Előttünk a kor, amiben az emberek a rombolástól való félelmükben lerombolnak mindent

2016 óta, azaz a Brexit és Donald Trump elnökválasztási győzelme óta vált a társadalomtudományi kutatások egyik legpezsgőbb területévé az úgynevezett populizmuskutatás. A kutatók többsége a világszerte tapasztalható jobboldali előretörést magyarázza a populizmussal, amit általában külön politikai irányzatként határoznak meg. Vannak, akik szerint a populisták egyszerűen csak idegengyűlölők és fasiszták, csak nem szabad így nevezni őket, mert hisztiznek miatta, más gondolkodók viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy Trump, Salvini, Wilders vagy Orbán támogatói messze nem fasiszták, sőt kifejezetten kontraproduktív állandóan ezzel vádolni őket.

Utóbbi álláspontot képviselik Roger Eatwell és Matthew Goodwin politológusok, akik tavaly könyvet is írtak a jobboldali populizmusról National Populism: The Revolt Against Liberal Democracy címmel. Az írás komoly vitákat szült, szép számmal kapott méltató kritikákat, de többen le is húzták, a Guardian például felrótta a szerzőknek, hogy túlságosan elfogultak a populista szavazók irányába, és alig beszélnek az általuk hatalomba segített politikusok lépéseiről, amik közül tényleg eléggé sok a problémás.

Nem fasizmus, hanem totális demokrácia

Eatwell és Goodwin is elsősorban a neofasizmusról kutattak eddig, és a könyvük első nagy állítása is az, hogy szerintük a fasizmus és a populizmus élesen elkülönülő ideológiák, a mai populisták gondolataikban sem fasiszták, és így nevezni sem érdemes őket, ugyanis ez csak a politikai árkokat mélyíti. Az írók szerint ugyanis a populizmust éppen az különbözteti meg minden más politikai ideológiától, hogy a legkevésbé sem elitista, hanem azt hangsúlyozza, hogy az átlagemberek nevében és az érdekükben politizál. Ezért a populista politikusok általában nem kevesebb demokráciát akarnak, mint a fasiszták, hanem pont, hogy többet. Szívesen kérdezik „az emberek véleményét” bármilyen politikai kérdésben, és állandóan arról beszélnek, hogy az emberek szava szent, a többségi döntéseket pedig végre kell hajtani.

Fotó: Tuba Zoltán/Képszerkesztőség

Eatwell és Goodwin szerint a demokráciának nincsen szüksége védelemre a populistákkal szemben, hiszen ők éppenséggel totális demokráciát akarnak. Amit felszámolnának, azok inkább a biztosítékok, amik a többség akaratának végrehajtását akadályozzák, és azok az ellensúlyok, amik a legtöbb olyan országban, amit ma liberális demokráciának nevezünk, a kisebbségeket védik annak érdekében, hogy bizonyos határokon túl a többség ne tudja a társadalom egészére rákényszeríteni az akaratát.

A többség diktatúrájától egy rakás ókori gondolkodó is védeni igyekezte az emberiséget, Platón például a demokráciát egyszerűen a csőcselék fenntarthatatlan uralmának nevezte, helyette a tudományokban járatos és a közösség javát szem előtt tartó filozófusok uralmát javasolta, tanítványa, Arisztotelész pedig úgy gondolta, a demokrácia a nincstelenek uralma, ami az állam összedőléséhez vezet.

A könyv szerzői szerint a 20. század második fele paradox módon Platón filozófuskirályokról alkotott ideáljához vitte közelebb az emberiséget, a liberális demokráciákban ugyanis egyre inkább elkülönült az államot irányító elit a társadalom többi részétől. Drasztikusan lecsökkent a munkásháttérrel rendelkező politikusok aránya, egyre több törvényhozó elitegyetemekről kerül ki, és még első generációs értelmiségiből is egyre kevesebb jut el a politikai szféra tetejére. De ez önmagában nem is lenne akkora baj, a probléma inkább az, hogy rengeteg politikai kérdésben gyökeresen elvált az elit és a többi ember véleménye. Az elit sokkal inkább támogatja az európai integrációt, megengedőbb a migrációval szemben és támogatja a szabad kereskedelmet is, és a társadalom tetején lévők egyre hajlamosabbak azt hinni, hogy ezekben a nézetekben a többség osztozik velük. De, ahogyan a Brexit bemutatta: nem ez a helyzet.

