Így lett Magyarországból Argentína

Éppen tíz éve „Így lesz Magyarországból Latin-Amerika” címmel írtam cikket. 2014 nyara-ősze már olyan messze van, akkorát változott azóta Magyarország, hogy a távlat szinte történelmi. Néhány hónappal voltunk Orbán Viktor második kétharmados választási győzelme után. Az Origót már bedarálták, Népszabadság még volt, KESMA viszont nem. Simicska Lajos még az ország második leghatalmasabb embere volt, Mészáros Lőrinc csak Felcsút gyorsan gazdagodó polgármestere, Tiborcz István pedig csak Orbán Ráhel férje.

Még nem volt egyértelmű, hogy milyen lesz a Nemzeti Együttműködés Rendszerének érett verziója – de jelek azért voltak bőven. Orbán Viktor 2014 júliusában mondta el híres tusnádfürdői beszédét az illiberális demokráciáról, ami hivatalossá tette, hogy a rendszerváltás magyar álma, miszerint itt valaha is Nyugat-Európa lehet, soha nem fog megvalósulni. Egyes vélemények szerint Magyarország a csúcsra már 1997-ben felért, onnan felfelé már nem volt út. Ennek egyértelmű jelei legalább a 2008-as nagy gazdasági világválság nyomán, de talán már a 2006-os őszi tüntetéssorozattal váltak láthatóvá. Ezekkel tört felszínre az a frusztráció, ami végül hatalomra segítette 2010-ben a Fideszt.

2014-ben így már csak az volt a kérdés, hogy ha nem Nyugat, akkor pontosan mi lesz Magyarországon. Az én megfejtésem Latin-Amerika volt. Abból indultam ki, hogy a történelem folyamán csak kétszer fordult elő, hogy a világ egy méretes szelete hirtelen függetlenné vált, és határozottan a nyugatias, demokratikus, kapitalista, liberális modell felé fordult: itt, Kelet-Európában a 20. század végén, és ott, a 19. elején. És azt feltételeztem, hogy ez a folyamat hasonlóan zajlik majd le különböző kontinenseken és évszázadokban, ezért érdemes az előttünk járó Latin-Amerika sorsát tanulmányozni.

2014-ben meg évekre voltunk a Magyarországon nagyjából 2018-ban végigsöprő vitától, ami a rendszert igyekezett definiálni-kategorizálni. Hibrid rezsim? Kompetitív autokrácia? Spin diktatúra? Én a cikkben periférikus demokráciának neveztem azokat a kelet-európai és latin-amerikai országokat, ahol a szabadpiaci kapitalizmus és a liberális demokrácia nem helyben fejlődött ki, hanem csak megkésve, a nyugati mintákat másolva terjedt el – szükségszerűen hiányosan és torzulva. Kvázi-történelmi távlatból visszatekintve a „periférikus” pontos volt, de a „demokrácia” helyett szerencsésebb lett volna valamilyen más szót használni. Ahogy az illiberálisozó beszédben Orbán, úgy én sem mertem kimondani, hogy ez alapvetően más. Bár a motivációnk meglehetősen különböző volt.

A két hasonló helyzetű, egyaránt több tucat országból álló régió közös vonásait viszont jól láttam:

• Mindkét helyen az eliteken belüli kultúrharc követte a felszabadulást, teljesen feleslegesen, viszont nagyon károsan.
• Ők az USA-t, mi az EU-t találtuk meg mint könnyen gyűlölhető nagyhatalmat.
• Latin-Amerikában is volt/van keleti nyitás, ami a mienkhez hasonlóan hazug, és szintén beláthatatlan következményei lehetnek.
• A latin-amerikai és a magyar politikai-gazdasági elit szinte kivétel nélkül bűnözőkből áll, már ha komolyan vennénk a saját törvényeinket.
• Ezeket a törvényeket a köznép sem veszi komolyan egyik régióban sem. Többek között ezért is néz el sok mindent a politikusainak.

Ez volt a kiindulópont, így már csak azt kellett végiggondolni, hogy mindebből mi következik Kelet-Európa és főleg Magyarország számára. A gondolkodást nagyban megkönnyítette, hogy 2011-13 közt másfél év alatt Latin-Amerika szinte valamennyi országát felkerestem egy hosszabb utazás során, és így bőven volt időm megfigyelni, hogy milyen egy érett periférikus demokrácia Bolíviától Hondurasig. Ezek a megfigyelések, valamint a korai NER mindennapjainak alapján nekem úgy tűnt, hogy Magyarországon az alábbiak fognak történni:

