Több hónap összefeszülés után november 30-án jött el a pillanat Ausztrális és Kína viszályában, ami az utóbbi évek legcsúnyább diplomáciai balhéjává tette a két ország konfliktusát. A kínai külügyminiszter Twitterén egy olyan képet osztott meg, amin egy ausztrál katona késsel vágja el egy afgán kisgyerek torkát. Mellé ennyit írt

„Megdöbbentő, hogy ausztrál katonák afgán foglyokat és civileket gyilkolnak meg. Határozottan elítéljük az ilyen cselekedeteket, és követeljük a kivizsgálásukat”

Néhány nappal korábban, négy évig tartó belső vizsgálat után az ausztrál hadsereg beismerte, hogy katonáik 39 fegyvertelen afgán civilt öltek meg, a kínaiak a kitweetelt képpel erre utaltak. A képnek azonban semmi köze nem volt a valósághoz, az nyilvánvalóan durva hamisítvány, aminek elsődleges célja az ausztrálok kigúnyolása volt. Az ausztrál közvélemény és Scott Morrison miniszterelnök ennek megfelelően hevesen reagáltak, az utóbbi azt nyilatkozta, hogy

„ez egy hamis kép, szörnyű rágalom a nagyszerű védelmi erőinkkel, a férfiakkal és nőkkel szemben, akik több mint száz éve szolgálnak ebben az egyenruhában. Kétségkívül vannak feszültségek Kína és Ausztrália közöttt, de ezeket nem így kell megoldani.”

ELSŐ BARÁT

Ekkor már valóban több hónapja feszült volt a viszony az a két ország közt, amelyek éveken át a jó példát szolgáltatták arra, hogy igenis létezhet békés, kölcsönösen előnyös együttműködés a kínai diktatúra és egy nyugati típusú demokrácia közt. Amióta a Kínai Kommunista Párt (KKP) nyitott a piacgazdaság felé, és a kínai iparnak hatalmas mennyiségű nyersanyagra lett szüksége, Ausztrália nagyon fontos forrása lett ezeknek. Később a hatalmas kínai felvevőpiac a legváltozatosabb mezőgazdasági és élelmiszeripari termékeket importálta hatalmas mennyiségben Ausztráliából, a bortól a marhahúsig.

Nem túlzás azt állítani, hogy a 2000-es évektől kezdve folyamatosan szépen növekvő ausztrál gazdaság Kína nélkül közel ilyen szép pályát sem írhatott volna le. Az ausztrál emberek pedig a kínai ipar és a kínai fogyasztók megrendelései nélkül nem emelkedhettek volna a világ leggazdagabbjai közé.

2019-ben már messze Kína volt Ausztrália legfontosabb gazdasági partnere. Az ausztrál import 27 százaléka származott Kínából, ami pedig ennél is fontosabb, a szigetország exportjának 39 százaléka irányult Kínába. Ilyen mértékű gazdasági összefonódás ritka a világban, különösen egymástól több ezer kilométerre található országok esetében.

A két országot azonban nem csak külkereskedelmük kötötte össze. Ausztrália a kínai befektetők kedvelt célpontja, és, ami ennél is fontosabb, a kulturális kapcsolatok is egyre szorosabbak lettek. A 25 milliós Ausztrália lakosságának több mint 5 százaléka kínai származású, és ez a szám folyamatosan növekszik, köszönhetően elsősorban annak a 120 ezer kínai diáknak, aki ausztrál oktatási intézményekben, elsősorban egyetemeken tanul.

ELSŐ ELLENSÉG

Így utólag visszagondolva tulajdonképpen törvényszerű volt, hogy az a nyugati ország, amely elsőként alakított ki nagyon szoros kapcsolatot Kínával, elsőként is érzékelje a hátulütőit egy 1,4 milliárd lakosú, semmiféle ellentmondást nem tűrő diktatúrával kötött kvázi-házasságnak.

Már amikor a 2008-as pekingi olimpia előtt az olimpiai láng Ausztráliát is meglátogatta, látszott, hogy a két országnak összeegyeztethetetlenül eltérő nézetei vannak emberi jogokról és szólásszabadságról. És az is, hogy az Ausztráliában élő kínai kisebbség jelentős része, amely a testével és kínai zászlócskákkal védte a lángot a diktatúra ellen tüntetőktől, inkább Peking álláspontját osztja, mint Canberráét.

