A szexuális irányultság nem függ attól, hogy mit hallunk róla gyerekként

Kedden tapsolva szavazta meg az Országgyűlés fideszes többsége és a Jobbik frakciója a "pedofiltörvényként" ismertté vált törvényt, amely viszont sokkal többről szól, mint a pedofil bűncselekmények szigorúbb büntetéséről. A “pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról” című tervezet kimondja, hogy “az iskolai szexuális felvilágosítás nem irányulhat a nem megváltoztatása, valamint a homoszexualitás népszerűsítésére.” Hogy mindennek milyen hatása lesz a gyerekekre, fiatalokra és a társadalomra általában, arról a törvényt támogató és azt ellenző pszichológusokkal beszélgettünk.

Hagyjuk békén a gyerekeket?

Bagdy Emőke egyetért a kormány javaslatával, hogy ne legyenek az iskolákban a homoszexualitásra érzékenyítő programok. A klinikai szakpszichológus már a Meseország mindenkié című könyv kapcsán is az érzékenyítés veszélyét jelezte, és megszólalt a gyerekek szexuális felvilágosításának ügyében. Bagdy a múlt héten vette át a Polgári Magyarország Alapítvány díját Kövér Lászlótól. A 444.hu kérdésére azt mondta, nem ismeri pontosan, betű szerint a törvényt, de tudomása van a szándékról, amellyel egyetért: meglátása szerint az, hogy az iskolákban ne lehessen a homoszexualitással és szexuális kisebbségekkel kapcsolatos érzékenyítő foglalkozásokat tartani, nem általában a szexuális kisebbségek ellen szól,

„hanem azon szexuális kisebbségek ellen, akik olyan módon vannak ártalmára a személyiség fejlődésének, hogy a természetes folyamatból kimozdítva maradandó, traumatikus nyomot hagynak a személyiségben.”„Én teljesen elfogadó vagyok, ha valaki természeténél fogva más irányba orientálódó, soha nem fordulnék ellene, hiszen klinikus vagyok, és segítek is az ilyen módon sok esetben szenvedő személyiségen. Ezért csak azt tudom mondani, hogy azt az esélyt ne engedjük el, hogy a személyiség fejlődése legyen a maga természetes menetében támogatva. És ne legyen kitéve az úgynevezett szenzitív időszakokban más irányú vonzásoknak, ha azokat kívánatosként próbálnák számára feltüntetni, netán próbálkozások irányába terelni.”

Bagdy úgy tartja, a tudomány mai állása szerint nem lehet eldönteni, hogy a genetika és a környezeti hatások összefonódó történéseiben milyen az egyes tényezők aránya a nemi orientáció alakításában, milyen arányban hatnak az egyén pszichoszexuális fejlődésére, ezért a környezeti ráhatásnak nagyon komoly erőt kell tulajdonítanunk.

„Mindezidáig az emberiség történetében a természetes út, a többségi út a heteroszexuális biológiai orientáció. Ez az élővilág általános, evolúciós törvénye. A heteroszexuális fejlődés az, ami tudásunk mai szintjén biológiailag elég nagy mértékben programozott. Viszont mióta tudjuk a biológiai és környezeti tényezők epigenetikai összefüggéseit, azóta tudjuk, hogy a környezeti behatás bizonyos érzékeny időszakokban maradandó változásokat tud létrehozni. A maradandó változásokban lehetséges rossz irányú átnevelés, amely kárára lehet a személyiségnek.

A homoszexualitás Bagdy szerint boldogtalanság forrása annak, aki „ ekképp él a ma még többségében tartózkodó vagy elutasító emberi világban”. A homoszexuálisok attól szenvednek, hogy a társadalom nem elég toleráns, ezért bizonyosan átélik a másságot, amelynek lelki következményei vannak. Elsősorban a boldogságszintjük alacsonyabb, kívülrekesztettséget élnek át általában, és vágynak az elfogadásra. Rá is kell nevelnünk, „felnövesztenünk” a társadalmat az egyenlőség és testvériség szellemében erre, de nem abban a szenzitív életkorban, amikor az utánzó, követő magatartásra érzékeny a gyermek. Megvan az ideje a társadalmi szintű szemléletváltoztatás fokozatos nevelő megvalósításának, de szerinte ez későbbi életkorban lehetséges.

„Nagyon sajnálom, hogy a homoszexuálisok, ha már egyszer adva van az orientációjuk, nem kapják meg azt a lelki odatartozás-érzést a többségi világhoz, amit mindenki természetesnek érez.

Tehát például az orientáció nem képezi susmus tárgyát, nincs kirekesztés, megvetés stb., hanem tudomásul vesszük, hogy ilyen módon alakult az ő pszichoszexuális fejlődésük. De ne segítsük elő, ne tanítsuk ennek a másságnak a létrejöttét. Ne neveljük át a világot másfelé, mint amerre a természetes fejlődés üteme vinné az egyént. Az egyén saját fejlődési szabadságába való beavatkozásnak tartom a korai érzékenyítést, az áthangolást, átnevelést.”

„Ne érzékenyítsünk senkit sehogyan, a homoszexualitás mellett senki ne próbáljon semmiféle érzékenyítő befolyást gyakorolni, leghatározottabban ez a véleményem. Van természetes fejlődési út, ezt támogassuk. Ha valakit mégis másfelé visz ez az út, akkor fogadjuk el, ne rekesszük ki. Csak azokat, akik a gyermekek fejlődése, testi-lelki károsodása árán képesek ösztönéletet élni. Határt kell vonni a veszélyeztetés szerint, a pedofilokat a törvény erejével kell hatástalanítani. Meg kell védenünk a gyermekeinket. Mindenkit hagyjanak a saját természetes hajlandóságai szerint orientálódni szexuálisan.”

