• Évről évre egyre több kínai befektetés és hitel áramlik az európai országokba. 
  
• Sok jel utal arra, hogy Kínának messze nem a gazdasági szempontok a legfontosabbak, politikai befolyást és nemzetközi támogatókat szereznek maguknak.
• Donald Trump politikai programja, hogy az Egyesült Államok globális vezető pozíciójának őrzése helyett a saját problémáira koncentráljon. Ez megkönnyíti az ambiciózus kínai vezetés dolgát.
  
• Az európai politikai elit pedig egyáltalán nem volt felkészülve erre az új helyzetre. 
  
• Magyarország az elsők között kezdett dörgölőzni, de eddig elég keveset profitált a kínai jelenlétből. 
  

Miközben a nyugat-európai politikai elit és a közvélemény az orosz beavatkozási kísérletekkel van elfoglalva, a felszín alatt egy sokkal jelentősebb és nagyobb léptékű beszivárgás is zajlik: Kína egyre nagyobb gazdasági és politikai befolyásra tesz szert Európában. 

Arról, hogy éppen a szemünk előtt alakul át a globális világrend, rengeteget lehetett olvasni az elmúlt egy évben. A Szovjetunió bukása után kialakult egypólosú világrend nem sokáig húzta, máris megrendült, az Egyesült Államok dominanciája visszaszorulóban, Donald Trump megválasztásával pedig az amerikai bezárkózás nyílt kormányzati programmá lépett elő. Az amerikai visszavonulás pedig komoly lehetőséget teremtett az egyre magabiztosabban terjeszkedő kínai vezetés számára; a 2017-es davosi Világgazdasági Fórumon Hszi Csin-ping gyakorlatilag be is jelentkezett a globalizált világ élére.

Kínát elsősorban gazdasági eredményei, rengeteg befektetni való pénze teszi alkalmassá a szuperhatalmi szerepre. A kínai gazdaság évtizedek óta elképesztő mennyiségű pénzt termel: a belső, lakossági fogyasztás szintje nagyon alacsony (bár némileg emelkedik), a külkereskedelmi mérleg óriási pluszban, tehát a kínaiak dolgoznak, exportálnak, és nem költik el a pénzt, hanem megtakarítanak. Az állam illetve a kommunista párt irányítota gazdaságban a megtakarított pénzekkel sem kezdhetnek akármit a vállalkozások, többnyire a (szintén állami kézben lévő) bankokban kell tartaniuk, Kína ezt a hatalmas pénztömeget fekteti be a világban. Eddig főleg az Egyesült Államokat hitelezték belőle, azaz amerikai állampapírokat vettek. A legnagyobb exportpiacukat hitelezték, hogy az még több árut vehessen. De ez a modell már alig tartható. A kínai pénznek új célpont kellett.    

Először a fejlődő világot, Afrikát és Dél-Amerikát célozták meg, többnyire olyan országokat, amelyek a nyugati intézményektől a magas kockázatok miatt nem nagyon kaptak hitelt. Ezekre a helyekre már évek óta ömlik a kínai tőke. A terjeszkedő szuperhatalom megjelent más kontinenseken, és fejlett országokban is: sikerült beférkőzniük az ausztrál politikai elitbe éppúgy, ahogy már a Vatikánban is akad olyan püspök, aki szerint a mai Kína társadalomképe passzol legjobban a katolikus tanításokhoz. 

Az új ázsiai szuperhatalom ma már annyira magabiztos, hogy az európai terjeszkedéssel is megpróbálkozik. A kínai gazdaság természetesen régóta fontos partnere az EU tagállamainak, de az utóbbi években mégis fontos változások mentek végbe a kapcsolatokban. Sokáig csak a jelentős kínai kereskedelmi többlet volt a meghatározó ebben a kapcsolatban, de a közelmúltban látványosan felerősödtek az EU országaiba áramló befektetések és hitelek, ezzel párhuzamosan pedig nőtt Kína politikai-diplomáciai befolyása is. 

