Vérfagyasztó halálsikollyal áll meg a metró a Dózsa György útnál, a füléhez kapja a kezét az ember, Munch-pózba torzul, ahogy begördül 34 tonna szovjet-orosz rozsda, amit Tarkovszkíj soha el nem készült retroscifijének kidobott kellékei közül vásárolhatott meg Kádár János 72-ben, egy erősen túlvodkázott kiküldetés mezsdunaródníj eredményeként.

Lepattogzott zománc, felhajlott lemezek, hiányzó világítótestek. Az állomás falát borító koszos, horpadt fémburkolaton plakátolva sorban, félkövér groteszkkel:

ERŐS ÉS BÜSZKE, ERŐS ÉS BÜSZKE, ERŐS ÉS BÜSZKE, ERŐS ÉS BÜSZKE.

Hát hajtogasd csak, hátha elhiszed. Nem leszel vele előbbrébb. (Mondjuk hátrébb még lehetsz, ha igyekszel.) Erős és büszke. Nekem nem jutott volna eszembe, na. Inkább frusztráltnak és idegesnek mondanám, de nem vagyok egy Habony.

Ad notam: Private jetről nézvést megvolna az ország…

Azóta már tudjuk az ad abszurdumig vitt horribile dictut, miszerint létezik az a sperspektíva, ahonnét a magyar egészségügy világszínvonalúnak látható.

Büszke, büszke, büszke – minél többet mondogatod, annál hülyébben hangzik, olyan idegenszerűen prüszköl a fordított iksszel, üszkösen iszkol, piszkét piszkál. Plusz a szeksz, ugye, meleg büszkeség, hetero büszkeség etc és a satöbbi.

És tudom, tudom, de mennyire tudom, hogy nem szabad itt értelmet, logikát, racionális közbeszélést meg ilyen hülyeségeket keresni, de mégis, milyen szép már, hogy egy ekkorka kormányzati kampányban egyáltalán nem találni olyan állítást, ami csak egy kicsit is hihető volna. Vagy, hogy milyen má', az a izé, hogy mecsoda posztmodern fölénnyel lebeg a semmiben már a propozíció, miszerint „Minden idők legsikeresebb Nemzeti Konzultációja.” (Most Attól Függetlenül, hogy Igyekvő, de Nem Túl Okos Általános Iskolásként Csupa Nagybetűkkel Adjuk meg – Saját Magunknak – a Tiszteletet.) Ennél nem létezőbb állítás már aligha képzelhető el, mintha Schrödinger macskája megette volna Gödel-tételt, ez a kvantumpolitika maga, ellenőrizhetetlen, mérhetetlen, értelmezhetetlen, hullámtermészetű, végtelenben találkozik saját magával, és kaján vigyorral önfarkába harap. Mihez képest sikeres a micsoda? Mi itt a siker? Minden idők? Ki tudja megmondani, hogy most ez tényleg sikeres volt vagy sem?

A bulvársajtóból tudjuk, hogy Orbán régi trükkje ez: kitalálni mindig valami olyan versenyszámot, amit csak ő tud megnyerni. (Egy alpesi sítúra kedves kis történetét mesélte el a lapoknak Lévai Anikó: legyőzte a férjét egy síversenyen, de végül Orbán elintézte, hogy külön legyen férfi és női kategória.) Vagy eleve ő mondhatja meg, ki a győztes.

A Besenyő „Mindig Igazam Van” István tanácsai alapján kidolgozott nemzeti konzultáció („Állítsuk meg a Brüsszelt, kérem! Na de hát áll a Brüsszel, kérem? Áll a Brüsszel! Akkor? Igazam van vagy igazam van? Nem? De!”) a poszttrúsz, posztfakt, posztész, posztagy orbánizmus emblematikus (ejtsd: eNblematikus) álintézménye: se nem nemzeti, végképp nem konzultáció, el lehet rá költeni sokmilliárdot, mintha nem is lopnánk, de oda megy az, a kellő zsebbe, jól meg lehet szórni a proletárt pusztító propagandával, és cinikusan kifizettetni vele a cechet: nesze, paraszt, örüljél, mert nyertél, itt az eredmény, feketén-fehéren, baszott nagy WIN, és ordas nagy demokratikusság, hiszen meg vagyol kérdezve, vagy nem?! De! Igazam van vagy igazam van?!

Foglaljuk össze nem túl magas színvonalú, de rendkívül eredményes sítúránk tanulságait: a nemzeti konzultáció olyan népszavazás, amit mindig Orbán Viktor nyer meg. Botokat hón alá csapni – lesiklás.