Kínában pontosan tudják, hogy az idő nekik dolgozik

  • Erős üzenete volt, hogy egyedül Magyarország pekingi nagykövete nem írta alá az EU tagállamok nagyköveteinek tiltakozó jelentését Kína gazdasági és geopolitikai szuperprojektével, az Egy övezet, egy út kezdeményezéssel szemben. 
  • Igaz, a döntés jól illeszkedett az elmúlt évek kínai-magyar politikájába, aminek viszont eddig kevés gazdasági haszna volt, a nagy beruházások elmaradtak és a keleti nyitás sem hozott átütő sikert. 
  • A kínai gazdasági és politikai befolyásszerzés egész Európát érinti, és egyelőre nem látni a közös fellépés lehetőségét.  
  • Közben Kína évtizedeken belül a világ vezető hatalma lehet, és ehhez hatalmas ajándékot kaptak Donald Trumptól. 
  • Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Matura Tamással, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatójával. 

Április közepén derült ki, hogy az Európai Unió 27 tagállamának pekingi nagykövetei közös jelentésben keltek ki az új selyemútként is emlegetett gigantikus kínai beruházási és infrastruktúra-fejlesztési projekttel, az Egy övezet, egy úttal szemben, mert szerintük a kezdeményezés jelen formájában nem fér össze az EU alapértékeivel és igazából csak Kína számára előnyös. A jelentést egyedül a magyar nagykövet nem írta alá. 

Hogy mi állhatott e döntés hátterében, arról a Budapesti Corvinus Egyetemen oktató, Kína és az EU kapcsolatát kutató Matura Tamással beszélgettük. Mint elmondta, nem ez volt az első alkalom, hogy Magyarország az EU ajánlásával szemben a kínai álláspontot választotta: Orbán Viktor tavaly májusban Pekingben például aláírt egy dokumentumot, aminek az aláírását az EU nem javasolta, mivel olyan diplomáciai fordulatok szerepeltek benne, melyek később hivatkozási alapot jelenthetnek a kínai fél számára. Akkor viszont még nem a magyar kormányfő volt az egyetlen, aki Brüsszel javaslatával szemben lépett, korábban más déli, illetve kelet-közép-európai országok vezetői is tettek hasonlót. Ami a mostani nagyköveti kiállásban látványos, hogy most egyedül mentünk szembe 27 tagállam állásfoglalásával:

ez egy nagyon karcos kiállás, és Matura szerint érdemes azt a kérdést feltenni, hogy ez vajon inkább Kína mellett vagy az EU ellen szólt. 

Elsőre az is meglepő lehetett, hogy a többi közép-európai tagállam nagykövetei mind aláírták a jelentést, pedig ezek az országok is tagjai a 16+1 névre keresztelt, Kína és közép-kelet-európai országok között formálódó együttműködésnek. Ráadásul Csehországban például Miloš Zeman államfő közismerten elkötelezett a kínai nyitás felé.  

Mégis, az elmúlt években tapasztalni lehetett egy visszakozást a régióbeli országok között: szép és jó ez a Kína-Közép-Európa együttműködés, de Magyarországot leszámítva mindenhol máshol azt tapasztalni, hogy a politikusok elkezdtek óvatos kihátrálási lehetőségeket keresni. Ennek egyik oka egyértelműen a csalódás. Matura elmondása szerint most már hetedik éve zajlik ez a formális együttműködés a régió országai és Kína között, és a kézzelfogható eredmények nincsenek, mutatóba érkeztek csak kínai befektetések a térségbe. 

Fotó: Artur Widak/NurPhoto

A nyugat-balkáni régióban ennyiben jóval sikeresebbek a kínaiak: mivel azok az országok nem tagjai az EU-nak, nem áll rendelkezésükre uniós forrás, és ott valóban megvalósultak projektek, építettek például Duna-hidat Belgrádban és autópályát Montenegróban és Szerbiában is. 