A megváltozott geopolitikai helyzet pedig készületlenül érte a nyugati vezetőket. Két berlini székhelyű elemzőközpont, a Global Public Policy Institute és a Mercator Institute for China Studies január végén megjelent tanulmányában arra jutott, hogy az EU tagállamainak politikai elitje úgy kezdte elfogadni a kínai narratívákat és érdekeket, hogy közben azt sem gondolták végig, hogy ezek nem mennek-e szembe az európai országokban élő emberek érdekeivel. 

A tanulmány szerint miközben Peking tudatosan, előre kidolgozott stratégia mentén terjeszkedik a világban, az Európai Unió vezetői nem rendelkeznek egységes tervvel, ráadásul sokkal kisebb figyelmet fordítanak ezekre a folyamatokra, mint a Moszkva felől érkező esetleges fenyegetésre, holott a szerzők szerint a kínai befolyásszerzésnek közép- és hosszabb távon is jóval nagyobb jelentősége lehet. 

Minden tizedik európai kikötő kínai kézben van

Januárban derült ki, hogy egy kínai óriásvállalat vásárolta fel Belgium második legnagyobb kereskedelmi kikötőjét. De ez csak egyike volt a közelmúlt európai kikötővásárlásainak: a Foreign Policy részletesen összeszedte, hogy kínai nagyvállalatok hogyan vettek meg mostanában kikötőket Görögországtól Spanyolországon át Olaszországig. Becslések szerint mára az európai kikötők 10 százaléka van kínai tulajdonban. 

A kikötőfelvásárlások teljes összhangban vannak a gigantikus kínai terjeszkedési projekttel, az új selyemútként is emlegetett Egy Övezet, Egy Út kezdeményezéssel, ami az előzetes becslések szerint hétszer akkora léptékű infrastrukturális beruházás lesz a világban, mint amekkora a Marshall-terv volt a második világháború után. Ezek a projektek sosem csak az otthon befektethetetlen tőke kihelyezéséről szólnak, hanem a politikai befolyásszerzésről is. A legkonkrétabb példa erre Görögország: a pénzügyi válságba belerokkant országban tárt karokkal várták a beáramló kínai tőkét, cserébe pedig a görögök több esetben is készséggel képviselték a kínai érdekeket az EU-ban, akár ha a dél-kínai tengeren zajló kínai agressziót, akár a kínai emberi jogi sértéseket elítélő uniós határozat elgáncsolásáról volt szó. 

A már említett tanulmány szerzői szerint a kínai vezetés kettős célból igyekszik politikai befolyásra szert tenni Európában is: egyrészt a rezsim saját politikai stabilitását szeretné így biztosítani otthon, másrészt, hogy a kínai politikai és gazdasági berendezkedést a nyugati típusú liberális demokrácia reális kihívójaként, sőt felsőbbrendűként mutathassa be.

Építgeti azt a nemzetközi hálózatot, amely kész kiállni a Kína számára fontos geopolitikai célok mellett. Európai politikusok, üzleti vezetők, sajtótermékek, elemzőintézetek és egyetemek tagozódnak be ebbe a sorba.

Kínának kapóra jön, ha a nyugati országok kevéssé egységesek, ha az Európai Unió nem egy közösen határozó, stabil tömb, hanem széthúzó országok laza közössége. Erre a veszélyre Emmanuel Macron is felhívta a figyelmet januári pekingi látogatásakor. A francia államfő akkor a stratégiai európai szektorokba érkező kínai tőkével kapcsolatban azt mondta, hogy egységes európai fellépés kell ezen a téren, és hogy Kína soha nem fogja tisztelni az európai kontinenst, ha egyes tagállamok közben tárva nyitva hagyják az ajtóikat. 