• Orbán Viktor rendszere akár évtizedekig is hatalmon maradhat. Nem olyan nehéz az, ha te írod a játékszabályokat – több latin országban is sikerült.
• Mivel a választások eredményétől nem kell tartaniuk, a hatalmon lévők egymást fogják marni egészen brutálisan.
• Periférikus demokráciákban a populizmus elkerülhetetlen, és a populizmus körforgásából szinte lehetetlen kitörni. Még a legjobb esély, hogy olyasvalaki jut hatalomra, aki mindent megígér, aztán inkább csak azt teszi, amit tényleg kell.
• Magyarországon is megjelennek majd a politikai dinasztiák. Most még ez visszataszítónak tűnhet, de eljön az idő, amikor Tiborcz István kívánatosabb külügyminiszter lesz, mint az aktuális csinovnyik.
• Lehet, hogy Orbánt egy nő fogja legyőzni. A buta és makacs erőpolitika hatékony ellenszere lehet a hasonlóan pusztító és hazug érzelgősség.
• A magyar oktatás borzalmas színvonala garantálja, hogy ebben az országban a többség mindig tájékozatlan és buta lesz, ezzel bebiztosítva a populizmus sikerét.
• Lesz majd egy szűk magyar elit, amely fáradhatatlanul ostorozza a fennálló viszonyokat, és amelynek mondanivalója senkit sem fog érdekelni. És egy valamivel kevésbé képzett réteg, amely mindig lelkesen kiszolgálja a hatalmat.
• A világszerte kihívásokkal küzdő középosztály Magyarországon gyorsan el fog vékonyodni, így a társadalmi különbségek egyre csak nőni fognak.
• A gazdagok mindent meg fognak tenni azért, hogy látható és láthatatlan falakkal bástyázzák körül életüket és birtokukat, és így a lehető legkevesebbet kelljen találkozniuk a szegényekkel.
• Lesz egy egységes médiabirodalom, ami a hírműsoroktól a telenovellákig egy politikai célt szolgál, nyomtatásban, tévében és az interneten egyszerre támadva.
• A magyar társadalom frusztráltsága egy idő után erőszakosságba csaphat át, hogy valahogy le lehessen vezetni a feszültséget. A mindenféle kisebbségeknek és főleg a cigányoknak akkor még rosszabb lesz.

Azt hiszem, nem kell szégyenkeznem a 11 pont találati aránya miatt, bár kétségtelen, hogy egy részükről még nem lehet eldönteni, igaznak bizonyulnak-e, avagy sem. Amiben tévedtem, leginkább azért tévedtem, amiért periférikus demokráciákról és nem periférikus autokráciákról beszéltem. A latin-amerikai példák alapján azt hittem, hogy Magyarországon a központi irányítás mellett lesznek egyéb erőközpontok, kiskirályok, viták a rendszeren belül. A NER azonban nem ilyen lett, hanem egy olyan caudillo-vezette rezsim, ami már Latin-Amerikában is kiment a divatból (bár azóta is voltak többé és kevésbé sikeres próbálkozások a feltámasztására). Orbán Viktornak a parlamentben fegyelmezettebb frakciója van, mint Szálasi Ferencnek.

2014-ben még furcsa volt arról beszélni, hogy Orbán Viktor és rendszere évtizedekig hatalmon maradhat. Bár a mexikói PRI, az abszurd nevű Intézményesült Forradalmi Párt 2000-ig tartó, 71 éves folyamatos uralkodása még messze van, 2024-ben már inkább abban furcsa hinni, hogy ez a rendszer belátható időn belül megbukhat. Hiszen ők írják a játékszabályokat.

Tévedtem, a rendszeren belül nincsenek brutális balhék, főleg nem nyilvánosan. Az egyetlen ilyen a G-nap volt 2015-ben, amikor Simicska Lajos, az ország legnagyobb hatalmú oligarchája nekiment a miniszterelnöknek, de ez is gyorsan kifulladt, miután kiderült, hogy Simicska semmiféle atombombát nem fog ledobni. A rendszer annyira fejnehéz, annyira jól zár, olyan jó a belső elhárítása, olyan rettegésben élnek még viszonylag nagy hatalmú tagjai is, hogy komoly marakodásra én a teljes végelgyengüléséig nem is számítok már.

Bár az utóbbi tíz év globális fejleményei alapján óvatosabbnak kell lennünk azzal kapcsolatban, hogy mit nevezünk populizmusnak, és hogy mennyire tartjuk azt csupán a periférián pusztító jelenségnek, Magyarország ebben az időszakban kétségtelenül mélyre jutott a populista örvényben.

A rendszeren belüli politikai dinasztiák megjelenésére nem láttunk még egyértelmű példát, de ez a meccs messze nem lefutott, és az Orbánt is aggasztó káderhiány csak egyre valószínűbbé teszi a dinasztikus politizálást. Az, hogy Orbánt egy nő győzheti le, végképp csak a távoli jövőben dőlhet el. Majd meglátjuk, hogy a tálib szinten férficentrikus NER gyengíti ennek az esélyét, vagy éppen hogy védtelen lesz, amikor felbukkan egy tehetséges magyar politikusnő.