Az EU-tagállamokban viszont rendre elmaradtak a beígért projektek: 2017 végén jelent meg egy elemzés, melyben részletesen összeszedték, hogy az elmúlt 8-10 évben az egyes országokban milyen befektetések merültek fel, és ezekből végül mi valósult meg. És az elmaradt befektetések listája sokkal hosszabb: Magyarországon is volt szó nyugat-dunántúli cargo reptérről, a Budapestet elkerülő V0-as vasútvonal megépítéséről, reptéri gyorsvasútról, a debreceni ipari parkba történő megjelenésről, és így tovább, de ezekből semmi nem lett. És hasonló a helyzet a régió többi országában is, Lengyelországban például különösen látványos kudarc volt a COVEC által elkezdett autópályaépítés, amit végül befejezetlenül hagytak ott. 

Az elmúlt két évben jelentősebb tőkét, másfél milliárd eurót fektettek be Csehországban, de a cseh elemzőknek az a meggyőződésük, hogy a kínaiak megvettek mindent, amit értek: sörgyárat, futballcsapatot, ingatlanokat, és nem volt mögötte befektetési koncepció, inkább a politikai befolyásszerzés lehetett a végső cél. Az országban a korábban kevéssé ismert olajipari vállalat, a katonai hírszerzési kapcsolatokkal is bíró CEFC fektetett be, melynek vezetője, Ye Jianming rögtön tanácsadója is lett Zemannak. Ebből idén márciusban lett komoly botrány, miután Ye-t őrizetbe vették Kínában korrupció vádjával. 

Az elmaradt beruházások egyik alapvető oka Matura szerint egy strukturális különbség lehet a két régió között: Közép-Európa országainak alapvetően zöldmezős beruházásokra van szüksége, melyek új munkahelyeket hoznak létre, ezenfelül pedig technológiára és tudásra. Ehhez képest az eredeti kínai elgondolás az lehetett, hogy a pénzügyi válság után likviditási gondokkal küzdő régiónak tőkére és infrastruktúrára lesz szüksége.  És Matura szerint persze jól hangzik, hogy legyen gyorsvasút Riga és Thesszaloniki között, de ha belegondolunk, hogy a Budapest-Belgrád vonal teljes költsége 2-3 milliárd euró között lesz majd, akkor felmerül a kérdés, hogy mennyibe kerülne a kontinenst keresztülszelő vasútvonal, illetve hogy lenne-e rá egyáltalán igény. 

A kínaiak kihagyták a tervezésből, hogy miért érné meg az uniós országoknak nagyjából piaci kamatozású hiteleket felvenni, amikor vannak vissza nem térítendő uniós alapok is infrastruktúra-fejlesztésre. A lengyel külügyi intézet, az OSW tavaly szeptemberben publikált egy jelentést, melyben arról írtak, hogy egyetlen közép-európai EU-tag ország sem fogadta el az infrastruktúra-fejlesztésről szóló kínai ajánlatot, kivéve Magyarországot. 

Ez lett a Budapest-Belgrád vasútvonal, ami valóban igazi win-win szituáció, de csak Kína számára: kétszer is nyernek rajta, hiszen az összes kockázat a magyar oldalon van, miközben az összes előny a kínaiaknál, és egyáltalán nem érthető, hogy ez a beruházás miért érné meg Magyarországnak. 

Döcögő keleti nyitás

A kínai-magyar kapcsolatok tágabb kontextusát a magyar kormány keleti nyitás-politikája jelöli ki. Matura szerint ezt nem lehet stratégiának nevezni, hiszen ahhoz léteznie kéne egy dokumentumnak, melyben le van fektetve, hogy honnan indulva, milyen eszközökkel élve, mit szeretnénk elérni. Ilyesmi viszont nincs, így csak a külügyminiszteri és miniszterelnöki nyilatkozatokból lehet összerakni, miről is szól a keleti nyitás: nagyobb külkereskedelem eléréséről, több befektetés bevonzásáról, és ezáltal az EU-tól történő függősség mérsékléséről. 

