Tényleg a körforgásos gazdaság lehet a csodafegyver a klímaváltozás elleni harcban?

Rövid időn belül hatalmas karriert futott be a körforgásos gazdaság koncepciója: egy alapvetően inkább kritikai felütésű ötletből alig több mint egy évtized leforgása alatt kormányok, világszervezetek és vállalatok felkapott fenntartható fejlesztési módszere lett. Mára a körforgásos gazdaság Magyarországra is megérkezett, miután az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság a European Green Deal keretében elfogadott egy akciótervet a tagállamok számára, és Orbán Viktor már jelezte, hogy ehhez örömmel csatlakozunk, és lehet tudni, hogy a kormány a magyar hulladékgazdálkodás teljes átszervezésére készül.

Ugyanakkor a lelkes nyilatkozatok és elköteleződések között sokszor nem könnyű eligazodni, hogy mit is takar valójában a körforgásos gazdaság fogalma. Az EU-s stratégia például a fenntartható növekedéshez szükséges eszközként tekint rá, amelybe rengeteg minden belefér, és a témával foglalkozó kutatók a szakirodalomban 114 különféle definícióját találták meg a fogalomnak, melyek között nyilván akadtak egymással nehezen összeegyeztethető felvetések is.

Ezért ebben a cikkben még nem arra koncentrálunk, hogy Magyarországon hogyan fog megjelenni a körforgásos gazdaság (főleg mivel erről jelenleg eleve elég keveset tudni), hanem inkább arra, hogy mit is értenek ezen a fogalmon ott, ahol már tényleg alkalmazzák, illetve arra, hogy mennyire tűnik ez egy hatékony vagy elégséges eszköznek az ökológiai válság perspektívájából. A cikk első felében Horváth Bálint, a holland nagykövetség körforgásos gazdasági szakértője vezet be minket a koncepció gyakorlati oldalába, míg a második felében Pataki György ökológiai közgazdász, az ESSRG kutatója vet fel kritikai szempontokat az elképzeléssel kapcsolatban.

Régi felismerések újrahasznosítva

Az Európai Unió által megalkotott leírás szerint „a körforgásos gazdaságban használt termékek és alapanyagok értéküket a lehető leghosszabb ideig megőrzik; a hulladéktermelés és az erőforrás-felhasználás szintje minimális, az élettartamuk végét elért termékekben lévő erőforrások pedig bent maradnak a gazdaságban, az ismételt felhasználás révén további értéket teremtve”. Ez a leírás azonban még mindig nem ad elég pontos képet arról, hogy mit is takar ez a fogalom.

A körforgásos gazdaság fogalma körüli zavart segíthet feloldani, ha tudatosítjuk magunkban, hogy ez elsősorban egy gyűjtőfogalom, melyben számos régi koncepció és ötlet bukkan fel újra, sokszor újracsomagolt formában, állítja Horváth Bálint. A különféle megközelítésekben az alapján is lehet különbségeket felfedezni, hogy ki mekkora területre terjeszti ki a körforgásos gazdaságot. A leggyakrabban ipari, illetve hulladékkezelési-újrahasznosítási lehetőségként kerül szóba, pedig a koncepció számos képviselője szerint ennél sokkal több mindenre lehet alkalmazni: az építészettől a mezőgazdaságon át a pénzügyi rendszerekig a modern társadalmak minden szektorára kiterjesztenék ezt az elvet.

A holland nagykövetség körforgásos gazdasági szakértője beszélt arról is, hogy ahány ember foglalkozik a körforgásos gazdasággal, annyiféle kezdődátumot kötnek hozzá, de a koncepciónak van pár olyan egyértelmű fogalmi előképe, melyek most visszaköszönnek. Kezdve a 19. századból származó Jevons-paradoxonnal, vagyis azzal a felismeréssel, hogy minél hatékonyabbá válik egy erőforrás felhasználása, annál többet használunk fel belőle; vagy az externáliák 20. század elején felismert elméletével, mely szerint a termékek létrehozásánál nem csak a gazdasági, de a társadalmi és környezeti költségeket is figyelembe kéne venni. A 20. század második felében pedig egymást érték a jelentős felismerések, például a Növekedés határai-jelentés 1972-ből, melynek szerzői mindenkinél világosabban kimondták: nem képzelhető el végtelen növekedés egy véges erőforrásokból álló rendszerben.