A magyar oktatás ebben a tíz évben sokat romlott, ezt valamennyiünk szubjektív tapasztalatai és nemzetközi mérőszámok is megerősítik. Az alultájékozott, önálló gondolkodásra és cselekvésre, sorsuk jobbra fordítására képtelen társadalmi csoportok újratermelődése így garantált. Az önálló, cselekvőképes, de az országban teljesen súlytalan szűk nyugatos elit is a helyén van, akárcsak az a kaszt, amely szerényebb, de a rendszer szempontjából hasznos képességeit szívesen állítja annak szolgálatába.

A magyar középosztály sorsának alakulását sokan, sokféleképpen mérik, de abban mindenki egyetért, hogy ez a réteg, ami nélkül prosperáló demokrácia nem létezhet, az utóbbi tíz évben nem lett vastagabb. A társadalmi mobilitás csökken, ami nem meglepő annak fényében, hogy a jómódú magyarok látható és láthatatlan falakkal egyre inkább elszeparálják magukat szegényebb honfitársaiktól. Ennek két leglátványosabb terepe a magánoktatás és a magánegészségügy felfutása az elmúlt évtizedben.

Nagyon szépen sikerült eltalálni, hogy lesz az országnak egy egységes médiabirodalma. Naiv módon azt gondoltam, hogy ez, akárcsak a mexikói Televisa vagy a brazil Globo, a hatalommal szimbiózisban élő, de attól független konglomerátum lesz. Magyarországon semmiféle függetlenségnek nincs helye, különösen nem a rendszer szempontjából kulcsfontosságú propaganda irányításában.

Szerencsére abban tévedtem, hogy a magyar társadalom már 2014-ben is elviselhetetlen frusztrációja erőszakba csaphat át. Igaz, cserébe megkaptuk a spin diktatúrákban kötelező, az állami propaganda által buzdított szimbolikus-virtuális erőszakot, a hergelő- és alázókampányokat.

Abban is tévedtem, hogy az ostor a cigányokon csattanhat. A 2015-ös menekültválságot kevesen láthatták előre, így fel sem merült, hogy az Orbán-rendszer külső segítséget kap a gyűlölet becsatornázásához. Mivel a közel-keleti menekülteknek eszük ágában sem volt az EU egyik legkilátástalanabb államában maradni, tényleges erőszak nem történhetett azok ellen, akikről a rendszer azt hazudta, hogy „elveszik a munkát” és „nem tisztelik a kultúrát”. Jó kérdés, mi lesz most, amikor már maga a hatalom kénytelen más bőrszínű embereket importálni tömegesen.

A 2014-es cikk jó találati aránya annak köszönhető, hogy jó volt a kiindulópont. A posztkoloniális Latin-Amerika és a posztszovjet Kelet-Európa tényleg hasonló utat járnak be. Ki tudja, ha a muszlim világ valami csoda folytán varázsütésre megszabadulna vallásos és szekuláris diktatúráitól, és megpróbálkozna a nyugati típusú demokrácia felépítésével, talán ott is ilyen folyamatok zajlanának le az egyes országokban.

Ahogy az nyilvánvaló, ezek a folyamatok nem minden nyugatosítani próbáló országban játszódnak le egyformán, és a végkimenetelük sincs előre lejátszva. Bár tíz éve általánosságban írtam Latin-Amerikáról, azt azért én is láttam, hogy a periférikus spektrumon belül még bármi lehet:

„Hogy Magyarországra melyik latin-amerikai ország sorsa vár, ma még nem egyértelmű. A rendszerváltáskor kivívott szabadság lényege, hogy magunk dönthetjük el, mennyire visszük a nagyjából Nicaraguától Chiléig (Moldovától Csehországig) terjedő skálán. Annál többre nem pályázhatunk, mert éppen Latin-Amerika utóbbi 200 éve mutatja, hogy ez a maximum, és nyugatias jómód, nyugatias béke és nyugatias demokrácia nem lesz itt soha.”

Magyarország nem-nyugati kísérlete akkor még túl friss volt ahhoz, hogy meg lehessen tippelni, merre vezeti majd az országot. Bár, és ezt remélem, már az a cikk is sejtette, a rossz forgatókönyvek tűntek valószínűbbnek. Most viszont már eleget tudunk a rendszerről, amiben élünk, és amiben talán még évtizedekig vagy akár egész életünkben is élni fogunk. 2014-ben még csak ilyen párosításokkal viccelődtem, gondosan elkerülve Magyarországot:

„Kisméretű éltanuló fejlett IT szektorral? Costa Rica és Észtország. A nyugathoz ezer szálon kötődő kulturális kapcsolatokkal büszkélkedő óriás, tekintélyes felvevőpiaccal? Mexikó és Lengyelország. Szocialista szörnyszülött, a békéért cserébe honfitársait pénzzel tömő diktátorral? Venezuela és Fehéroroszország. Felhúzott orral a szomszédaival közösködni sem akaró, tisztességes kényelemben élő országocska? Chile és Csehország.”

2024-ben viszont már határozott vagyok. A legjobb pozícióból induló éltanuló, ami csak magának és rossz vezetőinek köszönhetően még regionális összehasonlításban is elképzelhetetlen mélységekbe küzdi le magát? Argentína és Magyarország.