Matura szerint ezek teljesen racionális és támogatható szándékok, semmi mást nem csinál a magyar kormány, mint amit a nyugati országok csinálnak már évtizedek óta, a Volkswagen-csoport például 1984-ben települt be Kínába. Ennyiben a nyugati kormányok felől érkező kritikákban sokszor kettős mérce lapul: miközben ők maguk régóta és nagyban üzletelnek Kínával, az EU keleti tagállamaitól már nem néznék jó szemmel ezt. De mindettől függetlenül, az adatok azt mutatják, hogy a keleti nyitás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 

Az első, 2011-ben Budapesten megrendezett Kína-Közép-Európa találkozó óta Magyarországra csak nagyon minimális mértékben érkeztek kínai befektetések. Ilyen volt a BYD komáromi elektromos buszgyára, ami 20 millió eurós befektetést jelentett, ami nemzetgazdasági léptékkel nézve nem egy látható tétel. Az az állítás pedig, hogy Magyarország a közép-kelet-európai régióban a kínai tőke legnagyobb házigazdája, az tényszerűen igaz, viszont ehhez semmi köze a keleti nyitásnak: ez az óriási, kétmilliárd eurós működőtőke-állomány szinte egyetlen akvizícióhoz, a BorsodChem felvásárlásához kötődik, amiről viszont még 2009-ben született megállapodás, még ha 2011-ben is véglegesedett a tranzakció

Matura elmondása szerint a kereskedelmi adatokban látni némi növekedést, például az agrárium terén, itt akár évi évi több száz százalékos bővülésre is van példa, de ehhez az is kellett, hogy nulla közeli bázisról sikerült pár millió dolláros mértéket elérni. Az nem vitás, hogy a pár érintett agrár- és húsipari cégnek ez jó hír, de a magyar export egészét tekintve még mindig elég kis szeletről van csak szó. 

De ezen a téren egyetlen közép-kelet-európai ország sem tehetne csodát: a Kínába irányuló export döntő részét ezeknek az országoknak az esetében ugyanis a multinacionális vállalatok kivitele teszi ki. Hogy Magyarország esetében pontosan mekkora mértékben, azt nem tudni, mivel ez nem nyilvános adat, de Matura korábban egy 2012-es kimutatást  látott, és ott 92-93 százalék körül volt a multik részesedése az exportból. És nem sok okunk van azt gondolni, hogy ez az arány azóta jelentősen megváltozott volna. Persze ennek is van haszna a magyar gazdaság szempontjából, hiszen az Audi gyára munkát ad magyar embereknek, de azért azt látni kell, hogy ennek az exporteredménynek egy jelentős része nem nálunk csapódik le.

Kivárták a sorukat 

Kína közép-kelet európai terjeszkedése nem egy önálló projekt, hanem a jóval nagyobb léptékű, az új selyemútnak is nevezett Egy Övezet, Egy Út egy eleme. Az előzetes becslések szerint ez hétszer akkora infrastrukturális beruházás lehet majd, mint amekkora a Marshall-terv volt a második világháború után: a mostani tervek szerint 68 országot érinthet majd, és a világ lakosságának 65, a világ GDP-jének pedig 40 százalékát fedheti le az útvonala. 

Ahhoz, hogy Kína ennyire nyílt terjeszkedésbe kezdjen Afrikától Európáig, szükség volt egy évtizedeken át meghatározó külpolitikai doktrína feladására: a modern Kína atyja, Teng Hsziao-ping a kilencvenes évek elején a híres, „24 karakteres” külpolitikai intelmében hagyta örökül az országnak, hogy ne vállaljanak vezető szerepet, rejtsék el a képességeiket és várják ki az idejüket. Teng tudta, hogy az országa gyenge, és hogy ellenségek veszik körbe, ezért a legjobb, amit tehetnek, ha belülről építkeznek és nem törnek az élre. Nem véletlen, hogy Matura szerint messze Kína lett a legnagyobb haszonélvezője a kilencvenes évektől globálissá vált világrendnek, a washingtoni konszenzus világának: a szabadkereskedelem előnyeit és a globális stabilitást kihasználva zavartalanul fejlődtek az elmúlt évtizedekben. 