Franciaország, Németországhoz hasonlóan, persze éveken át lelkesen fogadta a Kínából érkező befektetéseket. A fenntartások akkor kezdtek a felszínre törni, amikor a kínai tőke egyre látványosabban áramlott olyan kiemelt jelentőségű szektorokba, mint a közlekedés, a telekommunikáció vagy az információtechnológia. Az európai nagyhatalmaknak három komolyabb kifogása volt: egyrészt, hogy a befektetni akaró kínai vállalatok mögött szinte mindig a kínai állam áll, másrészt a gyanú, hogy ezek a vállalatok nem csak hagyományos befektetési céllal érkeznek, hanem sokszor a technológiához akarnak hozzáférni, harmadrészt pedig hogy meglehetősen egyenlőtlen a viszony. Míg az európai piacra jelenleg bárki beléphet, akinek van erre elég pénze, addig a kínai piac erős állami felügyelet alatt áll, és egy európai cégnek csak a politikai engedélyek birtokában lehet esélye megvetnie ott a lábát. 

Nem véletlen, hogy az elmúlt években Németországban komoly protekcionista mozgolódás indult meg, ami aztán uniós szintre is átszivárgott, és Jean-Claude Juncker tavaly már arról beszélt, hogy új eszközökre van szükség, amelyekkel meg lehet akasztani a stratégiai szektorokban a kínai felvásárlásokat. 

Csakhogy az idézett tanulmány alapján úgy fest, hogy pár kiemelt szektor védelme nem feltétlen lesz elég ahhoz, hogy a kínai befolyást mérsékelje. A GPPI és a Mercator Institute szerzői is az egyenlőtlen viszonyokra hívták fel a figyelmet: míg európai szereplőknek esélyük sincs arra, hogy a Kínában zajló társadalmi folyamatokat vagy közbeszédet bármilyen szinten formálják, látni, hogy az európai vezetők milyen engedményekre képesek Kínával szemben. Theresa May brit miniszterelnök kínai útján például úgy beszélt egy új aranykor eljöveteléről, hogy még csak utalás szintjén sem tért ki emberi jogi kérdésekre. May annyira jól teljesített, hogy a kínai állami média külön meg is dicsérte ezért. 

2016-ban Kína nem engedte be az országba a német parlament emberi jogi bizottságának vezetőjét, mert a kínai nagykövet hiába kérte, hogy mondja le néhány németországi (!) szereplését, illetve töröljön pár Tibetre utaló fotót és mondatot a saját honlapjáról. Michael Brand nem volt hajlandó együttműködni, később pedig úgy érezte, Németország nem sokat tett azért, hogy kiálljon mellette. Egy hónappal a kitiltása után Angela Merkel már Pekingben tárgyalt, mintha mi sem történt volna. (Szintén ez volt az az év, amelyben először lett Kína Németország legnagyobb kereskedelmi partnere.)

De a politikai hajbókolás mellett az is feltűnő, hogy például európai nagyvállalatok és kulturális intézmények hogyan felejtették el Tibet ügyét, ami néhány éve még slágertémának számított Nyugaton. 

Magyarország, az éltanuló 

Alapesetben Magyarország meglehetősen kis súlyú szereplő lenne ebben a történetben, az Egy Övezet, Egy Út terezett útvonalán gazdaságilag és politikailag is jóval fontosabb országok fekszenek hazánknál. Van azonban egy tényező, ami gazdasági súlyunkhoz képest mégis kiemel minket: Orbán Viktorhoz és kormányához kifejezetten közel áll a kínai autoriter állam által közvetített világkép. 

Mint a tanulmány fogalmaz, Orbán az a politikai vezető az EU-ban, aki szinte flörtöl a kínai politikai és gazdasági modellel, amelyet az EU-t éltető liberális demokrácia érvényes kihívójának tekint. A magyar miniszterelnök 2016 októberében egy konferencián fogadta a régióba érkező kínai delegációt, és arról beszélt, hogy

„ma már nyilvánvaló, hogy a világgazdaság súlypontja nyugatról keletre tevődik át, ezt ugyan a nyugati világban még szokás tagadni, de ez nem tűnik értelmes álláspontnak.”

Orbán kitért ekkor arra is, hogy Nyugat-Európa már csak stagnál, és Közép-Európa jelenti a jövő reményét, majd áttért mondanivalójának lényegi részére: hogy minket egyáltalán nem érdekel, milyen politikai berendezkedés van Kínában.