4D

A National Populism: The Revolt Against Liberal Democracy szerzőpárosa a populizmus mai előretörését 4 faktorral magyarázza, amit 4 D-nek neveznek:

  • distrust,
  • destruction,
  • deprivation és
  • de-alignment.

A distrust, azaz bizalmatlanság azt jelöli, hogy a 20. század második felében és a 21. század elején egyre több ember vált bizalmatlanabbá az elitek iránt, egyre többen érzik úgy, hogy országuk és a világ vezetése nem hallgat az olyan emberekre, mint ők, és nem is törődik velük. Ennek a hitnek különösen nagy löketet adtak azok a történelmi események, melyekben kiderült, hogy gyakran az elit sem tudja igazán, mit csinál. Ilyen volt például a meggondolatlanul elkezdett iraki vagy a líbiai háború és a 2008-as gazdasági válság is, na meg Európában a 2015-ös migrációs válság és annak eléggé szerencsétlen, messze nem egységes kezelése.

Fotó: MARCOS MORENO/AFP

A destruction, azaz rombolás az emberek félelme attól, hogy a jól ismert nemzeti kultúrájukat, a környezetet, amit megszoktak és amiben felnőttek, kikezdi és elpusztítja a migráció és az ebből következő etnikai változások. Eatwell és Goodwin bemutatják a könyvben, hogy a Brexit támogatottsága nem azzal arányos, hogy mennyi bevándorló él egy adott választókörzetben, hanem azzal, hogy mennyire gyorsan nőtt az arányuk az elmúlt években. A szerzők szerint ez bizonyítja, hogy a Brexitre szavazó emberek nem elsősorban rasszisták és a bevándorlókat magukat utasítják el, hanem a saját nemzeti kultúrájukat féltik a számukra túl gyors és túl drasztikus átalakulástól.

A deprivation az emberek anyagi félelmeit jelöli, a létbizonytalanságot, amit a munkájuk esetleges elvesztése vagy az elszegényedés kockázata miatt éreznek. A könyv ide sorolja azt a félelmet is, ami sok nyugati fehér középosztálybeli családot sújt, és az a meggyőződés okozza, hogy a bevándorlás, a szabadkereskedelem és a robotizáció miatt gépek és/vagy idegenek veszik el a munkájukat. A könyv szerzői ehhez hozzáteszik, hogy ennek a félelemnek annak ellenére is nagy a politikai hatása, hogy nagyon sok esetben egyáltalán nem megalapozott.

A de-alignment pedig a hagyományos pártok és a választók eltávolodását jelenti. Ma már nincs olyan fokú párthűség az emberekben, mint akár 40-50 éve, sokkal többen nyitottak újabb politikai szerveződések felé, és sokkal többen készek választásról választásra megváltoztatni a pártpreferenciáikat. Ez a változás tehát túlmutat azon, hogy a szociáldemokrata pártok eltávolodtak a korábban őket választásról választásra hatalomba segítő munkástömegektől, inkább arról szól, hogy egyik pártnak sincs már olyan tömegbázisa, mint évtizedekkel ezelőtt, már csak a pártközpontú politizálás változásai miatt sem.

Sokkal jobb ennél nem lesz

Eatwell és Goodwin tehát a populizmus előretörésének okait vizsgálva remekül bemutatja, hogy ez nem egy sima hóbort, ami magától eltűnik, ha a liberálisabb gondolkodású fiatalok felnőnek. Trump győzelme és a Brexit után rengeteg elemzés jelent meg, amikben ezeket a változásokat a felvilágosodás valamiféle új ellenforradalmának próbálták beállítani, és úgy kezelni, mintha a haladás és a társadalmak egyre liberálisabbá, egyre nyitottabbá válása elkerülhetetlen lenne, a nemzeti populizmus pedig csak a globalizációtól rettegő, tanulatlan, vidéki idősek utolsó, elkeseredett próbálkozása a progresszió kerekének megakasztásában. A populizmus évezredek óta létező politikai irányzat, ami várhatóan nemcsak velünk marad a jövőben, de nagyban befolyásolja is a világpolitikát.