Az azóta eltelt bő évtizedben egyre gyakoribbak voltak az ilyen kulturális indíttatású összetűzések. Elsősorban azokon az ausztrál egyetemeken, ahol a KKP befolyása alatt álló diákok rendszeresen, hangosan és erőszakosan keresztbe tettek olyan kezdeményezéseknek, mint például a szolidaritás a hongkongi tüntetőkkel vagy az ujgurokkal. Az is egyre komolyabb gondot jelent, hogy a KKP egyszerűen megvásárol oktatókat és kutatókat, akik cserébe átadják nekik találmányaikat, felfedezéseiket.

Ezek a kellemetlenségek azonban eltörpülnek az olyan biztonsági veszélyek mellett, amiket a Kínával korán barátkozni kezdő ausztrálok az egész nyugati világban az elsők közt kezdtek komolyan venni. A legjobb példa erre az 5G technológia, amelynek kiépítésében a KKP által ellenőrzött nagy kínai cégek mindenhol nagy szeletet szeretnének megszerezni. A korán eszmélő ausztrálok már 2018-ban kizárták a saját rendszerük fejlesztéséből a két kínai cégóriást, a ZTE-t és a Huaweit, akkor, amikor Nyugat-Európában a politikai elit még egyáltalán nem vette komolyan, hogy milyen veszélyeket rejthet magában, ha hazájuk infrastruktúráját egy totális megfigyelőállamot kiépítő diktatúrára bízzák.

Szintén 2018-ban az ausztrálok elfogadtak egy olyan, a külföldi befolyás megfékezéséért hozott törvényt, ami teljesen egyértelműen a kínai terjeszkedés különböző formáit igyekezett megállítani. A kínai befolyástól félelem ekkor már az ausztrál közbeszéd része volt, a választók szavazataira ácsingózó politikusok egy része is rendszeresen elővette a Kína-kártyát, és időnként ártatlannak tűnő kínai beruházásokat is megakadályoztak az ausztrál bíróságok.

Mindezek ellenére a két ország továbbra is nagyobb bukkanók nélkül tudta folytatni kölcsönösen gyümölcsöző gazdasági együttműködését. Ausztráliába továbbra is ezrével érkeztek a kínai diákok, Kína is megmaradt az ausztrál mezőgazdasági termékek és nyersanyagok legnagyobb felvásárlójának, a politikusok pedig nem gördítettek mindezek elé akadályt, hiába tudták egymásról, hogy nem ugyanúgy látják a világot.

KINEK A JÁRVÁNYA???

A hangulat 2020 áprilisában változott meg végérvényesen, amikor Morrison miniszterelnök felvetette, hogy a koronavírus-járvány eredetét nemzetközi együttműködéssel kellene kivizsgálni.

„Teljesen jogos igény, hogy a világ független vizsgálattal tudja meg, pontosan mi történt, hogy ebből tanulva megakadályozhassunk egy újabb hasonló esetet”

– mondta Morrison, akinek hazájánál a világon kevés ország védekezett jobban a Covid 19-ellen.

A kínaiak, akik a vírus 2019 végi vuhani felbukkanása óta következetesen hárították a felelősséget a globális pandémiáért, és egyszer sem engedtek külföldi szakértőket a járvány epicentrumába annak eredetét vizsgálni, rendkívül agresszíven válaszoltak az ausztrál miniszterelnök felvetésére. A KKP tisztségviselői egyszerűen „politikai manipuláció”-nak nevezték Morrison ötletét, a párt véleményét diplomáciai finomkodás nélkül megíró pekingi propagandasajtó pedig ennél lényegesen nyersebben fogalmazott. A legnagyobb botrányt a Global Times szerkesztője kavarta, aki azt írta:

„Ausztráliával mindig baj van. Kicsit olyan, mint a Kína cipőjének talpára ragadt rágógumi. Néha keresni kell egy követ, amivel le lehet kaparni”.

Ezt természetesen további oda-vissza üzengetés követte, de ennél is fontosabb fejlemény volt, hogy a kínaiak rászánták magukat a tettekre is, ami ebben az esetben az ausztrál termékekre kivetett védővámokat, importtilalmakat jelentette.

BOR, HOMÁR, SZÉN

A következő hónapokban az ausztrál gazdaság – ami a járványnak köszönhetően 2020-ban egyébként is 6 százalékos csökkenéssel számol – újabb és újabb szegmensei szembesültek a kínai döntéshozók bosszújával. Mivel Ausztrália azon kevés ország közt van, amely többet exportál Kínába, mint amennyit importál onnan, egy nyílt kereskedelmi háborúnak inkább a szigetország lenne a vesztese. Ráadásul Kína néhány nyersanyagot leszámítva könnyen megtalálja a világpiacon az ausztrál termékek helyettesítőit, így Peking bátran keménykedhet.