Érzékenyítés ≠ átnevelés

Máshogy látja a helyzetet Lászlóffy Julianna klinikai szakpszichológus, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciójának elnökhelyettese, aki szerint az iskolákból most törvénnyel kitiltott érzékenyítő programok a gyerekek nemi identitására, szexuális orientációjára nincsenek hatással, arra viszont igen, hogy mennyire tudnak nyitott, elfogadó felnőttek lenni.

Hogy nem az érzékenyítő, felvilágosító programok teszik a gyerekeket homoszexuálissá, azt a szakember szerint az is alátámasztja, hogy ez visszafelé sem működik.Számos országban voltak a közelmúltig melegek számára "átnevelő" táborok, reparatív terápiák, ezek viszont olyannyira nem működnek, hogy sok helyen ezek egykori szervezői nyilvánosan kértek később bocsánatot az itt megnyomorított fiataloktól. Az ilyen táborok, terápiák ugyanis a szexuális orientációra nem, legfeljebb a szexuális viselkedésre lehetnek hatással, vagyis hogy egy homoszexuális elnyomja ezt magában, és megpróbál heteroszexuális kapcsolatban élni. Ez viszont továbbra is ellentétben áll az egyén szexuális orientációjával, ami szorongáshoz, depresszióhoz, végső esetben öngyilkossági kísérletekhez vezethet.

A törvény ellen tartott hétfői tüntetésen is felszólaló szakember szerint az emberek nemi identitását vagy szexuális orientációját nem lehet módosítani, így a most betiltott programoknak sem volt ilyen hatása. Szerinte amit a szexuális orientáció kialakulásáról tudni lehet, az alapján nagyon nagy szerepet játszik abban a genetika, egypetéjű ikreknél például ha az egyik iker homoszexuális, akkor 50 százalék eséllyel a másik iker is az. A nemi identitás, vagyis hogy valaki cisznemű vagy transznemű, a pszichológus szerint esetenként már 3-5 éves korban kialakul, a szexuális orientáció pedig később, a serdülő korban, ami amúgy is egy szenzitív időszak, mert ilyenkor keresi mindenki, hogy ki is ő valójában. De ezek nem attól alakulnak ki, mert hall róla a gyerek, mert találkozik az LMBTQ közösségbe tartozókkal, vagy mert valaki elmondja neki, hogy vannak meleg és transznemű emberek, akiket ugyanúgy el kell fogadni, mint mindenki mást.

Az egyre inkább terjedő affirmatív pszichológiai irányzat szerint, amelyet az MPT LMBTQ szekciója is magának vall, a szexuális orientáció kialakulásánál sokkal fontosabb az, hogy mi támogathat minden embert abban, hogy boldogan tudjon élni. A homoszexualitásra már az 1970-es évek eleje óta nem abnormalitásként tekint a pszichológia, így nem az a lényeges kérdés, hogy mi okozza, hanem hogy hogyan lehet olyan világot teremteni, ahol az LMBTQ közösség tagjai teljes, boldog életet tudnak élni. Ilyen világot pedig a programok iskolai kiiktatásával, és úgy, hogy a gyerekeknek 18 éves korukig a törvény szerint büntetés fejében senki nem is beszélhet a homoszexualitásról, nem nagyon lehet teremteni.

Minél előbb, annál jobb

Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE PPK docense szerint minél fiatalabb korban történik a felvilágosítás, érzékenyítés, annál természetesebb lesz egy gyerek számára, hogy sokfélék vagyunk, és annál otthonosabban érzi magát a világban. Ez minden kisebbséggel kapcsolatban igaz: ha a gyereknek van egy mozgássérült vagy down szindrómás ovistársa, osztálytársa, akkor sokkal elfogadóbb lesz velük kapcsolatban, sokkal jobban érti, hogy az emberek nem mind egyformák. Ugyanígy, ha hamar szembesül azzal, hogy az embereknek sokféle nemi identitása vagy szexuális orientációja lehet, az ugyanezt a hatást fejti ki. Sokkal elfogadóbbá válik, ha fiatalabb korban találkozik ezzel a ténnyel. Azoknak pedig, akik maguk tagjai valamilyen kisebbségi csoportnak, sokkal könnyebb az identitásukat vállalniuk, ha ahhoz nem társulnak mindenféle sztereotípiák.

A szakértő szerint ha megvalósulna az, amit az elfogadott törvény célul tűz ki, vagyis hogy a fiatalok 18 éves korukig ne is találkozzanak a homoszexualitással mint jelenséggel, az nagyon káros lenne - elsősorban azokra nézve, akik nem érzik otthonosan magukat a heteronormatív identitásokban. Az ilyen fiatalok ugyanis “ufónak”, a normálistól negatívan eltérőnek érezhetik magukat, ami rendkívüli izoláltsággal, szégyenérzettel jár együtt. Emiatt van az, hogy az öngyilkossági kísérletek száma olyan magas a szexuális kisebbségekhez tartozók között. De persze a mai világban szinte elképzelhetetlen, hogy ne jusson el valamilyen információ a fiatalokhoz, viszont az, hogy erről nem szabad beszélni az iskolában, pontosan azt erősíti meg, hogy ez valami rossz és káros dolog. Az iskola nyilván nem a szocializáció egyetlen terepe, de nagyon fontos, hogy ott mit hall egy fiatal.

Persze felnőttkorban sem szűnik meg a tanulás, így akkor is lehet toleranciára nevelni, de minél később találkozik valaki egy kisebbség tagjaival, annál inkább kialakult nézetei vannak, és annál nehezebb valakit például toleranciára nevelni. Kende szerint ezért nincsenek szakmai érvek amellett, hogy később jobb az ilyenfajta érzékenyítés.