Egy óriási Trump-baba a londoni Parlament előtt.Fotó: Tolga Akmen/AFP

A jelenségek, amiket a könyv a populizmus alapjaiként jellemez, nem fognak csak úgy eltűnni az életünkből. A populizmus elitellenessége éppen azért lehet ennyire vonzó most emberek milliói számára, mert az elitek iszonyatosan eltávolodtak a társadalmaktól, amiknek elvileg részei. Ma a magyar elithez tartozó, tanult, nyelveket beszélő és nyitott gondolkodású budapesti fiatalok közelebb állnak az azonos társadalmi állású bécsiekhez, madridiakhoz vagy bukarestiekhez, mint például a Bács-Kiskun megyei Öregcsertő nevű falu lakosaihoz. Ez persze nem feltétlenül rossz és nem feltétlenül jó sem, egyszerű tény, ami reakciókat vált ki az emberekből, kiből ilyet, kiből olyat.

Ahhoz pedig, hogy megértsük az embereket, akik hatalomra segítették és hatalomban tartják Orbán Viktort vagy Donald Trumpot, akik Marine Le Penre vagy Matteo Salvini pártjára szavaztak, szembe kell nézni a problémákkal, amiket ezek az emberek a legégetőbbeknek tartanak. Ezek az emberek többnyire úgy gondolják, hogy az elit leszerepelt, és hogy ez az elit nemcsak inkompetens, de még csak nem is törődik velük. Ez az elhagyottságérzet persze már a 80-as és a 90-es évek nagyobb részében is megvolt, de a rendszerbe vetett bizalom nem ingott meg, hiszen a gazdaság nőtt, és az emberek többsége egyre jobban élt. Később viszont a 2000-es évek amerikai terrorellenes háborúinak kilátástalansága és a 2008-as gazdasági válság felborította ezt a konszenzust, rengeteg emberben felkeltette az érzést, hogy a világ nincs is olyan jó kezekben, mint ahogy erről a a politikusok eddig meggyőzni igyekeztek őket.

Franciaországban is lényegében abból indult el a sárgamellényes tiltakozáshullám, hogy a Macron-kormány emelte a dízelüzemanyag adótartalmát, mondván, a dízel károsabb a környezetre. A tudomány mai állása szerint ez igaz is, csakhogy eddig több európai országban (különösen Franciaországban) kifejezetten támogatta az állam a dízelfogyasztású autók terjedését, arra hivatkozva, hogy azok kevesebbet fogyasztanak, gazdaságosabbak és környezetkímélőbbek, mint a benzines járművek. Persze a tudósok mindig tudták, hogy a dízelautók által kibocsátott nitrogénoxidok nem olyan jó dolgok, és azt is, hogy a dízel gazdaságosságának egyik legfontosabb alapja, hogy űrtartalomban mérjük a fogyasztást, így sokan elfelejtik, hogy a gázolaj sűrűbb a benzinnél. A lényeg mégis az, hogy ma szinte minden mezőgazdasági munkagép dízelüzemű Franciaországban, mert eddig az állam azokat támogatta. Most meg mégis azt akarják, hogy az emberek többet fizessenek a gázolajért, mert kiderült, hogy az mégsem olyan tuti dolog, mint eddig hitték. Ezen persze tudományos cikkeket olvasgatva el is lehet gondolkodni, az emberek jelentős része mégis inkább azzal reagál, hogy „akkor a kurva anyátokat”, és nem mondhatjuk, hogy a reakciójuk teljesen érthetetlen és megalapozatlan lenne.

Aki úgy beszél, mint egy fasiszta, úgy néz ki, mint egy fasiszta, fasiszta politikákat támogat, az egy...