Hangcsou városában felépített Eiffel-torony, 2014 márciusábanFotó: Liang zhen/Imaginechina

Ebben a történetben a fontos retorikai váltás tavaly októberben jött el, amikor Hszi a Kínai Kommunista Párt XIX. kongresszusán elmondott három és fél órás beszédében nyíltan is kimondta, hogy Kínának sokkal aktívabb külpolitikát kell folytatnia, és a Kínai Népköztársaság századik évfordulójára, azaz 2049-re Kína vissza fog térni a világ politikai-gazdasági színpadának közepére. Ez kínaiul még áthallásosabb, hiszen az ország neve kínaiul Csungkuo, ami annyit tesz, hogy Középső Birodalom, és Hszi ezzel gyakorlatilag azt ígérte meg, hogy az ország visszatér eredeti rendeltetése szerinti helyére. Matura elmondása szerint a kínai mentalitásban erősen jelen van ez a gondolat: lehet, hogy az elmúlt 200-250 év a Nyugat felemelkedését hozta, de ez csak az idő kizökkenése volt, és idővel helyre áll minden a régi mederbe. 

Ezen felül volt egy még élesebb retorikai fordulat Hszi kongresszusi beszédében: Peking évtizedeken át tagadta, hogy lenne a washingtoni konszenzussal szemben egy pekingi út, hogy létezne a társadalmi berendezkedésnek és politikai-gazdasági viszonyoknak egy olyan modellje, ami kihívója lehet a nyugati modellnek. Hszi viszont most bejelentette, hogy létezik a kínai konszenzus. Sőt, azóta már arról is volt szó, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai tapasztalataikat nagyon szívesen megosztják más országokkal. Olyan országokkal, melyek úgy szeretnének gazdagodni és fejlődni, hogy közben nem feltétlenül akarják nyakukba venni a nyugati béklyót. Azaz az olyan dolgokat, mint az emberi jogokat, a jogegyenlőséget, a szabad piacgazdaságot vagy a demokráciát. 

„Ez talán egy még komolyabb kihívást jelent a Nyugat számára, mint Kína gazdasági felemelkedése. Olyan ez, mintha elkezdődne egy új hidegháború, egy ideológiai szembenállás két egymással konkuráló modell között, csak ez most annyival veszélyesebb, hogy szemben a Szovjetunióval, a kínai gazdasági modell sikeresnek tűnik” 

– mondja Matura, aki szerint ezért szeretik a kínai politikusok annyira Donald Trumpot is: remekül lehet rá hivatkozva amellett érvelni a fejlődő világ országaiban, hogy a Nyugat csak vergődik és Kínáé a jövő. De fontos szerinte hangsúlyozni, hogy amikor azt halljuk, hogy a kínai rendszer sikeresebb a nyugatinál, hiszen Kína sokkal gyorsabban fejlődik, míg a Nyugat stagnál, akkor érdemes észben tartani, hogy ez erőteljes csúsztatás: Kína egész máshonnan, sokkal mélyebbről indult be, és még bőven csak felzárkózik. 

„Majd a húszas évek végén, a harmincas évek elején, amikor a kínai gazdaság várhatóan beéri a magyar GDP-t, és még mindig azt látjuk, hogy gyorsabban képesek növekedni, mint más országok, akkor el lehet gondolkodni rajta, hogy esetleg sikeresebb modellről van szó, de most még korai erről beszélni.” 

Érdemes megemlíteni azt is, hogy ugyan a nyílt retorikai fordulat csak tavaly októberben következett be, de a kínai külpolitika már évek óta átalakulóban volt. Még az előző elnök, Hu Csin-tao alatt kezdődtek meg a regionális terjeszkedések, például a Dél-kínai-tengeren vagy a Kelet-kínai-tengeren. 