Mindezek eredményeként 2020-ban többek közt az ausztrált bort, marhahúst, árpát, faipari termékeket és még a homárt is nehéz, lehetetlen, vagy gazdaságilag értelmetlen volt Kínába exportálni.

Az árpa esetében például a kínaiak 80 százalékos védővámot raktak az ausztrál importra, arra hivatkozva, hogy az ausztrálok dömpingárral próbálják elárasztani a kínai piacot. Canberrában ezt tagadják, és a WTO, a Kereskedelmi Világszervezet elé vitték az ügyet. Az ő döntésükre azonban akár éveket is kell várni, ami nem sokat segít azokon az ausztrál farmereken, akire most rárohad az árpatermés. Hasonlóan nehéz helyzetben vannak azok a homárhalászok, akiknek az áruját szintén kiszorították Kínából, aminek köszönhetően a homár ára Ausztráliában is annyira bezuhant, hogy nem is érdemes kifutni a tengerre halászni.

Külön említésre méltó az ausztrál bor esete, aminek a legnagyobb vásárlója Kína volt, ám most Pekingből 200 százalékos védővám kivetésével teljesen ellehetetlenítették a kínai exportot. Az ausztrál illetékesek igyekeznek mindenféle reklámkampányokkal az ő boruk ivására bírni a világ fogyasztóit, de egy 1,4 milliárdos piac elvesztését lehetetlen pótolni.

Még a bornál is nagyobb érvágás lehet az ausztrálok számára, hogy úgy tűnik, a kínaiak az ausztrál szénimportot is korlátoznák. Bár hivatalosan erről még nem jelentettek be semmit Pekingben, a már említett Global Times december 13-án arról írt, hogy az ezért felelős kínai állami szerv az ország szénüzemű erőművei számára engedélyezte, hogy a világon bárhonnan korlátozások nélkül vásároljanak szenet – kivéve Ausztráliából. Az biztos, hogy jelenleg több tucat ausztrál szénnel teli hajó nem tud kikötni Kínában, köztük olyan is, amelynek legénysége hónapok óta a nyílt tengeren rostokol. Morrison miniszterelnök arról beszélt, hogy amennyiben igaz az ausztrál szén kitiltásának híre, az mindkét ország számára előnytelen „lose-lose szituáció”, de ez sem hatotta meg Pekinget annyira, hogy legalább tisztázzák, mi a pontos álláspontjuk.

Morrison kicsit túloz, mert a kínaiak tudnak máshonnan is beszerezni szenet, és a kínai erőművekbe szállított szén nem olyan nagy szelete az ausztrál szénexportnak. Az azonban kétségtelen, hogy ez további eszkalációja a kereskedelmi háborúnak, és a szén kitiltása lényegesen komolyabb lépés, mint a homáré vagy akár a boré.

Szakértők szerint az igazi lose-lose szituáció az lenne, ha a kínaiak az ausztrál cseppfolyós gáz importját (ennek a világon Ausztrália a legnagyobb exportőre), vagy főleg a vasércét korlátoznák. Jelenleg Kína vásárolja meg az ausztrál vasérctermelés 80 százalékát, ami évente 74 milliárd dollárt hoz az ausztráloknak. Ennyit a kínaiak sehonnan máshonnan sem tudnának megvásárolni, az ausztrál vasérc nélkül egyszerűen leállna a kínai acélipar, és így a kínai és a világgazdaságnak az a része, ami a kínai acélra épül.

Erősen kérdéses, hogy Pekingben csak a példastatuálásért bevállalnának egy ilyen gazdasági visszaesést, ugyanakkor az is látszik, hogy az egyre agresszív kínai külpolitika, ha egyszer beindul, nehezen tudja magát visszafogni.

SÉRTŐDÉKENY FARKASOK

Hszi Csin-Ping 2012-es hatalomra jutása óta Peking az előző évtizedeknél lényegesen agresszívebben lép fel otthon és a világban egyaránt. Az ujgurok elnyomása, Hongkong fokozatos bekebelezése, a gazdasági terjeszkedés Afrikától a Balkánig mind ennek a folyamatnak a része. A globális nagyhatalmi álmokat kergető Kína azonban hiába izmosodik folyamatosan katonailag és gazdaságilag egyaránt, gyakran olyan kisebbségi komplexust és sértettséget tesz közszemlére, ami inkább kis kelet-európai országokra jellemző.

