Nekrologikus reneszánszemberezés

„Óh, szent Isten, mind éltünkben, s mind holtunk idején
egyedül reményünk,
Te vagy éltünk, benned halunk, rajtad áll, minékünk
mikor légyen végünk,
Testünk romolván szent országodban
általad lészen gyönyörű éltünk.”
Balassi Bálint: Deo, Vitae Mortisque Arbitro

Elhunyt Horváth Iván irodalomtörténész, az MTA doktora, az ELTE professor emeritusa. És ezernyi más munkája, titulusa, projektje mellett: a 444-előd Index-előd iNteRNeTTo alapító szerkesztője.

77 éves volt.

És a legokosabb ember, akit valaha ismertem.

1995-ben találkoztunk először, Nyírő András gründolt szerkesztőségféleséget vagy féleségeket éppen az Intranszmas házban: még létezett az ABCD interaktív CD-ROM-magazin, születőben volt az iNteRNeTTo és gyűltek az „internetes világkiállítás” anyagai. Összejött két tucat ember, informatikusok, művészek, szociológusok, bölcsész kutatók, egy-két újságíró. De Iván, az irodalomtörténész professzor, a reneszánszkutató volt az egyetlen, aki évtizedek óta tudta már, hogyan kell, hogy érdemes magyar nyelvű tartalmat előállítani digitális platformokra. Nélküle nem lehetett nekikezdeni az érdemi magyar internetnek, többet tudott a digitális tartalomkészítésről, mint bárki az országban, már a hatvanas évektől számítógépeken és számítógépekkel dolgozott, benne volt a csapatban, amely Magyarországon először kapcsolt össze földrajzilag távol lévő komputereket (Szeged és Budapest között), az internet megjelenése előtt majdnem két évtizeddel; a világon elsők között épített irodalomtudományi adatbázisokat, az általa vezetett kutatócsoport úttörő számítógépes munkája, a Régi magyar vers repertóriuma 1979-ben jelent meg először, internetes változata (szintén világelső volt a műfajban, mármint az online irodalomtörténeti adatbázis műfajában) pedig 1993-ban. (Ebben az évben publikálta Tim Berners-Lee a ma ismert internet, a world wide web – www – kódját, és jelent meg az első webböngésző.) Sokat (és gyakran) idézett mondása volt, hogy az irodalomtudomány csak azóta nevezhető tudománynak, amióta számítógépet használ.

Ivánék Velencei-tó melletti (Pákozd?) telkén tartottuk az iNteRNeTTo alapító szerkesztőségi értekezletét, tulajdonképpen a név is itt ugrott be Nyírőnek (intenet és tó). Ekkor az ELTE professzora volt (Régi Magyar Irodalom tanszék, amit aztán hét éven át vezetett is), szerkesztette a 2000 című folyóiratot, dolgozott a Balassi-versek online kritikai kiadásán (szintén egyedülálló projekt volt, az adatbázis tartalmazott minden fennmaradt Balassi-szövegváltozatot, a versek alapjául szolgáló dalok verzióit, szövegeit), és ugye próbáltuk együtt kitalálni, hogyan is kéne internetes újságot készíteni.

Mondjuk megérne az is egy nagyobb informatikatörténeti/kommunkációelméleti/médiafilozófiai esszét, hogy mi lett a „tökéletes”, végtelen memóriájú, azonnali elérésű, örökéletű információtároló rendszerből: hiába guglizok elkeseredetten Iván régi cikkei, projektjei után, szinte semmit sem talál már. Hova lett például a régi zeneszerző és versíróautomatákról írt tanulmánya és a hozzá készített program? Eltűntek a régi iNteRNeTTo és az internetes „világkiállítás” anyagai. Nekem van ugyan egy másolt CD-m a szerverről kimentett mindenféle Linux-maradványokkal, cgi-könyvtárakkal, kibogozhatatlan HTML-törmelékekkel, de abból értelmes struktúra már nem lesz.

Munkatársaival sok száz évvel ezelőtt keletkezett magyar szövegeket kutatott föl, értelmezett, rendszerezett, egyik utolsó és a magyar irodalomtörténet szempontjából is nagy jelentőségű projektje a Pray-kódex kritikai kiadása még megjelenésre vár. Tudományos munkájából nagyon keveset láttunk és érthettünk, de hogyha mesélt vagy olykor cikket írt a kutatásairól, mindig lenyűgöző, fantasztikusan érdekes és érthető volt.

Az egyéniségében nem volt semmi professzoros. Szórakoztató, szellemes és – jobb szót nem tudok ide – lehengerlően intelligens fazon volt, alig vártam a következő szerkesztőségi megbeszélést, hogy halljam mesélni. Lendületesen, élvezetesen sztorizott, akár a középkori számítógépelődökről, technikatörténeti kuriózumokról, akár a XVI. századi hitvitázókról, az 1920-as évek amerikai mozihangrendszereiről, Furtwängler felvételeiről vagy éppen az ELTE bölcsészkar alagsori helyiségeiben illegálisan (értsd: az egyetem hivatalos informatikai szervezeteinek tudta nélkül) működtetett Linux-szervereiről. Irodalomprofesszorság mellett egy kicsit (nagyon) zenei és műszaki zseni is volt. Előbbit, mármint a zeneit mindig hevesen tagadta, már általánosba is Kodály-osztályba járt, magasan volt a léc.

Tulajdonképpen illett volna elkerülnöm, hogy ebben a nekrológban előforduljon minden idők egyik legostobább sajtókliséje a „reneszánsz ember”, de valószínűleg ő az, akinek az esetében valamennyire mégis megengedhető egy kis reneszánszemberezés, és nemcsak azért, mert a magyar reneszánszról kevesen tudhattak többet, mint ő.

A 444 elindítása után megkerestem, mert volt valami homályos tervem, hogy amolyan online folyóiratszerűséget vagy esszérovatot indítsunk a 444 alatt (tulajdonképpen ebból a tervből lett aztán, több iteráció, elhalás, újrakezdés, újratervezés után a Qubit), és hogy írna-e valamit, mondjuk, húszas évekbeli amerikai, tölcséres mozihangsugárzók restaurálásáról (hifista körökben nagy kultusza van a neten ezeknek az eszközöknek, és Iván is felújított több rendszert), beszélgettünk egy órát, hifiről, politikáról, újságírásról, aztán meghívott az egyetemre, hogy beszéljek valamit az elsősöknek (akkor már csak óraadóként, nyugdíjasként dolgozott). Ott, valami alagútszerű folyosón, a büfé felé mondta a mondatot, amit úgy tartok számon, mint a legnagyobb dicséretet, amit valaha kaptam. (Pontosan nem tudom visszaidézni, hirtelen és összetett kontextusban hangzott el, de lényeg az volt, hogy szinte minden 444-es és még néhány indexes – 2014-ben voltunk kábé – címen érzi a kezem nyomát.)

A cikkből sajnos nem lett semmi. A folyóiratból/esszérovatból sem, mindig elsodort valami újabb politikai feszkó, lejárató kampány, egzisztenciális para. Telefonáltunk még párszor, de én sem nyomtam a dolgot igazán.

Mostmár remény sincs rá, mindörökké hiányozni fog ez a hifihekkelős cikk vagy esszé a 444-ből, és még jobban az a – ide találjanak helyettem valami erősebb és lehetőleg közhelymentes jelzőt – műveltség, okosság, ami sugárzott Iván minden szavából.