Európa elaludt

A stratégailag fontos tengereken zajló terjeszkedések sok hasonlóságot mutatnak az európai terjeszkedési módszerekkel: a kínai szereplők nem sietnek sehova, tudják, hogy az idő nekik dolgozik. Matura szerint jól szimbolizálható ez a gondolkodásbeli különbség azon a példán keresztül, 

hogy Kínában nem a sakk, hanem a go a népszerű stratégiai játék: ebben a játékban nem egymás figuráit kell leütni, hanem úgy kell elfoglalni pozíciókat, hogy mire az ellenfél feleszmél, már ne tudjon megmozdulni. 

Európában azt látni, hogy az elmúlt években sorra vásároltak fel kínai vállalatok kulcsfontosságú infrastruktúrákat. Főleg a kiszolgáltatottabb déli államokban jelentek meg kikötők, villamoserőművek tulajdonosaként, de betörtek már a nukleáris erőművek piacára is épp úgy, mint a vasúti infrastruktúrába. Az Európai Bizottság nemrég közölt becslése szerint ma már a nagy nemzetközi európai kikötök tíz százaléka van kínai tulajdonban. 

Az Egy övezet, egy út eredetileg még a Transz-csendes-óceáni Partnerség (TTP) és a Transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség (TTIP) ellensúlyaként indult, ahogy Kína is megpróbált gazdasági-kereskedelmi övezeteket létrehozni a gazdasága számára keleten és nyugaton. Trump óriási szívességet tett nekik azzal, hogy kiléptette az Egyesült Államokat a TTP-ből, gyakorlatilag tálcán kínálva fel Kínának Kelet-Ázsiát. 

Az új selyemút koncepciója azóta jelentősen kibővült, Kínának ugyanis számos szempontból előnyőssé vált ez a gigantikus projekt: egyrészt lehet általa a nyugati tartományok gazdaságát fejleszteni, exportálni lehet az építőipari kapacitásfelesleget, ugyanígy segít kihelyezni a belföldön már gazdaságosan nem befektethető pénzt, valamint szorosan kapcsolódik hozzá egy gazdasági-politikai befolyásszerzési lehetőség is. Közben pedig ellátási hálózatokat is fejleszthetnek maguknak. 

Matura szerint érdemes hangsúlyozni, hogy amit Kína csinál, az teljesen legitim nemzetállami stratégia: hosszútávon szeretnék biztosítani az ország működését. Akit kritikával lehet illetni, az éppen az európai vezetés, akik jelenleg nem tudnak felnőni ehhez a kihíváshoz. Miközben látni, hogy a kíniak évtizedekre előre terveznek, egyelőre a rövidtávú európai válaszok is elmaradtak. 

Hallani arról, hogy a német és a francia kormány azt szorgalmazza az Európai Bizottságnál, hogy fejlesszenek ki egy befektetési monitoringrendszert az EU-ban, amivel ki lehet szűrni a stratégiai szektorokban történő kínai felvásárlási kísérleteket, csak közben Matura szerint az okoz problémát, hogy még a német gazdaság sem egységes ebben a kérdésben: vannak szereplők, akik azért lobbiznak keményen, hogy senki ne avatkozzon közbe, ha ők üzletet akarnak kötni Kínával. Szimbolikus, de már bőven e formálódó protekcionista törekvések idején, idén februárban vásárolta meg a Mercedest gyártó Daimler 9,69 százalékát egy kínai üzletember

„A kínaiak kőkeményem kiismerték a kapitalista gondolkodásmódot, és ellenünk fordították. A kapitalista egyén úgy működik, hogy ha ötven százalékos felárat ajánlanak a részvényeiért, akkor azonnal eladja, és nincs egységes európai gondolkodás a hosszútávú hatásokról: hogy ha kiárusítjuk a kritikus technológiákat, akkor azt lemásolhatják-továbbfejleszthetik, és harmadáron eláraszthatják vele a piacot. Európában nincs meg ez a gondolkodás és az akarat a közös fellépéséhez”

– mondja Matura, aki szerint nem csak a felvásárlásokat, de az infrastruktúra-fejlesztéseseket is érdemes fenntartásokkal kezelnünk. Mert persze, lehet mondani, hogy csak Ázsiában kétezer milliárd dollárnyi befektetésre lehet igényt találni, de felmerül a kérdés, hogy az elmúlt évtizedekben a fennálló pénzügyi intézmények, mondjuk az Ázsiai Fejlesztési Bank vagy a Világbank miért nem fektette be infrastruktúrába ezt a pénzt. Nem lehetséges-e, hogy azért, mert ezek nem jó befektetések, és soha nem fognak megtérülni? 