„A hagyományos nyugati gondolkodásmód szerint a Nyugat egy magasabb rendű eszmét és kultúrát képvisel, ezt különböző nemzetközi doktrínákban leírja, és elvárja, hogy a világ más térségei is ezeket elfogadják. Szeretném világossá tenni, hogy mi, magyarok nem vagyunk hívei a különböző politikai és gazdasági rendszerek exportjának. Mi azt valljuk, hogy ahány ház, annyi szokás, úgy gondoljuk, hogy minden nemzetnek megvan a maga saját karaktere, és ez sajátos és egyedi politikai rendszerekben ölt testet. És ezt illik tiszteletben tartani. Ezért a magunk részéről így tekintünk a kínai politikai rendszerre is. A kínai politikai berendezkedés a kínai népre tartozik, éppen úgy, mint ahogy Magyarországé a magyarokra. Senkinek sincs joga ebbe valamiféle önjelölt döntőbíróként beleszólni.”

Ez az álláspont konkrét cselekedetekben is megjelent. Az még hagyján, hogy az egykor Tibet mellett tüntető fideszesek pillanatok alatt felejtették el a kérdést, de a magyar kormány több nemzetközi fórumokon is határozottan a kínai érdekek mellett állt ki. 2016 nyarán komoly meglepetést keltett, hogy három ország megfúrta az Európai Unió közös határozatát a dél-kínai szigetvitáról. A már említett Görögország mellett Horvátország és Magyarország szavazott nemmel. 2017 márciusában pedig a kiszivárgott hírek szerint Magyarország fúrta meg, hogy az Európai Unió aláírjon egy közös állásfoglalást, ami a Kínában megkínzott ügyvédek és emberi jogi aktivisták mellett állt volna ki. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy a szöveget végül az EU helyett az egyes tagállamok külön-külön írhatták alá, és innen már jóval több ország hiányzott.)

Annak ellenére, hogy a régióban Magyarország elsőnek hirdette meg a keleti nyitás politikáját, egy 2017 végén megjelent elemzés szerint a rengeteg kínai befektetésről szóló nagy reményekből eddig nagyon kevés valósult meg. A Corvinus Egyetem kutatója, Matura Tamás által jegyzett fejezetből kiderül, hogy az elmúlt években nem nőtt érdemben az országba áramló kínai tőke, a legjelentősebb kínai projektről, a Belgrádot Budapesttel összekötő gigantikus vasúti fejlesztésről pedig egyáltalán nem látni, hogy az miért érheti meg Magyarországnak. 

Erről a vasúti fejlesztésről számos cikk is született az elmúlt években. Az világos, hogy Kína számára miért éri meg a projekt: egyrészt fontos vasúti összeköttetést jelent majd az Egy Övezet, Egy Út útvonalán, másrészt a projekt kínai hitelből, kínai kivitelezőkkel, magyar állami garanciavállalással épül, miközben a vasútvonal elkerül majd minden fontosabb magyar várost, és várhatóan elsősorban kínai tehervasutak használják majd. Mivel egyes számítások szerint a beruházás 2400 év alatt térülhet meg Magyarország számára, a kormány inkább egy évtizedre titkosított minden ezzel kapcsolatos információt. 

Kitér Magyarországra egy Kína és az EU viszonyával foglalkozó másik tanulmány, a Külkapcsolatok Európai Tanácsának (ECFR) tavaly decemberben megjelent írása is, amelynek fő megállapításai sokban összecsengnek az eddig idézettekkel. Két további szempontot érdemes még innen kiemelni: egyrészt hogy Európában elsőként éppen Magyarországon jött létre kínai think tank, amely nagyon fontos hídfőállása a soft power-alapú terjeszkedésnek, és ez a további EU-tagországok felé is bázisként szolgál; másrészt, hogy a magyar letelepedésikötvény-rendszer számos vagyonos kínaiak kínálhatott lehetőséget arra, hogy szabadon mozoghasson az EU-s piacokon. (A letelepedési kötvények legsikeresebb piaca éppen Kína volt, Rogán Antal ügyvédje sokmilliárd forintot kaszálhatott így.)