A 70-es évektől berobbanó neoliberalizmus térnyerésével párhuzamosan ugyanakkor megjelentek azok az irányzatok is, melyek azt vizsgálták, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a gazdasági növekedést a környezeti fenntarthatósággal. A 80-as, 90-es években számos olyan, magát környezetinek nevező mozgalom jelent meg, mely a termelés hatékonyabbá tételére törekedett, de az erőforrások hatékonyabb felhasználása sokszor épp az erőforrások növekvő felhasználásához vezetett.

Ebben az időszakban alakult ki az ipari ökológia, melynek képviselői azt állították, hogy nem csak egy-két megoldást kéne ellesni a természettől, hanem a termelési rendszereinket a természeti ökoszisztémák alapján kéne átalakítanunk, hiszen az ökoszisztémában nincs hulladék: ami végtermék az egyik szervezetnek, az erőforrás egy másiknak. Ez az irányzat végül a körforgásos gazdasági koncepció egyik közvetlen előzménye lett, de olyan, a közelmúltban felkapott elméletekre is hatott, mint a Gunter Pauli-féle kék gazdaság koncepciója, mely szerint a természetalapú megoldások egyre nagyobb piaci előnyt biztosítanak a hagyományos üzleti modellekhez képest, vagy a bölcsőtől a bölcsőig elv, melyben már a termék létrehozásánál figyelnek arra, hogy az anyagokat később újra lehessen hasznosítani.

Felrúgni az elvesz-termel-eldob modellt

A körforgásos gazdaság képviselői ma már sokszor ugyan a gazdaság egészét szeretnék megreformálni, de az alapötlet az ipar felől született meg: mint Horváth meséli, a hagyományos, lineárisnak nevezett ipari termelésnek leegyszerűsítve a take-make-waste, azaz az elvesz-termel-eldob elv a sémája: elvesszük a természeti erőforrásokat, termelünk velük, majd az azokból készült termékeket hulladékként eldobjuk. „E gazdasági szemléletben a növekedés alapja, hogy hulladékká alakítjuk a természeti erőforrásainkat” – mondja erről Horváth, aki beszélt arról is, hogy a termelés szempontjából ennek a modellnek a nagy erénye az olcsósága volt: a fejlett országok számára a 20. század nagy részében az erőforrások többsége bőségesen rendelkezésre állt, a hulladéktól pedig könnyű volt megszabadulni.

Az olcsóság persze már a termelés e rendszerének terjedése idején is relatív volt: mi is foglalkoztunk korábban részletesebben Jason W. Moore ismertté vált elméletével, mely szerint a kapitalizmus a „négy olcsóság” révén tudta biztosítani fennmaradását és előrehaladását. A négy olcsóság, azaz az élelmiszer, a munkaerő, a nyersanyagok és az energia volt az a négy tényező, amit a nyugati kapitalizmus úgy vont be folyamatosan a termelésbe, hogy közben ezek árát csak korlátozottan térítette meg.

Horváth Bálint elmondása szerint az gyorsíthatja fel a körforgásos gazdaságra való áttérést, hogy a fejlett országokban a hagyományos, lineáris termelés mindkét végpontján egyre több gond adódik: egyrészt ma már abszolút a mainstream gondolkodás része lett, hogy a gazdaságaink véges erőforrásokra alapozva növekedtek, és ezt ebben a formában nem lehet fenntartani. Másrészt az elmúlt években kialakult egy globális hulladékkezelési válság is: egyre több fejlődő ország döntött úgy, hogy többé nem kívánja befogadni a fejlettebb országok hulladékát.