Óriási esélye van annak, hogy tele lesz mérgezett hitelekkel a kínai rendszer, ahogy azt láthattuk is már mondjuk Srí Lankán: az adósságcsapdába került ország végül egy stratégiailag kiemelt jelentőségű helyen lévő kikötőt volt kénytelen átadni 99 évre kínai kezelésbe, ami miatt India máris attól tart, hogy középtávon kínai katonai támaszpont jöhet létre az országuk közvetlen közelében. 

„Kína nagyon jól terjeszkedik, és egyelőre nem látni, hogy a Nyugat tudna erre válaszolni. A nagy kérdés, hogy Európában, az amúgy is lassú  döntéshozatali mechanizmusban kialakul-e egy olyan kritikus tömeg, amely legyűri azokat a gazdasági érdekkapcsolatokat, melyek erősítenék Kínával a gazdasági kapcsolatokat. Ezt egyelőre nem lehet megmondani.” 

És közben azt is látni, hogy az európai országokban alig esik szó Kína gazdasági és politikai befolyásszerzéséről, és ebben a magyar sajtó is élen jár: Matura Tamás is tagja a három közép-európai ország, Magyarország, Szlovákia és Csehország médiájának Kína-képét figyelő Chinfluence projektnek. Kutatásuk során több ezer cikket vizsgáltak meg, és arra jutottak, hogy az elemzett országok közül a magyar közbeszéd a legpragmatikusabb és értékmentesebb. Míg Csehországban gyakran felmerülő kérdéseket jelentenek Kína kapcsán az emberi jogok helyzete, Tibet és a dalai láma ügye, addig ezekről nálunk szinte alig esett szó, a magyar sajtóban a kínai-magyar gazdasági kapcsolatok alakulása, illetve a kínai gazdaság helyzete volt a fő téma. 

Belső feszültségek is lehetnek

„Mindig azzal próbálom meg megvilágítani a kínai gondolkodásmódot, hogy 2010-ben Pekingben már évek óta állt a főváros városfejlesztési kiállítástere, amiben meg lehet nézni, hogy 2050-ig hogyan fog fejlődni a város: hova épülnek majd új negyedek, hova milyen metró fog közlekedni. Ez a szemlélet jellemző Kína globális szerepvállalására: nagyon magabiztosak, és abszolút megvan rá minden okuk, tudják, hogy az idő nekik dolgozik” – mondja Matura, aki kitért arra is, hogy ugyanakkor a kínai rendszer sem mentes az emberi tényezőktől: Hszi tavaly októberben jelentette be, hogy Kína modellként is megjelenik a többi ország számára a világ porondján, majd jött az idén március, amikor viszont úgy betonozta be magát az elnöki hatalomba, amire már évtizedek óta nem volt példa Kínában. Matura szerint ezzel rögtön vissza is vett a felkínált kínai modell értékéből, hiszen ez a fajta hatalomgyakorlási mód maximum a világ olyan részein lehet vonzó alternatíva, ahol eddig sem tartották követendő példának a nyugati liberális demokráciákat. 

Matura szerint elképzelhető, hogy Donald Trump felől érthető meg, Hszi miért döntött úgy, hogy nem akarja továbbadni a hatalmat 2022-ben: miközben a kínai vezetés tudta, hogy évtizedeken belül az élre kerülhetnek, arra nem számítottak, hogy ekkora ajándékot kapnak az Egyesült Államoktól, és Trump önként hátra fog lépni a regionális egyezségekből, felkínálva a vezető szerepet Kínának. Hszi pedig vélhetően nem akarja kiengedni kezéből azt a lehetőséget, hogy a történelemkönyvekbe úgy kerüljön be, mint aki alatt Kína tényleges vezető hatalommá vált. 

