egészségügyi hatóságokkal, és hát képzelhetik, hogy eleve milyen állapotban lehet a kongói egészségügyi rendszer. Ezekkel az adottságokkal azonban számolni kell, mégsem remélhetjük azt, hogy ha majd eljön a világjárvánnyal fenyegető kór, az egy rendezett államigazgatású, tökéletes egészségügyi ellátórendszerű országban robban majd ki.
A GPMB összességében hét pontban foglalta össze javaslatait:
"Ezek a javaslatok már mind léteztek valamilyen formában, némelyik már évtizedek óta. Már tartottunk itt" - írta erről Garrett. A pesszimista hangvétel indokoltnak tűnik, a GPMB maga is arra jutott, hogy a jelenleg rendelkezésre álló eszközök elégtelenek egy gyorsan terjedő világjárvány megfékezésére. "Nincs megfelelő befektetés a kutatás-fejlesztésbe, az innovatív vakcinafejlesztésbe és gyártásba, az antivirális szerekbe. Egy világjárvány megfékezéseinek költségeit a jelen finanszírozási rendszer képtelen volna fedezni" - írták.
Garrett végül arra jut, hogy az emberiség kollektívan elég hamar feledkezik el a pusztító világjárványokról. "Tudjuk, hogy lesz még szörnyű járvány - még ha talán nem is olyan léptékű, mint a spanyolnátha, vagy a pestis, de attól még szörnyű. Mégis, szakértői jelentéseknél talán többre lesz szükség ahhoz, hogy kollektív erőfeszítéseket tegyünk egy katasztrófa megelőzésére" - írta.