A legnagyobb változást Kína 2018-as döntése jelentette: ekkor közölték, hogy többé nem fogadják be a világ műanyaghulladékát. Addig a globális műanyagszemét 70-80 százalékát dolgozták fel Kínában, és a megelőző 30 évben a világ összes műanyaghulladékának fele náluk kötött ki.

A műanyagszemét befogadása évtizedeken át kapóra jött Kínának, Horváth elmondása szerint ugyanis ennek köszönhetően a tengerentúlra kínai árukat szállító hajók nem üresen indultak vissza, és ez is bevételt jelentett a kínai gazdaságnak. Így alakult ki az a torz rendszer, melyben egy amerikai államból sokszor olcsóbb volt Kínába küldeni a hulladékot, mintha a szomszéd államba tették volna. Sok ország éppen ezért fel se volt készülve arra a helyzetre, hogy a kínai hulladék-felvevőpiac megszűnhet. De közben Kínában is egyre nagyobb környezeti terhelést jelentett az odaáramló rengeteg szemét, és a kínai gazdaság fejlődésével egyre kevésbé voltak rászorulva arra, hogy mások műanyaghulladékát kezeljék. És bár Kína volt a legnagyobb felvevőpiaca a nyugati hulladéknak, közel sem az egyetlen, és a közelmúltban több fejlődő ország is jelezte, hogy nem kérnek többet a fejlett országok szemetéből, így a nemzetközi hulladékpiacok gyakorlatilag az összeomlás szélére kerültek.

Nem az újrahasznosítás a lényeg

A 70-es, 80-as években a nyugati országokban meghatározó volt az a szemlélet, hogy fenn lehet tartani a fogyasztást és a növekedést, csak jobban oda kell figyelni az újrahasznosításra. Nagy hazugsága volt ez az elmúlt 30-40 évnek, mondja Horváth, aki szerint ugyan akadt egy-két termék, amelyet tényleg hatékonyan lehet újrahasznosítani, például az alumíniumot, de a termékeink többségénél egyáltalán nem ez a helyzet: a használati tárgyaink egy jelentős része ugyanis olyan komplex matériából készül, amelyet hiába gyűjtünk, nem lehet érdemben újrahasznosítani.

Többek között e problémákat is felismerték a körforgásos gazdaság koncepciójának megalkotói, ennek ellenére a mai napig az egyik leggyakoribb félreértés, hogy ezt az ötletet sokan az újrahasznosítással azonosítják, pedig messze nem ez a leginkább preferált eszköze. A körforgásos gazdaság eszköztárát egy sorrendbe rendezett, tíz elemből álló listával lehet leírni, mely az angol fogalmak kezdőbetűi alapján a 10R nevet kapta:

• Refuse, azaz visszautasítás: A materiális fogyasztásunk és a termelés újragondolása és átalakítása, tulajdonlás helyett szolgáltatásként vesszük például igénybe a termékeket.
• Reduce, azaz csökkentés: Törekvés az anyaghasználat csökkentésére a termelésben, a fogyasztásban pedig törekvés arra, hogy ne vásároljunk olyan dolgokat, melyekre valójában nincs szükségünk, tudatosan vásároljunk kevesebbet.
• Renew, azaz megújítás: Úgy tervezzük újra a termékeket, hogy azok hosszabb ideig, illetve az eredeti rendeltetésük vége után is használhatók legyenek valami másra. Emellett újragondoljuk az eddigi termelési rendszereinket (pl. 3D nyomtatás bevonásával) és magukat az alapanyagokat is (pl. biológiailag lebomló alapanyagok használata).
• Reuse, azaz újrahasználat: Amikor csak lehet, vásároljunk használt termékeket, amit pedig mi már nem használunk, annak igyekezzünk új tulajdonost találni.
• Repair, azaz megjavítás: Amit csak lehet, igyekezzünk megjavítani, kisebb hibák esetén akár mi magunk, de ha az nem lehetséges, szervizben kérve segítséget.
• Refurbish, azaz felújítás: törekedjünk a termékeink felújítására, karbantartására, kitolva így az életidejüket.
• Remanufacture, azaz újragyártás: Kapjon nagyobb hangsúlyt az új termékek secondhand termékek alkatrészeiből való gyártás.
• Repurpose, azaz továbbhasznosítás: A termékeket igyekezzünk új, az eredeti rendeltetésükhöz képest más célokra felhasználni (pl. tejfölös dobozból váza, autó motorházából kanapé).
• Recycle, azaz újrahasznosítás.
• Recover, azaz visszanyerés: a hulladékok elégetése során kinyert energia hasznosítása.