A könyvből kirajzolódó kép azonban eléggé egyoldalú, és pont ez az, amit a legtöbb kritikus felró a szerzőknek. Főleg baloldalról kaptak olyan kritikákat, hogy elfogultak a populista politikusok szavazói felé, és érdemtelenül mentegetik őket. Hiszen ha megnézzük, milyen politikusokat segítettek hatalomba, és így konkrétan milyen politikai lépéseket támogattak, a xenofóbozás vagy akár a fasisztázás is megalapozottnak tűnhet. Mert lehet ugyan, hogy ezek az emberek fenyegetve érzik az életformájukat, és úgy gondolják, hogy évtizedek óta partvonalra szorítja őket a velük mit sem törődő elit, de végső soron ezek az emberek azt támogatják, hogy Orbán Viktor kormánya nem ad enni a menedékkérőknek a tranzitzónában, hogy Donald Trump kormánya a szüleiktől elszakítva külön börtönökbe zárja az illegálisan az Egyesült Államokba lépők gyerekeit, hogy Salvini hagyná megfulladni az Európa felé igyekvő migránsokat a Földközi-tengeren, hogy Donald Trump úgy beszél a nőkről, ahogy, és erőszakolóknak nevezi a mexikóiakat, hogy Wilders „marokkói söpredékről” beszél.

Geert Wilders és Marine Le Pen (AFP PHOTO / GIUSEPPE CACACE)Fotó: GIUSEPPE CACACE

Ha ezeket a politikai lépéseket nézzük, és azt, hogy rengeteg szavazó ezekkel igenis elégedett, rögtön nem tűnik olyan meredeknek lefasisztázni vagy lerasszistázni ezeket az embereket. De Eatwellék szerint ezt nem szabad. Persze ők is elismerik, hogy Trump szavazói között is vannak „ténylegesen fajgyűlölők” is, viszont szerintük a többség nem ilyen. Indokként azonban, ha a politikusok és az intézkedések oldaláról nézzük a dolgot, tényleg nem tudnak mást felhozni a szerzők a fasiszta és rasszista jelzők tabusítása mellett, mint hogy a populista politikusok támogatóinak többsége nem szereti, ha ilyen jelzőkkel illetik őket. Holott teljesen védhető érv az is, hogy aki rasszista szólamokat puffogtató és rasszista politikát folytató politikusoknak tapsol, azt igenis lehet rasszistának hívni, hiába hisztizik emiatt. 

Pont amiatt, hogy a politika kínálati oldalának elemzése szinte teljesen hiányzik a könyvből, nincs szó arról sem, hogy a populista politikusok mennyiben verik át a választóikat, és mekkora szerepet játszanak ők maguk abban, hogy a pártjaikat a hatalom felé segítő társadalmi problémák méretét eltúlozzák. Szépen látszik ez az könyv Orbánról szóló részein is. Bár a szerzők pontosan írnak a magyar választókról és az Orbán-kormányról is, magyar olvasóként végig az az érzése az embernek, hogy a könyv igazából nem érti a magyar politika dinamikáját. Említi például Orbán bevándorlásellenes intézkedéseit és némelyik durvább kijelentését is, arról azonban nem igazán beszél, hogy egyébként nincs bevándorló, aki Magyarországra szeretne jönni, 2015 vége óta pedig szinte átutazó menedékkérők sincsenek az országban. Ehhez képest a magyarok többsége még mindig a bevándorlást tartja a legégetőbb politikai kérdésnek, jórészt éppen azért, mert Orbánék minden lehetséges eszközzel sulykolják, hogy Európa és Magyarország végveszélyben van, és csak ők menthetik meg a nyugati civilizációt.

Az pedig, hogy a populisták mindig az embereket akarják megkérdezni, és őket képviselni, szintén nem teljesen igaz. Orbán is csak akkor szeret népszavazást meg nemzeti konzultációt tartani, ha ő dönti el, mik lesznek a kérdések, és biztos benne, hogy számára megfelelő válasz születik. A budapesti olimpiáról például olyan nagyon nem igyekezett népszavazást kiírni a Fidesz, akármekkora populisták is.