Két héttel a hamisított képes tweet publikálása előtt a kínaiak közzétettek egy 14 pontból álló listát, amiben felsorolták minden sérelmüket az ausztrálokkal szemben. A Huawei kizárása és egyéb kínai befektetések megakadályozása mellett ebben minden helyet kapott az ausztrál sajtó „barátságtalan és ellenséges” cikkeitől a biztonságpolitikával foglalkozó ausztrál kutatók „Kína-ellenes” megnyilvánulásain át egészen addig, hogy az ausztrál kormány „nemzetközi kereszteshadjáratot vezet” Kína ellen Tajvan, Hongkong és az ujgurok ügyében.

A kínai sértődékenység mellett az ország külpolitikájában egyre komolyabb szerep jut a „farkasharcos-diplomácia” fantázianévvel ellátott irányvonalnak. A név a Farkasharcos című kínai filmből ered, aminek címszereplője egyfajta Rambóként küzd a kínai érdekekért, mindenféle szabályra és törvényre fittyet hányva. A Hszi Csin-ping hatalomra jutása előtt inkább a színfalak mögötti diszkrét megállapodásokat preferáló kínai külpolitika talán azért is fordult ez a teátrális gyalázkodás felé, mert ha nemzetközi eredményeket nem is lehet vele elérni, a hazai közönségnek, különösen annak fiatal, online, nacionalista részének kifejezetten imponál, A híres tweetet közlő külügyi szóvivőt ez a farkasharcos-diplomácia jeles képviselői között tartják számon.

Ausztrália pedig ideális terepe az ilyen agresszív, a diplomácia határait feszegető konfrontációnak. Egyrészt a már említett, Kína szempontjából kedvező kereskedelmi mérleg miatt, másrészt mert az ország se nem elég nagy ahhoz, hogy visszahőkölésre késztesse a KKP-t, se nem olyan kicsi, mint a Pekinggel szintén egyre gyakrabban összeütközésben kerülő Új-Zéland, amivel packázva azért nehéz példát statuálni. Hiába van csak 25 millió lakosa, Ausztrália hatalmas, kontinensnyi ország, amit megleckéztetni komoly teljesítménynek tűnhet a globális közvélemény szemében.

Ausztrália fontos tagja az Öt szem nevű hírszerző közösségnek, amelyben mellettük az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Új-Zéland és Kanada oszt meg egymással hírszerzési adatokat. Így az Ausztrália elleni kereskedelmi-kulturális támadás kicsit olyan, mintha egy NATO-tagország ellen irányulna, és így tulajdonképpen az egész nyugati világot fricskázza. Pekingben nyilván tudják, hogy az igazi rivális, az Egyesült Államok ellen nem engedhetnek meg maguknak egy ilyen támadást, de a kisebb demokráciáknak ez komoly figyelmeztetés arról, hogy mire számíthatnak, ha megsértik Pekinget, vagy legalábbis Peking úgy érzi, hogy megsértették.

Az viszont Pekinget is elgondolkodtathatja, hogy hiába az április óta tartó kardcsörgetés, a farkasharcos-diplomácia, a bosszantó védővámok, az ausztrál kormány ettől még nem hajtott fejet Kína előtt. Ahogy a következő években fokozódni fog a nyugati országok és Kína szembenállása, úgy egyre valószínűtlenebb, hogy ilyen módszerekkel eredményt lehessen elérni egy demokratikus országgal szemben, ahol sem a politikusok, sem a közvélemény nem akar majd behódolni a nyílt fenyegetésnek.

Még ha Kína a totális kereskedelmi háborút is bevállalná, és a vasérc-importot is leállítaná, az sem lenne garancia arra, hogy az ausztrálok meghunyászkodnak. Ez a fajta nyílt zsarolás ugyanúgy megkeményíti annak elszenvedőit, mint mondjuk egy túszszedés. Ahogy Ausztrália, úgy Kína sem mutatja semmi jelét annak, hogy a mostani konfliktusban meghátrálna, de Pekingben ettől függetlenül lehet, hogy azt a tanulságot vonják le, hogy hiába lelkesíti a hazai közvélemény egy részét, a nemzetközi játszmákban talán érdemes a nyílt konfrontáció és a provokatív tweetek helyett visszatérni a hagyományos, diszkrét diplomáciához.