Egységesen a befolyásolási kísérletek ellen 

Ugyan más-más mértékben, de Európa szinte minden országára igaz, hogy a politikai elit, a gazdasági szektorok, a tudományos élet (elég csak a Cambridge Egyetem kiadójának majdnem-cenzúrájára gondolni), a sajtó és a civil társadalom mind ki van téve a befolyásolási kísérleteknek, és a tanulmányok visszatérő állítása, hogy egységes Kína-politikára lenne szüksége az Európai Uniónak, különben fennáll a veszélye, hogy a kínai hatások tovább erodálják a nyugati liberális demokráciák amúgy is nagy nyomás alatt álló intézményeit. 

Ezeket az intézményeket sok szempontból lehet ugyan jogos kritikával illetni, de jelenleg ezek szavatolják az olyan alapvető jogainkat, mint a véleményszabadság, a gyülekezési jog, a sajtószabadság vagy a szabad választások lehetősége, amelyek mind ismeretlen fogalmak a kortárs kínai politikai térben.

A GPPI és a Mercator Institute kutatói össze is szedtek pár konkrét javaslatot, amit szerintük érdemes lenne az európai politikai elitnek megfontolnia. 

1. Közös válasz kell

Európának jobban kell építenie a közös fellépésre. Ebben a nagyobb tagállamok felelőssége is jelentős: amíg Franciaország vagy Németország saját jogán kétoldalú gazdasági tárgyalásokat folytat Kínával, nehezen vetheti a kisebb kelet-közép-európai országok szemére, hogy 16+1 elnevezésű kezdeményezésbe tömörülnek, és akár az összeurópai érdeket aláásó módon fogadnak kínai befektetőket. 

A 16+1 előzménye egy 2011-es budapesti üzleti fórum volt, a formátuma sokban hasonlít a 2000-ben életre hívott Kína–Afrika Együttműködési Fóruméra. Az együttműködésnek Kína mellett 16 tagja van, a Balkántól a Baltikumig terjed a résztvevő országok sora, és fontos szempont, hogy nem minden ország tagja az EU-nak. Arról azonban nincs szó, hogy a 16 régiós ország közös aktorként lépne fel a tárgyalások során, az egyes országok külön-külön megállapodásokat kötnek a kínai képviselőkkel, akiknek nyilván kényelmesebb, ha évente egyszer minden környező országgal egy helyen tudnak tárgyalni. Ráadásul a beruházásokért az egyes európai országok ilyenkor egymással is vetélkedni kényszerülnek, még aszimmetrikusabb helyzetet teremtve a tárgyalóasztalnál. 

Szintén árnyalja a képet, hogy Kína 2015 óta évente lenget be egy 11 milliárd dolláros hitelkeretet és egy 3 milliárd dolláros befektetési alapot, anélkül, hogy ebből azóta bármit folyósítottak volna, és nyugati elemzések szerint az egész tűnik inkább egy olcsó lekenyerezési trükknek, mint tényleges befektetési projektnek. 

2. Brüsszelnek alternatívát kell kínálnia a kínai tőkével szemben

Az EU nem állhat le azzal, hogy támogassa a szegényebb tagállamokat és a környező országokat. Egyelőre ebben nincs hiba, a legtöbb tőke még mindig az EU-ból érkezik a tagországokba és környező régióba, de szükség van arra is, hogy a még nem tag országokban zajló Egy Övezet, Egy Út-fejlesztések is a lehető leginkább összhangban legyenek az EU érdekeivel. 

Ennek a kérdésnek persze Magyarországról nézve is van jelentősége: Orbán Viktor épp nemrég közölte Berlinben, hogy egyrészt a V4-országok 2030-ra utolérik majd a nyugati ipari országokat, ehhez azonban további infrastrukturális fejlesztésekre lesz szükség, és

„amennyiben az Európai Unió nem tud pénzügyi támogatást adni, Kínához fordulunk”.

Ami persze jól hangozhat elsőre, de pont a Budapest-Belgrád vasútvonal története mutatja meg, hogy mekkora különbség van a Brüsszel, illetve a Peking felől érkező fejlesztési pénzek felhasználási lehetőségeiben. 