Ennek a döntésnek vannak viszont veszélyei is: a most felrúgott, még Teng Hsziao-ping által bevezetett hatalomgyakorlási mód ugyan nem volt demokratikus, de voltak benne fékek és ellensúlyok, melyekkel a párton belüli feszültségeket lehetett levezetni. Hiszen ha valaki nem is került vezető pozícióba, számíthatott rá, hogy évek múlva kurzusváltás jön majd, és akkor fordulhat a kocka. Hszi viszont szakított ezzel, és megteremtette a lehetőségét, hogy 2022 után egy harmadik ciklusba is belekezdhessen majd. Közben a párt környékén bőven akadnak ellenfelei, hiszen a korrupció elleni harc örve alatt sokakat kiszorított. A kínai belpolitika nagy kérdése épp az lehet a következő években, hogy mit tud kezdeni a pártvezetés a felgyülemlő belső feszültségekkel. 

Ha Kínáról van szó, a másik rendszeresen felmerülő kockázati tényező, hogy milyen állapotban van valójában a kínai gazdaság, mennyire stabil például a bankrendszere. A Foreign Policy épp márciusban közölt egy írást arról, hogy annyira óriási az ország és annyira korlátozott az információáramlás, hogy valójában senki nem tud semmit Kínáról, beleértve a kínai kormányt is. Jól példázza ezt a 2007-es történet, ami a Wikileaksnek köszönhetően vált ismerté: a jelenlegi miniszterelnök, Li Ko-csiang, akkor még Liaoning tartomány párttitkáraként saját indexet állított össze a GDP-ről, mert a hivatalos adatokban nem bízott. 

Ugyanakkor az elmúlt években a nyugati szakértők szerint is sokat javult a kínai adatok minősége, egy friss tanulmányában már a FED is elismerte a kínai GDP-statisztikák hitelességét. Ehhez kellett az is, hogy minőségileg jobb lett a kínai statisztikai hivatal munkája, de számítottak olyan tényezők is, hogy a tartományi pártkárderek előmenetelében nem a GDP, hanem a társadalmi jólét és a környezetvédelmi intézkedések számítanak nagyobb súllyal, ezért kevésbé is torzítják a helyi gazdasági adatokat. 

Ezzel együtt a kínai gazdaság állapotáról sokszor csak becsléseket ismerni. A hivatalos adatok szerint mindenesetre a GDP 270 százalékánál jár a teljes eladósodottság, és az államadósságuk viszonylag alacsony, és jelentős, 3000 milliárd dolláros devizatartalékuk van, de a helyi önkormányzatok és az állami nagyvállalatok óriási adósságokat görgetnek maguk előtt.

Problémát jelent az is, hogy míg korábban egy egységnyi hitel kiáramlása több mint egy egységnyi GDP-t termelt, ma már nincs ez így, ez is magyarázza a selyemút-projektet. Ráadásul ebben benne rejlik egy adósságspirál veszélye, mert a gazdasági növekedést egyes vélekedések szerint továbbra is csak az állótőke befektetések növelésével tudják fenntartani. 

Éppen ezért van szükség egy átrendeződésre Kínában: át kell térniük a belső fogyasztáson, innováción és tudáson alapuló gazdasági modellre. És ugyan vannak is bőven lépések, melyek ebbe az irányba hatnak, egy húszezer milliárd dolláros gazdaság esetében egy ilyen váltás évtizedekig is eltarthat. Ráadásul egy ilyen modellváltás a legtöbb országban szükségszerűen egy növekedési veszteséggel járna, ezt azonban a Kommunista Párt politikai okokból nem akarja felvállalni Matura szerint, ezért hitelből öntik a pénzt az infrastruktúrába és az állótőke-befektetésekbe.

„És reménykednek abban, hogy elég gyorsan tapossák a pedált ahhoz, hogy ne dőljenek el jobbra vagy balra.”