És mint Horváth Bálint hangsúlyozza, a körforgásos gazdaság esetében a legtöbbet emlegetett újrahasznosítás ebben a hierarchiában az utolsó előtti helyen szerepel, míg a lista elején a materiális fogyasztásunk visszafogására felhívó javaslatok vannak. Ebben persze semmi meglepő nincs: a körforgásos gazdaságban alapvetően az anyag- és az energiaveszteség elkerülésére törekednek, és az újrahasznosítás az egyik leginkább anyagigényes folyamat, ráadásul ritkán fordul elő, hogy az újrahasznosítás során ne kéne még új, hozzáadott nyersanyagokat is felhasználni, maga a folyamat jelentős energiaigénnyel is jár. Sokkal hatékonyabb ennél, ha olyan termékeket kezdünk el használni, melyeknek hosszabb az életciklusa, és könnyebb megjavítani őket.

A körforgásos gazdaság egyik lényegi felismerése Horváth szerint az, hogy a fogyasztás dematerializálására van szükség. Hasonló elvek mentén született meg a sharing economy eredeti modellje is, és Hollandiában látványosan terjednek azok a vállalkozások, melyek már felismerték, hogy a fogyasztók jelentős részének nem a termékre, hanem a termék által nyújtott szolgáltatásra van szüksége.

Horváth több holland példát is említ: az Amszterdam-Schiphol reptér például már csak bérli a világítási rendszerét a Philipstől, és az együttműködésnek köszönhetően 50 százalékkal csökkent a reptér energiafogyasztása, így a költsége is. A TU Delft egyetem pedig a napfény átszűrődését és hűtést-fűtést szabályzó homlokzatot bérel az egyik épületén. De a hasonló bérlői lehetőségek már a háztartásokban is terjednek: van már lehetőség például mosógépet bérelni, azaz nem megvesszük a gépet, hanem havidíjat fizetünk érte. Ennek a modellnek az egyik előnye, hogy ha meghibásodik a gép, a vállalatnak kötelessége azt kicserélni, ezzel Horváth szerint a gyártó is abban érdekelt, hogy sokáig jól működő gépeket helyezzenek forgalomba.

A körforgásos gazdaság ötletét időnként világmegmentő ötletként adják elő, de Horváth szerint közben látni azt is, hogy erre a modellre áttérni egy szűkös erőforrásokkal rendelkező világban piaci racionalitásként is értelmezhető. Egy ideje egy holland céggel együttműködésben tart körforgásos képzéseket cégeknek, elsősorban kis- és középvállalatoknak, de időnként nagyvállalati klienseknek is. És mint meséli, már e nagy cégeknél is elkezdték beemelni ezeket az elveket a saját értékláncaikba. A nagy cégek számára ugyanakkor Horváth szerint az elsődleges kérdés legtöbbször még az, hogy az adott, számukra szükséges erőforrás mennyire van kimerülőben. Ahol jobban, és ez drágítja és bizonytalanabbá teszi a globális ellátási láncot, ott már nagyobb hangsúly jut a körforgásos gazdaság elveire.