Ugyanígy kimarad a Brexit gazdasági hatásainak és Trump kereskedelmi politikájának elemzése is, holott ha már a könyv ilyen szépen bemutatta a populista szavazók félelmeit és vágyait, bemutathatná, hogy az általuk megválasztott politikusok pontosan hogyan is csökkentik a félelmeket tápláló veszélyeket és hogyan teljesítik a szavazóik akaratát. Ez lenne a populizmus legérdekesebb oldala, ugyanis végre kibukhatna, hogy nagyon sehogy. A populista politikusok többsége ugyanis nem valós politikai problémákat old meg, hanem színházat csinál, folyamatosan ellentéteket keres és nagyít fel, álproblémákat fúj túl annak érdekében, hogy megtartsa a támogatóit. Ez tulajdonképpen a szavazóik átverését jelenti, amit sajnos sok esetben pont azért tudnak ennyire jól megúszni, mert a szavazóik éppen azok az emberek, akiket a legkönnyebb megvezetni.

A könyv sajnos arról sem ír, hogy vajon tényleg ugyanolyan jól tud-e vezeti egy országot mondjuk Donald Trump, aki azt hiszi, hogy a testedzés miatt hamarabb jön a halál, és bevallottan nem olvas semmit, mint egy elit egyetemen végzett, intelligens és széleskörűen művelt ember. Eatwell és Goodwin úgy írnak, mintha mindegy lenne, milyen politikai akarat érvényesül egy társadalomban, mintha egyre menne, hogy háborút kívánó vagy klímaszkeptikus politikusok kerülnek-e hatalomra vagy az ellenfeleik, mintha a politikában tényleg teljesen irreleváns lenne a döntéseket megalapozó tudás és ismeretanyag.

Eltérő mértékben bár, de a legtöbb populista politikus nemcsak az elittel, de a politikától független tudással is szembehelyezkedik, remekül látszik ez például a Fidesz elmúlt 4 évéből is. Abban persze igazuk van a populistáknak, hogy korábban a szekértelemre hivatkozás a politikában nagyon sokszor hamis volt, és politikusi hiányosságokat fedett el, ez azonban nem jelenti azt, hogy a szakértelem és a tudás teljesen hamis bálványok lennének. Márpedig a populisták éppen ezzel kürtölik tele  a világot, a szavazóikat arról igyekeznek meggyőzni, hogy a lehető legkomplexebb problémákra is nagyon egyszerű válaszokat lehet adni, amiket a populisták minden szavazója egyaránt megért, és úgy érzi, akár ő is előállhatott volna ezzel a megoldással. Persze ebben is mély ellentmondás rejlik, hiszen ha tényleg elegendőek lennének az ilyen egyszerű válaszok az irányításhoz, akkor tényleg vezethetné az országokat bárki a sarki kocsmából is, és nem lenne szükség politikusokra.

Mert senkinek ne legyenek illúziói: a populisták is éppen olyan politikusok, mint akik ellen lázítanak, és éppen úgy az elit tagjai, mint az ellenfeleik. Orbán Viktor a legjobb magyar jogi karon végzett, és tanulmányai során többféle ösztöndíjban részesült, Marine Le Pen diplomája az egyik legjobb francia jogi egyetemről, a Panthéon-Assasról van, Donald Trump az egyik leggazdagabb amerikai ingatlanmágnás, Beppe Grillo pedig politikai pályafutása előtt is elismert és kedvelt komikus volt Olaszországban. Meredek lenne kijelenteni, hogy ezek az emberek ne az elit tagjai lennének.

De a hibái ellenére is fontos könyv a National Populism: The Revolt Against Liberal Democracy, arra ugyanis remekül világít rá, hogy a populizmus elleni harchoz elengedhetetlen, hogy teljes valójában lássuk ezt a politikai irányzatot, és ismerjük a támogatóit. A következő évtizedek legfontosabb politikai ellentéte ugyanis minden bizonnyal a populisták és a hagyományos, szakértőinek nevezett elitek között húzódik majd. És egyáltalán nem biztos, hogy ezt a párbajt szakértelemmel meg lehet nyerni.