3. Figyelni kell a befektetéseket 

Az EU-nak és tagországainak ellenőrizniük kell az EU országaiba irányuló befektetési kísérleteket, és fel kell tudni lépniük, ha komoly közérdekkel bíró szektorokba (energetikától a sajtóig) vásárolna be olyan szereplő, amely mögött állami aktorok állnak. Ugyanígy, a politikai pártok EU-n kívüli finanszírozását be kell tiltani az egész unióban a tanulmány szerzői szerint.

4. Védekezni kell

Az EU-nak hatékonyabb cyberbiztonsági és hírszerzési képességekre van szüksége, a tagállamok hírszerző ügynökségeinek közös munkával kell feltárnia a kínai befolyásolási kísérleteket. Külön fontos, hogy az ilyen befolyásolási kísérletek potenciális célszemélyeit tájékoztassák ennek lehetőségéről: politikusoknak és a tudományos élet szereplőinek érdemes például külön felvilágosító alkalmakat tartani. 

5. Ne essünk át a ló túlsó oldalára

Fontos, hogy miközben az EU közös válaszokat keres a Kínai Kommunista Párt befolyásolási kísérleteinek kivédésére, az semmiképpen ne irányuljon a kínai állampolgárok vagy a kínai kultúra ellen. Sőt, az EU tagállamainak támogatást kell nyújtani azoknak az EU-ban élő kínaiaknak is, akiket hazájuk azzal üldöz, hogy álljanak a kínai állami propaganda szolgálatába. 

Messze még a vége 

Egyáltalán nem biztos, hogy a szemünk előtt zajló hegemóniaváltás teljesen zökkenőmentesen lesz. A kínai gazdaság növekedése az utóbbi években lassul, az ország súlyos belső eladósodottságal küzd, öregszik a lakosság, az összes fontos gazdasági szereplő pedig szigorú állami ellenőrzés alatt áll. 

Az USA hátralépése biztos, hogy sokat segít a kínai ambicióknak. A kínai vezetés nyíltan ugyan sosem hangoztatta, de hatalmas ajándék volt nekik, hogy az Egyesült Államok visszalépett a csendes-óceáni térség szabadkereskedelmi egyezményétől, felkínálva a terepet Kínának. Az USA csökkentette szerepét az ENSZ-ben is, közben Kína ma már több békefenntartót delegál a világszervezetbe, mint valaha. Kína formálja az afrikai országok közös fórumát is (még ha ki is derült azóta, hogy az ajándékba adott székházat rendesen bepoloskázták.)

Egy apró, de szemléletes példa, hogy tavaly októberben a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szervezésében 40 ország miniszterei találkoztak Marrakesben, hogy kereskedelmi kérdésekről tárgyaljanak. A beszámolók szerint míg az USA egyetlen tisztviselőt küldött, aki gyorsan elmondott egy beszédet, majd távozott, addig a két napon át zajló rendezvényen nem volt olyan ülés, megbeszélés vagy előadás, amin ne lett volna benn legalább egy kínai képviselő.  

És míg 2000-ben az USA gazdasága a világgazdaság 31 százalékát tette ki, mára ez az arány 24 százalékra csökkent. Kína gazdasága 2000-ben négy százalékot tett ki, ma 15 százalékot. Ha ez a trend folytatódni tud, több mint egy évszázad után fordulhat majd elő, hogy a Föld legnagyobb gazdasága egy nem demokratikus ország lesz. Ahogy Evan Osnos fogalmaz a New Yorkerben megjelent óriáselemzésében, ezáltal Kínának jóval nagyobb szerepe lesz abban, hogy világszerte alakítsa olyan tényezők sorsát, mint a szólásszabadság, a szabad választások vagy a szabad internet. 

Ráadásul Kína rengeteget fektet be olyan területekre, ahonnan az Egyesült Államok épp látványosan kivonul, és amelyek éppen a jövő gazdaságának alapjait jelenthetik majd: a robotika, az AI vagy akár a géntechnológiák területén is ömlik a pénz a kutatás-fejlesztésbe, Kína már agyelszívásba is kezdett nyugatról. 

Fenti kép: DANIEL REINHARDT/dpa Picture-Alliance/AFP