A beszélgetés során felidézte, hogy volt egyszer egy nagyvállalati partnerük, akik számára felvetette, hogy az egyik erőforrásukat vissza lehetne forgatni egy körforgásos rendszerben, mire a vállalat képviselője közölte, hogy igen, de még nem éri meg, számukra még mindig olcsóbb új nyersanyagokkal termelni, mint a forgalmazott termékeket újrahasznosítani. Ugyanakkor a cég képviselője is úgy látta, hogy ez pár év múlva majd megváltozhat, és akkor elkezdenek foglalkozni ezzel a kérdéssel. Horváth szerint ez is csak egy példa a sok közül arra, hogy a körforgásos gazdaság nem feltétlenül a tudatos környezetgazdálkodás, sokkal inkább a piaci érdekek érvényesülése.

Mire lesz ez elég?

A vállalatok érdeklődése persze nem mostanában fordult a körforgásos modellek felé, csak a hangsúlyok voltak korábban máshol. Pataki György ökológiai közgazdász a körforgásos gazdaság fogalmi előképeként szintén az ipari ökológiát említette. Ez alapvetően egy mérnöki szemléletű koncepcióként született meg a hetvenes években, és a mellék- és végtermékként keletkező hulladékot próbálták meg visszacsatornázni a termelésbe, csökkentve a pazarlást. Ehhez a természetből merítettek inspirációt, hiszen ott nincs hulladék, és minden újrahasznosul egy körkörös rendszer elemeként.

Pataki elmondása szerint a korai ipari ökológusok egyik fontos felismerése az volt, hogy ezeket a változásokat nagyon nehéz egyetlen gyár szintjén megvalósítani, helyette gyárak együttműködésében érdemes gondolkodni: ami az egyik gyárból nem hasznos anyagként kijön, azt felhasználhatja egy másik üzem a saját céljaira. Az egyik első híres példa Kalundborgban, Dániában valósult meg a hetvenes évektől kezdve fokozatosan. A vegyipari és olajipari cégtől a haltenyésztőkön át a gazdálkodóikig a város termelőit összekötötték, hogy egymás hulladékát hasznosítsák, és minimalizálják a nyersanyag- és energiapazarlást.

Ezt akkor még senki nem hívta körforgásos gazdaságnak, de az alapelvek hasonlóak voltak, és az ipari parkok tervezésében hamar népszerűvé váltak az Egyesült Államoktól Európán át Japánig. Ebben a folyamatban Pataki elmondása szerint az önkormányzatok is lehetnek aktív szereplők, hiszen ha egy település vezetősége nem csak abban érdekelt, hogy minél több befektető érkezzen minél többet építve, hanem az is cél, hogy a helyi lakosság életkörülményei se romoljanak, akkor törekedhetnek arra, hogy olyan cégeket vonzzanak be, melyek képesek együttműködni egymással, jelentősen csökkentve a szennyezésüket.

Pataki szerint sok olyan lehetőség van, amire még mindig nem szokás gondolni: a csatornahálózatunk például folyamatosan energiát pazarol, és ezt is meg lehetne fogni. Mint mesélte, Koppenhágában van olyan lakóház, ahol ezt már megtették, és utána el tudták adni a hőt a szomszéd épületeknek is.

További növekedéssel nem fog menni

Azt senki sem vitatja, hogy az ipari ökológia képes lehet zöldíteni a termelés egyes szakaszait, de mint Pataki fogalmaz, ez alapvetően egy olyan mérnöki koncepció volt, amelyet a gazdasági növekedés fenntartásának eszközeként gondoltak el a kitalálói. Ez pedig az ökológiai közgazdaságtan szerint nem elég.

Mint Pataki György meséli, az ökológiai közgazdaságtan a nyolcvanas évek végén alakult ki önálló tudományterületként, amikor a legkülönfélébb területekről érkező kutatók (ökológusok, közgazdászok, szociológusok, fizikusok) összefogtak, mert úgy érezték, hogy a tudományok nem foglalkoznak kellően a társadalom előtt álló kihívásokkal. Mára az ökológiai közgazdaságtan hatalmasra duzzadt, rengeteg kutatóval és részterülettel, és az egyik alapvető állítsuk az, hogy a mainstream közgazdaságtan alkalmatlan az ökológiai problémák és így a klímaváltozás kezelésére.

Az ökológiai közgazdászok kiinduló tézise, hogy a bolygó a nagyobb rendszer, az emberi társadalom pedig a kisebb, és a rendszerelméletből is tudni, hogy ha a kisebb rendszer logikáját próbáljuk meg ráhúzni a nagyobbra, abból mindig problémák lesznek. Épp ezért kéne inkább megértenünk a nagyobb rendszer logikáját, és abba beilleszteni a gazdaságot és a társadalmainkat. Pataki szerint a klímaváltozással, vagy azzal, ahogy az emberi tevékenység miatt fajok tűnnek el a bolygóról, mára kiderült, hogy rendszerszintű a baj, és látjuk azt is, hogy ezt a mi rendszerünk okozza, így ennek radikális átalakítására lenne szükség.

Ehhez a gazdaság egy olyan új fogalmára is szükség lenne, amiben jelen lenne ugyan a piac, de nem ennyire dominánsan, nem ennyire leuralva az élet szinte minden területét, állítja Pataki, akinek az egyik fenntartása éppen az az Európai Unió körforgásos gazdaság-stratégiájával, hogy ebben továbbra is cél a „fenntartható vagy zöld növekedés” hajszolása. De a zöld növekedés mint olyan, teljesen nonszensz gondolat az ökológiai közgazdaságtan szerint: mert ha a nagyobb rendszer nem növekedhet, akkor a benne lévő kisebbnek se lenne szabad.

Az ökológiai közgazdaságtan Pataki elmondása szerint így a nemnövekedés mozgalmával összhangban állítja azt, hogy csökkenésre lenne szükség. Persze nem mindenkinek: a világ szegényebb országainak még lenne tere növekedni lakhatás, megfelelő táplálkozás vagy az alapvető emberi szükségletek terén, de a fejlett országok elitjeinek, és így egy átlagos magyar középosztálybeli háztartásnak már aligha kéne tovább növekednie.

„És idézőjeles ez a csökkenés, mert lehet, hogy a materiális igényeinket és a lábnyomunkat csökkentjük, de ettől még a jóllétünk, a boldogságunk nőhet” – állítja Pataki, aki felidézte, hogy a közgazdaságtan klasszikusai, Adam Smith-től John Stuart Millig mind azt mondták, hogy csak addig kell növekedni, amíg mindenkinek elég lesz az otthon, a táplálék, és kielégülnek az alapvető igények. Az ő növekedési vágyukat az táplálta, hogy óriási volt a szegénység a nyugati országok városaiban. „De azt gondolták, hogy amikor ezt majd sikerül felszámolni, akkor meg kell állni a növekedéssel, és teret kell adni a tudománynak, a művészeteknek, a boldogságnak. Ez volt az utópiájuk, mi pedig még mindig teperünk, hogy növekednünk kell” – mondja Pataki, aki kiemeli, hogy az ökológiai közgazdaságtan nagyon határozottan állítja, hogy van olyan, hogy elég. És szerinte ez az a gondolat, ami nem jelenik meg az uniós körforgásos gazdasági stratégiában sem.

Az ökológiai közgazdász hangsúlyozza, hogy ettől még az ipari ökológia és a körforgásos gazdaság is lehet egy hasznos koncepció, melyet semmiképp sem szabad elvetni. Csak alkalmazásuk során sokkal erőteljesebben kellene megjelenniük a társadalmi szempontoknak, érvényesülniük kellene a részvételi demokrácia elveinek, és a sérülékenyebb, kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek helyzete felől kéne megtervezni a rendszereket.

Ezek elsőre meglehetősen utópisztikus felvetéseknek hangozhatnak, de Pataki György elmondása szerint közel sem állnak annyira távol a mindennapi tapasztalatoktól, mint azt sokan gondolni szokták: a különféle kísérletekben, melyekben a részvételi demokráciát gyakorolják, rendre az derül ki, hogy az emberek kis, lokális szintekben gondolkodnak, tekintettel vannak a hátrányos helyzetekre, és gondolnak arra is, hogy közösségként mi lenne a jó számukra. És Pataki, aki közel két évtizede dolgozik uniós pályázatokon, beszélt arról is, hogy látni, hogy az Európai Uniót mennyire foglalkoztatja, hogyan lehet az emberek magatartását a fenntartható társadalom felé történő elmozdulás irányába alakítani, rengeteg pályázati kiírás szól erről.

Pataki azzal kapcsolatban nem optimista, hogy az EU végül mennyire akar majd a valóban húsba vágó kérdésekig eljutni, ugyanakkor szerinte az elmúlt év megmutatta, hogy sok emberben ott az igény, hogy egy másmilyen társadalomban éljen, a járvány a szolidaritás rengeteg formáját hívta életre. Ezeket az alulról építkező, demokratikusan felépülő, nem a piac logikája alapján működő megközelítéseket szokás mostanában a szolidáris gazdaság gyűjtőfogalmával összefogni (ezekkel nemrég részletes cikkben foglalkoztunk), és Pataki szerint leginkább arra lenne szükség, hogy az államok is hangsúlyosabban támogassák azokat a szolidáris vállalkozásokat, melyek nem kizárólag a saját haszonra koncentráló üzleti logika szerint működnek, hanem az élet minden formáját tiszteletben tartó társadalmakat építik.

„Az ökológiai közgazdaságtan nem azt mondja, hogy dobjuk el teljesen az ipari civilizáció vívmányait és a technológiát, hanem hogy állítsuk ezeket a valós igényeink szolgálatába. Rengeteg tudás gyűlt már össze arról, hogy hogyan kéne úgy átalakítani a rendszert, hogy fenntartható legyen, de a politika még mindig nem veszi ezt a kérdést elég komolyan. Pedig ez a toldozgatás-foltozgatás, amit a körforgásos gazdaság is jelent, önmagában nem fog elvezetni egy ökológiailag fenntartható, igazságosabb világhoz” – állítja Pataki György.

Beszélgetésünk során Horváth Bálint is beszélt arról, hogy a disszertációjához készített kutatásai során világos volt az összefüggés: azokban az országokban jelent meg már hangsúlyosabban a körforgásos gazdaság fogalma, ahol a legnagyobb problémát jelenti az erőforrások hiánya, illetve ahol a helyiek ökológiai lábnyoma a leginkább túlnőtt a valós lehetőségeiken. Szerinte ezekben a fejlett országokban azért jut egyre nagyobb szerep a körforgásos gazdaságnak, mert nincs más választásuk, muszáj dematerializálni a fogyasztásukat. És szerinte az a 20. század során meghatározó út is egyre kevésbé járható, hogy a fejlett, nyugati országok egyrészt fejlődő országokba telepítik a termelőkapacitásaikat (felhasználva azok erőforrásait), másrészt oda helyezik ki a hulladékaikat. Világszerte szigorodnak a munkavédelmi és környezeti szabályozások, a lebukások ma már komolyan tudnak ártani egy vállalat megítélésének, és egyre több fejlődő ország száll szembe azzal a felvetéssel, hogy a saját természeti erőforrásaik tönkretétele révén asszisztáljanak mások gazdasági fellendüléséhez.

Épp ezért Horváth szerint az EU országai tényleges átalakítási kényszer elé érkezhettek, azt azonban ő is az egyik legnagyobb kérdésnek nevezte, hogy vajon a körforgásos gazdaság alkalmas lesz-e arra, hogy egy új gazdasági paradigma alapja legyen, vagy pedig csak a növekedés egy új alternatívájaként fogjuk végül felhasználni.